Hírlevél – 2009. május (Különkiadás)


A Hírlevél 2009. év májusi különszámának tartalmából:


A fogyatékos emberek Európája,
avagy egy magyar esély az európai fogyatékosságügy alakítására

A fogyatékos emberek Európája
A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége

Dr. Kósa Ádám európai parlamenti képviselőjelöltet támogató érdekvédelmi szervezetek határozatai

A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége a világban,
avagy mikor lesznek egyenlők az esélyek?


A fogyatékos emberek Európája,avagy egy magyar esély az európai fogyatékosságügy alakítására

Az ÉTA most megjelenő különszáma valóban különleges. Két tehetséges fiatalembert szeretnénk bemutatni, akik ügyünk nagy elkötelezettjei, és reményeink szerint a jövőben egy sokkal magasabb szinten fogják tudni valamennyi fogyatékossággal élő ember érdekeit képviselni mind az Európai Parlamentben, mind a tudomány területén.

Először dr. Kósa Ádám kerül bemutatásra. Kósa Ádám nemcsak az egyik legnagyobb fogyatékosságügyi érdekvédelmi szervezet, a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségének nemrégiben ismételten megválasztott elnöke, hanem a közelgő európai parlamenti választások egyik nagy és népszerű esélyese, aki érintettként, személyesen is képviselheti a fogyatékossággal élőket az Európai Unió legfontosabb politikai szervezetében. Kósa Ádám párttagság nélkül, független jelöltként indul a megmérettetésen, a FIDESZ–KDNP Szövetség támogatásával.

Az életrajzát itt olvashatják az érdeklődők, majd ismertetjük programját.

A másik fiatalember, Dr. Lovászy László Gábor szintén fiatalon, 33 évesen szerezte meg tudományos fokozatát (PhD), méghozzá súlyos nagyothallóként. Doktori munkáját 2006-ban sikeresen, summa cum laude minősítéssel védte meg a Szegedi Tudományegyetemen, amelyből – életrajzának bemutatását követően – egy kisebb összeállítás olvasható jelen kiadvány hátralévő részében.

PhD értekezésének címe már önmagában is kifejező volt: „Semmit rólunk, nélkülünk!” – A fogyatékos emberek jogi helyzete Európában, különös tekintettel a fogyatékos emberekre vonatkozó nemzetközi, amerikai egyesült államokbeli és európai uniós jog fejlődésére.

Nemzetünk és fogyatékos embertársaink érdekében mindkét fiatalembernek sikert kívánunk itthon és az Európai Parlamentben egyaránt.

Budapest, 2009. május

Dr. Csizmadia László Dr. Rubovszky László
ÉTA Orsz. Szöv. elnök      ÉTA Orsz. Szöv. ügyvezető


A fogyatékos emberek Európája
A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége

dr. Kósa Ádám Európai Parlament képviselőjelölt szakmai programja

Eltérő képességek és fogyatékosság
Minden életkornak megvannak a maga szépségei, korlátjai és természetesen a kiaknázható lehetőségei is. Az eltérő képességek tekinthetők egyfelől relatív tulajdonságnak társadalmi szempontból. Másfelől a nem akadálymentesen épített környezet és szolgáltatások megléte egy olyan – idejétmúlt – feltételezéssel élnek, miszerint az ország minden polgára nagykorú, teljesen egészséges (kifogástalanul lát, hall és mozog, valamint átlagos IQ-val rendelkezik), és a babakocsit is csak látásból ismeri. A korábbi időszakkal szemben a lényegesen hosszabb átlagéletkor nagyságrendekkel nagyobb esélyt ad a kisebb-nagyobb fogyatékosságok kialakulására. Az eltérő képességek és a fogyatékosság mindezek következtében a népesség igen jelentős körét érinti, ezért erről a kérdésről az esélyegyenlőség témakörén belül külön is szólni kell.

Demográfiai és gazdasági kihívások
Az Európai Bizottság számításai szerint a következő 25 évben majdnem 21 millió fővel kevesebb aktív korú európai polgár lesz, valamint a növekedési potenciál átlagosan az elmúlt időszak közel 3%-áról 2040-ben 1%-ra fog csökkenni. A 60 évesnél idősebbek száma pedig Magyarországon olyan gyorsan emelkedik, hogy 2008-ra a 0–14 éveseknél jóval népesebb 0–19 évesek létszámát is meghaladta. Mindezek következtében a munka termelékenységében drámai változások várhatók a jelenlegi tendenciák mellett: a népesség elöregedéséből fakadó szociális többletterhek következtében az 1980-as évek szintjének a nyolcszorosára, a 2000-es szintnek pedig a többszörösére lenne szükség a fenntartható fejlődés érdekében. Emiatt sem engedhetjük meg, hogy népes embercsoportok valamilyen eltérő – de a munkavégzés szempontjából nem releváns vagy technikai megoldásokkal egyébként áthidalható – képességük miatti értelmetlen, így hátrányos és jogellenes megkülönböztetés révén inaktívak és segélyezettek maradjanak, mert az eddig is nagy nehézségekkel fenntartott egyensúly végleg megborulna.

Több európai uniós forrást fordíthatnánk erre a célra
2006 óta az Európai Unió strukturális alapjaira vonatkozó szabályozás kiemelt lehetőséget biztosít fogyatékos emberek igényeinek nagyobb fokú figyelembe vételére. Számos esetben azonban – többek között az ún. keresztfinanszírozási problémák következtében – a legjobb szakmai programok a jelenlegi előírások mellett sem válnak valóra. Célunk, hogy ezeket az új lehetőségeket nagyobb mértékben aknázhassák ki fogyatékossággal élő honfitársaink. Ezt úgy érhetjük el, ha az európai uniós források felhasználásakor, illetve a forráselosztás tervezésekor nagyobb mértékben tekintettel vagyunk az ő igényeikre is, és nem csak speciális programok indításával vagy egy-két százalékpont erejéig beszámítható módon a pályázatoknál. Ezen túl annak érdekében fogunk dolgozni, hogy a 2014 után elérhető uniós források tekintetében a jelenleginél kedvezőbb európai szabályozás kerüljön kialakításra alakítsanak ki.

Késlekedés itthon az akdálymentesítésnél
A legtöbb középület vagy közszolgáltatást biztosító épület kerekes székkel nem közelíthető meg Magyarországon, illetve a (köz)szolgáltatások nem érhetők el a különböző fogyatékossággal élő személyek számára (például hiányzik a feliratozás a hallássérülteknek, nincsenek akadálymentes honlapok és elektronikus szolgáltatások a látássérülteknek, nem léteznek könnyen érthető ismertetők az értelmi sérülteknek, az autistáknak nincsenek speciális foglalkoztatást és lakhatást biztosító megoldások). Az 1998 tavaszán elfogadott, a fogyatékos esélyegyenlőségének biztosításáról szóló törvény eredetileg 2005-ig adott határidőt a középületek akadálymentesítésére. A polgári kormány által kidolgozott fogyatékosügyi program révén 2000-ben Magyarország elnyerte az igen rangos Roosevelt-díjat, ami hazánk nemzetközi elismerését jelentette annak fogyatékosügyi politikája és jogi szabályozása miatt. A magyar jogrendnek valóban nagyszerű, évezredes hagyománya van, hiszen már Szent István is bölcsen rendelkezett: „Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz.” A 2002 tavaszán hivatalba lépő szocialista–szabad demokrata kormányzat később – miután az érdemi lépések elmaradtak – 2010-re, egyes intézmények esetében pedig 2013-ra tolta ki az akadálymentesítés határidejét úgy, hogy a szükséges központi és regionális forrásokat nem biztosította, és még a megfelelő (az épített környezet akadálymentesítésével foglalkozó) szakembergárda időre történő kiállítását sem segítette elő. Szükség van tehát olyan, európai szinten megalkotott, kötelezően alkalmazandó normákra, melyeket Magyarországnak is – a többi tagállammal összhangban – alkalmaznia kell.

Munkalehetőséget a fogyatékos embereknek és családnak
Magyarországon körülbelül a népesség 6-10%-a, mintegy 600 ezer – 1 millió ember él fogyatékossággal; közülük 300–350 ezer fő súlyosan fogyatékos. A foglalkoztatási arányuk pedig fele, harmada a nyugat-európainak, ami nagyon rossz helyzetet jelez. A meglévő törvényi kötelezettségek ellenére a fogyatékossággal élők számára elérhető foglalkoztatást segítő szolgáltatások is korlátozottak, annak ellenére, hogy mindez sokszor csak hozzáállás kérdése. Az Európai Bizottság, egy szakmai munkacsoport megállapításai alapján, arra a következtetésre jutott, hogy az USA-ban a fogyatékos személyek esetében a munkaadóknak 1978 és 1992 között az esetek 69%-ában nem kellett pluszkiadást vállalni az akadálymentesítés kapcsán, és csak az esetek 3%-ában kellett 1000 USA dollárnál (200 000 Ft) többet költeniük. Ennek ellenére hazánkban csupán elenyésző számú fogyatékos embernek jut munkahelyi átalakítás címén központi támogatás, aminek hatékonysága és átláthatósága mindenképpen felülvizsgálandó. A fogyatékos és a megváltozott munkaképességű emberek ellátását a jelenlegi segélyközpontú szemlélet feladásával tehát munka- és foglalkoztatás-központúvá kell tenni azok esetében, akiknek a rehabilitációja eredményes lehet. A vonatkozó kormányrendelet előírja, hogy a 20 főnél több személyt foglalkoztató cégek a munkahelyek 5%-át kötelesek a súlyos fogyatékossággal élők számára fenntartani. A szabályozás jelenleg nem szolgálja a kitűzött célokat.

A támogatás megtérülő befektetés
Ideje másképpen tekinteni erre a területre: a támogatás nem más, mint befektetés, méghozzá megtérülő befektetés. Ennek szellemében a törvényi előírásoknak megfelelően fel kell gyorsítani a közintézmények akadálymentesítését, valamint ösztönözni és támogatni kell a fogyatékosok foglalkoztatását, a munkahely-fenntartási kötelezettséget megsértő munkáltatók egyidejű szankcionálása mellett. Az eddigi gyakorlathoz képest könnyebben és átláthatóbb módon ellenőrizhető rendszert kell kialakítani a támogatási programok és a fogyatékosok helyzetének nyomonkövetésére. Jelenleg az Országos Fogyatékosügyi Tanács látja el ezt a feladatot, ami azonban eredeti célját, a kormány részére történő tanácsadást, nehezen tudja ellátni, mivel a Szociális és Munkaügyi Minisztérium alá van rendelve, így nehezen tudja beszámoltatni a többi minisztériumot. Szükség van a súlyosan fogyatékos személyek hozzátartozói által végzett gondozási tevékenység elismerésére teljes, vagy részmunkaidős jogviszonyként. A foglalkoztatási kötelezettséget ki kell terjeszteni a közszférára is, valamint növelni kell a gépjármű-beszerzési támogatás mértékét.

Tegyük hozzáférhetővé az oktatási rendszert a fogyatékos emberek számára

A fogyatékos emberek számára az oktatási rendszer jelenti a legnagyobb kihívást. Sem a magyarországi oktatási rendszer, sem pedig a fogyatékos személyek képzésére szakosodott intézményhálózat támogatása nem üti meg a kívánt mértéket. Az adatok igen beszédesek: a 2001. évi országos népszámlálás adatai szerint a felsőoktatást sikerrel elvégzett mozgássérültek aránya 5%, látássérülteké 6,55%, az értelmi fogyatékosoké 1% akkor még az autizmus nem volt önálló fogyatékossági ág, hanem az értelmi fogyataékosság alá tartozott, a nagyothallóké 5,36%, míg a siketeké 2,38%. Ezek az elrettentő adatok bizonyítják, gyökeres változásokra van szükség az oktatási rendszerben, annál is inkább, mert ez a kérdéskör szorosan összefügg a rendkívül alacsony foglalkoztatási rátával. Az EU-ban átlagosan minden 3-4. fogyatékos embernek van munkája, hazánkban csupán legfeljebb minden 10-nek. El kell érnünk, hogy az oktatási rendszer alkalmas legyen a fogyatékos emberek speciális igényeinek kielégítésére úgy, hogy figyelembe veszi, támogatja a sajátosságokat, de nem önmagában látszatelőnyök nyújtásával (pl. automatikus felvételi többletpont formájában), hanem többletfigyelemmel és támogatott képzési, korrepetálási lehetőség biztosításával. Nemcsak az a célunk tehát, hogy több fogyatékossággal élő diák kerüljön be a (magasabb szintű) oktatásba, hanem az, hogy megfelelő módszerrel, versenyképes tudással rendelkező fogyatékos személyek és adófizető polgárok kerüljenek ki onnan. A mindenki számára biztosított oktatás minden fogyatékos személy számára is legyen elérhető.

Diszkriminációmentes termékeket és egységesen hozzáférhető szolgáltatásokat mindenkinek!
A modern társadalmak egyben fogyasztói társadalmak. Ennek ellenére sokszor – például monopóliumok miatt – nem érvényesül a piaci logika és az egységes árazású diverzifikáció. Sokszor az átlagtól eltérő, de nem luxusigényekkel rendelkező emberek, így a fogyatékos emberek ugyanahhoz a szolgáltatáshoz csak jóval drágábban férhetnek hozzá, miközben a jövedelmük éppenséggel a hozzáférés korlátozottsága miatt lényegesen kevesebb, mint másoknak. Ezért szükség van arra, hogy a termékek és a szolgáltatások tervezésénél, illetve nyújtásánál az egyetemes igényeknek való megfelelés („egyetemes tervezés – design for all”) nemcsak az európai szintű ajánlásokban, hanem ténylegesen az európai jogszabályokban is (azaz valamennyi tagállamra egységesen) kötelezettségé váljon, és így valóban mindenki szabadon használhassa például a tömegközlekedést, a reptereket, a köztereket vagy bármilyen más szolgáltatást, terméket.

Az információs társadalom mindenkinek nyújtson lehetőséget
A modern társadalmak egyben információs társadalmak is. Az információ: tudás és hatalom. A digitális analfabetizmus vagy kirekesztettség egyenlő a tudásból való kimaradással és a tényleges jogfosztottsággal. Például ahhoz, hogy vak honfitársaink szabadon internetezzenek és rendelhessenek on-line, külön anyagi beruházásokra (felolvasó szoftver) van szükségük, és még akkor sem biztos, hogy tudják használni az általuk kívánt szolgáltatásokat (a honlapok elenyésző része akadálymentes kialakítású). Európai szintű fellépésre és szabályozásra van tehát szükség a honlapok megfelelő és egységes szempontú, minőségű akadálymentesítése (elsősorban a vakok, illetve jelnyelven a siketek számára) és a személyre szabott információs eszközök nagyobb fokú, egyenlő esélyű hozzáférése érdekében.

Az új technológiák növelik az esélyegyenlőséget és az életminőséget
Ma mind hazánkban, mind az EU-ban, szétszórt és szakmailag ugyan kiváló, de összességében erőtlen kezdeményezések vannak a fogyatékossággal, az önálló életvitellel és a demográfiai kérdésekkel kapcsolatos kutatások tekintetében. Kiemelten kell foglalkozni – a korszerű és gyermekközpontú családpolitika mellett – mind a komplex rehabilitációval, mind a modern gerontológiával kapcsolatos kérdésekkel, méghozzá a legmagasabb kormányzati és európai szinten a fenntartható társadalom biztosítása érdekében. A fogyatékosság és az idősödés fogalma, valamint az ahhoz kapcsolódó technikai megoldásokhoz való hozzáférés lehetőségei gyökeresen átalakulóban vannak, és az ehhez szükséges kutatások egységes és összehangolt szervezése és támogatása mindenképpen erősítené a hazai és az EU-s szintű szakpolitikák fejlesztését, beleértve az EU következő, 2014-től életbe lépő 8. kutatási keretprogramjára vonatkozó elképzelések kialakítását.

A legfontosabb, fogyatékosokkal kapcsolatos célkitűzéseink a fentiek alapján az alábbiak:

  1. Több európai szintű, kikényszeríthető normát a környezet akadálymentesítése érdekében.
  2. Munka- és foglalkoztatás-központú ellátást, a jelenlegi segélyközpontú szemlélet feladásával. A súlyosan fogyatékos személyek hozzátartozói által végzett gondozási tevékenységet el kell ismerni munkaviszonyként.
  3. Tegyük hozzáférhetőbbé az oktatási és képzési rendszert a fogyatékos fiatalok és felnőttek számára.
  4. Egységesen mindenki (így a fogyatékos emberek) által is hozzáférhető és használható szolgáltatásokat Európa-szerte, különös tekintettel az új technikai vívmányokra.
  5. Több, összehangolt uniós kutatási programot a fogyatékosság és az idősödés tárgykörében a fenntartható társadalom érdekében.

További részletek: www.fidesz.hu
vissza a Tartalomhoz



Dr. Kósa Ádám európai parlamenti képviselőjelöltet támogató
érdekvédelmi szervezetek határozatai

„Az értelmi Sérülteket Szolgáló Társadalmi Szervezetek és Alapítványok Országos Szövetsége, dr. Kósa Ádám képviselőjelöltet, tekintettel szakmai felkészültségére, a fogyatékos emberek iránti elkötelezettségére, érdekérvényesítő képességére, mindezeken belül különösen a munka-, foglalkoztatás-központú szemléletére, egyhangúlag hozott határozatával támogatja abban, hogy az Európai Parlamentben, de ezen belül különösen a Magyarországon élő mintegy 600 000 fogyatékkal élő ember és családjaik életminőségének javítását, aktív és kezdeményező magatartásával elősegítse.”

(Az ÉTA Országos Szövetség közgyűlése által 2009. április 20-án, egyhangúlag hozott határozat.)


„Az Országos Elnökség úgy dönt, hogy támogatja dr. Kósa Ádám Európai Parlamentbe történő delegálását fogyatékossággal élő, érintett személyként, az összes magyarországi fogyatékossággal élő személy megfelelő képviselete érdekében.”

(A Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége Országos Elnökségének 2009. február 27-én hozott határozata.)


„A FESZT támogatja dr. Kósa Ádám függetlenként történő jelölését az Európai Parlamentbe a FIDESZ listáján, 8 igen, 0 tart, 0 nem, 1 nem szavazott.
dr. Kósa Ádám bejelenti, hogy az Európai Parlamentbe történő jelölésére tekintettel a kampány időszakára elnöki teendői ellátását felfüggeszti, ezalatt a FESZT két alelnöke jogosult helyettesíteni.”

(A Fogyatékos Emberek Szövetségeinek Tanácsa [FESZT, tagjai: MEOSZ, SINOSZ, AOSZ, ÉFOÉSZ, Csupaszívek Társasága] által, 2009. 02. 26-án egyhangúlag elfogadott határozat)


„Az Országos Elnökség úgy dönt, hogy támogatja dr. Kósa Ádám Európai Parlamentbe történő delegálását fogyatékossággal élő, érintett személyként, az összes Magyarországon élő fogyatékossággal élő személy megfelelő képviselete érdekében.”

(Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége Országos Elnökségének egyhangúlag 2009. 02. 14-én hozott határozata.)



A fogyatékossággal élők esélyegyenlősége a világban,
avagy mikor lesznek egyenlők az esélyek?

 

Dr. Lovászy László Gábor PhD értekezésének
alapvetései és tézisei (2006)

1. A kutatás előzményei, a téma indoklása, aktualitása

Az EDF, az európai fogyatékosügyi politika legbefolyásosabb NGO-jának (társadalmi szervezete) kimutatása szerint minden negyedik európai polgárnak van olyan családtagja, aki valamilyen mértékben fogyatékos. A legmagasabb arányban azonban a legelesettebbeknél fordul elő a fogyatékosság: az alacsony végzettségűek, az özvegyek, az elváltak és az inaktív emberek körében. Az Európai Bizottság szerint minden hatodik embernek – 44 millió főnek – krónikus betegsége, fogyatékossága volt 2005-ben.

A témaválasztást tehát az is indokolta, hogy a jelenleg rendelkezésre álló szakirodalom áttekintésével kiderült, hogy ez a téma meglehetősen elhallgatott területet jelentett, illetve jelent, amolyan „társadalmi vakfoltot.” Buda Béla szavait kölcsönözve: „Talán az egész civilizációnk sem akar szembenézni a keserű ténnyel, hogy az egészség illúzióját fel kell adnunk, a modern társadalomban a teljes részvétel képessége csak időleges, ezalatt az emberek jelentős része környezeti vagy saját életvezetése által kiváltott ártalmak következtében krónikus beteg lesz, fogyatékossá vagy rokkanttá válik.” Ezt támasztja alá Colin Barnes vélekedése, aki a fogyatékos emberek integrációja előtt a legnagyobb akadályként a (negatív) közgondolkodást jelöli meg. Azonban nemcsak az elutasító, hanem a közönyös magatartás is legalább ilyen súlyos következményekkel jár(hat), mint ahogy Samuel R. Bagenstos megjegyzi, a fogyatékos emberek igényének figyelembe nem vételét ugyancsak hátrányos megkülönböztetésnek lehet tekinteni.

Magyarország, mint kandidáló, társult ország, már részt vett az Európai Unió – Fogyatékos Emberek Európai Éve 2003-as évről szóló kezdeményezésében, így csatlakozott az EU fogyatékos emberek érdekében kialakított célkitűzéseihez. Ezzel lényegében megkoronázta az 1998-ban indult, a jogalkotásban is jelentkező folyamatot, amelynek keretében a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló 1998. évi XXVI. törvény (továbbiakban: Esélyegyenlőségi törvény vagy Fot.), és az ez alapján felállított, új intézmények (Országos Fogyatékosügyi Tanács és az Országos Fogyatékosügyi Program) és új intézkedési terv (a kormány középtávú intézkedési terve) került megalkotásra 1999–2000-ben.

A fogyatékosügy és az idősügy összekapcsolása indokolt – bár természetesen ennek vannak vitatható része(i) –, mert világos számomra, hogy a fogyatékos emberek iránti érdeklődés és figyelem csak akkor emelhető a társadalmi érdeklődés középpontjába, ha az emberek egyre nagyobb része látja be, hogy ő maga személyesen is érintetté válhat, és nem csupán úgy vélik, hogy vannak olyanok, akik nem voltak „szerencsések” és „nyomorékká” váltak.

Világossá kell tenni, hogy egy öregedő társadalomban – márpedig hazánk különösen az –, az emberek egyre nagyobb hányada válik fogyatékossá, különösen, ha tudjuk, hogy a fogyatékosságok döntően az aktív kor végén alakulnak ki. Ez egyrészt azért fontos, mert az OECD véleménye szerint a jelenlegi (foglalkoztatási, társadalmi) tendenciák változatlansága mellett az aktív, idősebb munkavállalók (50–64 évesek) arányát a mostani 38%-ról meg kellene duplázni (pontosabban: 70%-ra emelni) a társadalmi rendszerek fenntarthatósága érdekében a következő néhány évtizedben. Ennek átgondolása azért is sürgető, mert az OECD országaiban a GDP növekedés/fő/év 2000 és 2030 között csupán 1,7%/év lesz, ami az 1970 és 2000 közötti mért átlagos növekedésnek csak közel a 30%-a.

A fogyatékos emberek mindig is léteztek. Ahhoz, hogy megértsük a mai világot, s benne az olyan embertársaink helyzetét, akik fogyatékossággal rendelkeznek és mindazokat a tendenciákat, folyamatokat, amelyek a mát jellemzik, ismernünk kell a fogyatékos emberekkel kapcsolatos történelmi eseményeket, példákat és attitűdöket.

Munkámban leginkább a foglalkoztatás területére kalandoztam el, mert ahogy Linda Hartrais megjegyzi, maga az Európai Unió is úgy gondolja, hogy a fogyatékos emberek kirekesztése a munkaerőpiacról értékes tapasztalatok, tehetségek és erőforrások pazarlásaként fogható fel. Külön témát ölel fel a halmozottan sérült, súlyos és az értelmi fogyatékos emberek helyzete, mert – úgy vélem –, hogy belátható (10-15 év) időn belül sem az orvostudomány, sem a munkaerőpiac és technika nem lesz felkészülve az ő társadalmi teljes értékű, vagy pontosabban fogalmazva: kizárólagosan az önálló életvitelükre alapozott egyéni integrációjukra. Az ő helyzetükön jelenleg orvosi, ápolási és egyéb, speciális segítség javíthat, ami már lényegében kívül esik az önálló életvitel területén. Az ő ellátásukat kellene a társadalomnak mindenféleképpen és teljes körűen biztosítani, az enyhébb fogyatékossággal élő embereknek pedig esélyt adni, hogy teljes életet éljenek, illetve élhessenek a lehetőségekkel. Az értelmi fogyatékos emberek helyzetét továbbá bonyolítja a cselekvőképességgel (belátási képesség, szülői felügyelet, gondnokság) kapcsolatos egyes, a szakirodalomban sem egységes álláspontot tükröző kérdések is.

A nemzetközi szervezetek munkáiról, eredményeiről is áttekintés kapható a munkában annak érdekében, hogy a magyarországi jogfejlődést megértsük, így különösen az ENSZ, illetve azok szakosított szervezetei (WHO, ILO), az Európa Tanács, valamint az Európai Unió, illetve elődjeinek tevékenységét. Az Egyesült Államokban tapasztalható jogfejlődés pedig iránytűként szolgált kutatásaim során, ugyanis az észak-amerikai példa kiválóan megmutatja az európai fogyatékosügy sajátosságait és jellegzetességeit.

2. Megkülönböztetett megkülönböztetés

A hátrányos megkülönböztetés összetett és komplex dolog. Ennek felismerésére azért van szükség, mert minden társadalmi norma egy különleges, „önjáró” folyamat eredménye. Jon Elster szerint ”[a]mikor az emberek normáknak engedelmeskednek, gyakran egy bizonyos eredmény lebeg a szemük előtt: elkerülni mások rosszallását. A normavezérelt viselkedést a társadalmi szankciók fenyegetése támogatja, ami racionálissá teszi a normakövetést. […] Ha egyszer már interiorizálták a normákat, még akkor is követik őket, ha megsértésük észrevétlen, és nem fenyegetik szankciók.” Ennek klasszikus példája az, hogy az ember akkor sem szemetel egy üres parkban, ha tudja, hogy nem látja senki. A diszkrimináció elleni küzdelem során az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb eszköz a meggyőzés politikája.

Christopher McCrudden nagy ívű munkájában kifejti, hogy az utóbbi időben egy nagyobb szakmai vita kezd kibontakozni az egyenlő bánásmód témakörében. Felmerül ugyanis az a veszély, hogy az európai esélyegyenlőségi politikák között egy hierarchia kezd kialakulni, annak ellenére, hogy az EU nem kívánja ezt. Az oxfordi professzor hivatkozik Sandra Fredmanra, aki fontossági sorrendet állít fel: a faj és etnikum, majd a nem, aztán a kor, a vallás, szexuális irányultság és végül a fogyatékosság, mint megkülönböztetés alapjául szolgáló tényező elleni küzdelem kerül a „listájára”. Lisa Waddington szerint egyértelműen a nemi alapú antidiszkrimináció élvezi a legnagyobb EU-s jogi védelmet. Mark Bell és Robert Wintemute helyesen teszi fel azt a kérdést, hogy egyáltalán miért van szükség külön-külön (tartalmú és terjedelmű) jogszabályokra, ha mindenkire vonatkozóan egyenlő fontosságúnak tartanánk a hátrányos megkülönböztetés elleni harcot. Márpedig, ha ez így van, hogy különbségek vannak magukban az egyenlő bánásmódot szabályozó jogszabályokban, akkor felmerül a kérdés, hogy valójában mi is az esélyegyenlőség. Dagmar Schiek elképzelhetőnek tart egy másik felosztást is: első kategóriaként a tulajdonságot jelöli meg, ez vonatkozhat: fajra, nemre és részben a fogyatékosságra. A második jellemző a biológiai állapot: nem, kor és fogyatékosság. Végül a harmadik kategória a választott „életvitel”: vallás, nemzetiség, szexuális irányultság, politikai meggyőződés. (Ez utóbbi kategóriánál a legkönnyebb elkerülni a megkülönböztetést, mert nem „evidensek”, ezért sem foglalkoztam velük ebben a dolgozatban.)

Az esélyegyenlőség kapcsán Milton és Rose Friedman közös munkájukban kitértek arra, hogy két szellemi irányzat van, létezik ebben a kérdésben. Az egyik „csupán” az esélyek megadásában gondolkodik, míg a másik a hátrányos társadalmi háttérrel rendelkező csoportok kezelésekor az eredmények egyenlőségében véli a megoldást. A két iskola alapvetően különbözik egymástól, hiszen az esélyegyenlőség az „Une carriére ouverte aux les talents”, azaz a szabad pályát kívánja biztosítani a tehetségesek számára. A másik, az eredményegyenlőséggel jellemezhető elgondolás pedig a szabadság korlátozásával kívánja a hátrányos helyzetűek javát előmozdítani, és azt mondja, hogy mindenkinek egyszerre kell célba érnie és nyernie. Mindezen ideológiák a kormányzati lépésekre lefordítva lényegében azt jelentik, hogy az esélyegyenlőség a szabadságot növeli, míg az eredményegyenlőség a szabadságot korlátozza, és visszaélésre adhat alkalmat és nem azokat a társadalmi csoportokat támogatja, akikre eredetileg céloztak. Ezért az Európai Bíróságnak a Kalanke- vagy Marschall-ügyben kifejtett (a nők esélyegyenlőségére vonatkozó) álláspontjához hasonlóan, annak analógiájára lehet és van lehetőség a fogyatékos emberek pozitív diszkriminációjára: azaz, ha és amennyiben egy fogyatékos ember ugyanazokkal a képességekkel, a munka elvégzéséhez szükséges ismeretekkel és kompetenciákkal rendelkezik, mint a többi versenytárs, pályázó a konkrét állásra, akkor – de csak ebben az esetben – neki kellene az állást megkapnia. Ez egyben a meggyőzés politikáját is nagymértékben segítené, hiszen egyszersmind valóban alkalmas személyek kapnának bizonyítási lehetőséget is. (E tekintetben a kvótarendszer hatékonysága (felül)vizsgálatra szorulhat.)

3. Várható és radikális változások Európában – európai szociális modell jövője

A Világgazdaság című napilap 2005. decemberében közölt egy indulatos cikket a várható demográfiai tendenciákról és azok következményeiről – „Ki fog dolgozni 2021 után?!” címmel. Az IBM és a GKIeNet felmérése alapján Magyarországon 500 (50 főnél többet foglalkoztató) céget kérdeztek meg különböző témában és kiderült, hogy egyikőjük sem kíván 45 év feletti dolgozót felvenni és lényegében támogatják a korai nyugdíjazást, a rokkantosítást. Ez a felfogás – ha így marad – katasztrófát fog jelenteni.

Az Európai Unió statisztikái szerint a következő nemzeti fejlesztési terv (2007–13) végére Európa demográfiai és termelékenységi képe radikálisan megváltozik. A demográfiai előrejelzésekről és az egy főre eső GDP-re vonatkozó, többnyire már közismert OECD prognózisok is sokkolóak. Könczei György szerint a munka termelékenységében olyan drámai változások várhatók a jelenlegi tendenciák mellett, amelyek a népesség elöregedéséből fakadó szociális többletterhek miatt az 1983-as szintnek a nyolcszorosára, az 1999-es szintnek pedig a két és fél, háromszorosára lenne szükség a jelenlegi szint fenntartása érdekében.

Az un. európai szociális modell jövője sok kérdést tartogat számunkra. Stephen Liebfried és Paul Pierson szerint: „Az európai integráció folyamata a szociálpolitika terén a tagállamok szuverenitását (mely alatt törvényes felhatalmazást értünk) és nemzeti autonómiáját (mely alatt tényleges szabályozási képességet értünk) egyaránt erodálta”. Liebfried-Pierson hozzáteszik, hogy: „[…] komoly bizonyíték van arra, hogy a „piaci kérdések” és „szociális kérdések” gondos elválasztásának elképzelése tarthatatlan”. A tagállamok „rugalmatlanságát” az is okozza, hogy a II. világháború után bekövetkező geopolitikai és globalizációs változások miatt úgy tűnik, hogy a nemzeti szintű, jóléti programok, szociálpolitika maradt az egyik, ha nem az egyetlen kulcsfontosságú terep a hazai politikusok számára. Eközben látható, hogy a gazdaság „spillover” hatása immáron tagadhatatlan, és az euró megjelenésével ez a nemzeti hatáskör, vagy inkább tényleges mozgástér tovább szűkült, amelyben nem kis szerepet játszik az üzleti erők hatalmának a növekedése is.

Az európai szociális modell jövőjét alapvetően a demográfia is befolyásolja. Ahogy McRea 1996-ban kifejtette, a fejlett ipari országoknak drámai módon szükséges alkalmazkodniuk az új helyzethez és az élet minden területén változtatásokat kellene eszközölniük, így a munkaerő hasznosításában is. Maga a munkanélküliség fogalma is meg fog változni, mert egyre inkább jellemzőbb lesz a munkahelyek instabilitása és az életen át tartó tanulás fontossága. Ez utóbbi alapja a jó közoktatás, az egyre jobb színvonalú, és a piaci igényekre jobban reagáló felső- és felnőttoktatás, a munkaerő-hasznosítás másik feltétele pedig a megfelelő egészségügyi rendszer. A szellemi munka, mint szolgáltatás válik értékké és egyre kevésbé a fizikai, termelőmunka. A fogyatékos embereknek csupán kis százaléka korlátozott értelmi képességeiben, a többi csoport számára egy befogadó, inkluzív és akadálymentes oktatási rendszer megfelelő alapot adhatna az integrációhoz. Az értelmi képességekben korlátozott személyek számára pedig komoly lehetőségeket rejt a kicsi piaci szegmensek „közösségi alapúvá tétele” („antiprivatizáció”) például közbeszerzések, illetve az ajánlattételi eljárások szabályozása keretében.

A társadalmi szolidaritás kérdése nem lebecsülendő. Azok az országok, amelyek elfogadják, hogy alapvetően alacsony színvonalú állami szolgáltatásban részesülnek azok az emberek, akik nem tudnak jobb szolgáltatást venni, hosszú távon nem maradhatnak gazdagok. McRea szerint ezen országoknak a munkaereje kevésbé lesz képzett, egészségi állapotuk rosszabb lesz, több szociális problémával fognak küzdeni is, mint azokban az országokban, ahol megőrzik az elfogadható szintű – hatékony – állami szolgáltatásokat. Ehhez viszont a demográfiai tendenciák miatt növekvő (adó)bevételekre lesz szükség. McRea szerint az igazi feszültség tehát nem a kiskeresetűek és nagykeresetűek, hanem a dolgozók és a nem dolgozók között fog kialakulni. Czúcz Ottó szerint a nyugdíjrendszerre nehezedő nyomás elsősorban nem az elöregedéssel kapcsolatos, hanem egyre inkább szerepet kapnak a különféle politikai szempontú szabályozásból fakadó következmények is, ami önmagában nem is véletlen, hiszen a modern nyugdíjrendszerek állami beavatkozással jöttek létre.

Másrészt a morális kérdések is egyre hangsúlyosabbak lesznek. Szemléletbeli kérdést vet fel az is, hogy mi számít idős kornak. Hartrais szerint ugyanis ma 60 évesnek lenni lényegesen mást jelent, mint ami az 1920-as, vagy az 1930-as években jelentett, mert ma már kb. 20 évvel élnek tovább az emberek, mint akkoriban. Kutatások szerint a 75 éven felüliek csupán 10%-a szorul mindennapi (egészségügyi) ellátásra.

4. A fogyatékos emberek jövője a tudomány fényében

Munkámban kísérletet tettem arra, hogy bemutassam a fogyatékos emberekre vonatkozó jogok katalógusát és figyelmet fordítottam a foglalkoztatási problémáikra is. Annak ellenére, hogy az adataink szegényesek, az amerikai és az európai helyzet a foglalkoztatottsági szint tekintetében nem különbözik egymástól drámaian, ahogyan azt egy közös brüsszeli USA–EU munkabizottság 2003-ban megállapította. Mint dolgozatomban kifejtettem, a fogyatékosság relatív dolog. Tulajdonképpen a homo sapiens maga is fogyatékos a természetben, mert szőrzete kevés, felnőtté válása lassú, csupasz teste nem rendelkezik természetes fegyverrel. Az ember azáltal emelkedett ki a természetből, hogy a környezetét a saját képére és igényeire, szükségleteire formálta és azt a maga számára biztonságossá tette. A fogyatékos ember csupán ebben az emberi környezetben talál még további, ám fejlettebb tervezési módszerrel (Egyetemes tervezés vagy a Design-for-All) kiküszöbölhető mesterséges akadályokat.

Tapasztalatok azt mutatják, hogy nincs esély arra, hogy bármilyen kérdésben a társadalom nagy része teljes körűen meg tudjon egyezni. A visszamenőleges (és éppen ezért költséges) akadálymentesítés különösen érzékeny pont, hiszen az épületek nagy része nem állami tulajdonban van és a nyugat-európai tapasztalatok is vegyes képeket mutatnak. Másrészt a technikai (tudományos) fejlődés idejét múlttá teheti azt az igényt, hogy minden környezeti (építményi, épületi) elemet visszamenőlegesen akadálymentesítsenek. Például egy mindenki – vagyis minden ép és minden fogyatékos személy – számára egyaránt elérhető elektronikus ügyintézés csökkentheti a hivatalok személyes felkeresésének szükségességét, és ezzel párhuzamosan az épület átalakítása iránti igényt is (bár teljesen nem szűnik meg ez az igény, hiszen például a hivatal dolgozója is lehet fogyatékos).

Dolgozatomban több mindenre kívántam rámutatni. Először is arra, hogy a tudományba vetett kritikátlan hit sokszor és sok helyen tragédiákhoz vezetett. Ez részben annak is köszönhető, hogy a felvilágosodást követően gyengültek azok a normák, erkölcsi szabályok, amelyek az ember, mint lény (korábban: teremtmény) értékét védték. A tudományba vetett hit erősödése együtt járt az erkölcs relativizálásával. Ennek eredményeképpen a diktatúrák, a szocialista hívószavakkal operáló tömegmozgalmak kialakulásával és a régi társadalmi struktúrák térvesztésével a jog, a vallás és az erkölcs helyébe gyakran lépett a lecsupaszított tudomány (tudományosság), mint megoldás. Talán ezért érdekesnek és igaznak tűnhet az a megállapítás is, hogy a fogyatékos emberek leginkább éppen a modern társadalmak kialakulásakor kerültek nehéz helyzetbe. Természetesen ez a logika azt is feltételezi, hogy a társadalmi osztályok elpusztítása, a népirtások és genocídiumok is éppen annak a logikának köszönhetők, hogy a társadalmat tudományos módszerekkel irányítani kívánók, az embereket csupán hús-vér tárgyaknak tekintették és mind a kommunistákra, mind később a nácikra jellemző nagy társadalom-átalakító kísérleteik is bizonyítják: szerintük vannak olyanok, akiket az állam erejével kell elsöpörni az útból a többség boldogulása érdekében.

A géntechnológia ma már valóság és realitás. A genetika – éppúgy, mint korábban az atomfizika, vagy nukleáris energia – felhasználása napjaink részévé fog válni és így az (lesz) a kihívás, hogy hogyan bánunk ezzel a lehetőséggel. A genetikának, akárcsak a nukleáris energiának, olyan hatásai lehetnek, amelyek kései utódaink életét is befolyásolhatják. A helyzet drámaiságát jelzi, hogy gyakorlatilag azt sem tudjuk, hogy a genetikailag módosított élelmiszerek milyen hatást fejtenek ki hosszú távon, nem beszélve 2-3 generációs időintervallumról.

A tudomány mindig utat tör magának. Nem az a kérdés, hogy lesz-e genetikai terápia – mert előbb-utóbb megfizethető lesz –, hanem az, hogy melyek lesznek a társadalmak központi értékei. Abban sosem hittem, hogy egy keresztény országban nincs illegális bordély, Izraelben nem lehet sertéshúst enni, vagy egy muszlim országban nem lehet pálinkát inni, de a kifejezett hangsúlyokban és a mennyiségekben igenis hiszek.

Az értékek olyan dolgok, amelyeknek volt és van jelentőségük, hiszen mindhárom vallás szabályai valamilyen konkrét és igazolható társadalmi célt igazolnak: házastársi hűséget (családok védelme), áldozatot (egészséges étkezés), tiszta életet (károsszenvedély-mentes élet). A genetikai módosítás veszélyei jelenleg felmérhetetlenek, de nem azért, mert biológiailag változik meg az ember – eleinte csupán kevesek számára adatik majd ez meg –, hanem azért, mert az esélyek egyenlőtlensége vélhetően fokozódni fog. Az a rendszer pedig, ahol valaki származása, „genetikai egyszerűsége” miatt nem lesz képes előrejutni, illetve mindig csak egy meghatározott kör tud új, esetleg csak „pénzen vett” képességei miatt érvényesülni, nem igazán fog különbözni a nácizmustól. Ezért az emberi jogok védelmére és szigorúbb ellenőrzésre szükség van a „génbiznisz” területén, különösen a magzati élet védelmében.

5. A Keretirányelv jelentősége

A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78/EK irányelv (Keretirányelv) egyik legfontosabb üzenetét abban látom, hogy más megközelítésbe helyezi a fogyatékosságot: nem a fogyatékos embert védi, hanem a fogyatékos állapottal kapcsolatos vélekedést támadja. Értelmezésem szerint egy morális kötelezettséget, értékrendet állít fel.

Az új, nemrégiben a WHO által kiadott FNO (fogyatékosság nemzetközi szintű osztályozása) bevezetése – mint végrehajtás, jog alkalmazás szempontjából – ugyanakkor egyben azt is jelenti, hogy a fogyatékos emberek meghatározása még inkább relatívvá válik (a lehetséges indikátorok kombinációinak száma elérheti akár 240 000-et) és az államháztartás mindenkori helyzetét figyelembe vevő (mint ahogy erről a Fot. is rendelkezik) rendszer kialakítására nyílik esély. Ez egyrészt az állami, normatív jellegű rendszernek (támogatásnak) egy bizonyos mérvű leépülését jelenti, másrészt az egyén speciális helyzetére nagyobb mértékben, hatékonyabban reagáló, komplex rendszer kiépítését teszi lehetővé úgy, hogy az állami költségek egy(re nagyobb) részét a privátszférára helyezi antidiszkriminációs kötelezettségként.

A fogyatékosság – a jog szempontjából – ugyanis nem lehet konkrétan személyhez kötődő a mindennapi életben, mert legalább négyféleképpen lehet valakit megkülönböztetni fogyatékossága miatt. Az első körbe tartoznak azok, akiket pl. orvosi vizsgálatok alapján ilyennek minősítenek. A második körbe tartoznak azok, akiknek hajlamuk van bizonyos fogyatékosság kialakulására, és pl. a genetikai tesztek kimutatják ezt. A harmadik körbe tartoznak azok, akik olyan elsődleges jeggyel rendelkeznek, akikre úgy asszociálnak, hogy betegek, vagy fogyatékosok (pl. torz vonásokkal rendelkezők). A negyedik körbe tartoznak azok, akiknek hozzátartozójuk fogyatékos és pl. a fogyatékos gyermekük miatt különböztetik meg az alkalmazásnál. Ezért is előremutató az európai szabályozás, mert a nők védelméről is szól, ugyanis a statisztikák szerint, legalábbis Magyarországon, a fogyatékos gyermekek nevelése az egyedülálló nők terhe.

A szabályozás tehát azért is modern, mert – sajnos – lehet valakit úgy is hátrányosan megkülönböztetni, hogy azt hiszik róla, hogy fogyatékos (pl. az ír fogyatékosság-definíció is ilyen a kinézet kapcsán) és ez ellen lehet a legnehezebben védekezni, s az ilyen emberek vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben is. A Keretirányelv ugyanakkor minőségi előrelépést jelent a kötelező foglalkoztatási kvótát használó rendszerekhez képest (illetve amellett), annak ellenére, hogy az európai országokban megmaradt egyes társadalmi csoportok (nők, fiatalkorúak, gyermeküket egyedül nevelők stb.) fokozott munkajogi védelme.

Az úgynevezett kvótarendszerek egy meghatározott, kötelező létszámot írnak elő a fogyatékossággal élő emberek foglalkoztatására, ennek hiányában „bírságot” ró ki a munkáltatókra. Prugberger Tamás szerint a kvótáknak akkor van eredménye, amennyiben a „bírság” jelentős és rendelkezésre áll megfelelő számú (a kínálati oldalon lévő) munkaerő. Őket pedig csak olyan, a piaci logikát követő szolgáltatások képesek „megtalálni”, amelyek erre szakosodnak (összhangban az Európai Szociális Karta 15. cikkével) és az európai közbeszerzési irányelvek gyakorlati átvételével, adaptálásával (pl. a tenderek kiírásánál szociális szempontok érvényesítésével), ezek tevékenységét még segítik is.

A jognak elsősorban nem konkrét embereknek kell segítséget nyújtania, hanem konkrét élethelyzeteket kell kezelnie. Ezért tartom jobbnak az EU esélyegyenlőségi jogalkotását, mint pl. az Egyesült Államoké. A fogyatékosság ugyanis relatív dolog, így annak megítélése is az. Ezzel szemben egy konkrét élethelyzetben a megkülönböztetés nem lehet relatív: vagy megtörtént, vagy nem. A fogyatékosság viszont csak a környezettel együtt, az egyéb feltételek megvizsgálásával értékelhető. Ebből az is következik, hogy csupán az esélyeket kell biztosítani, nem pedig a szociális egyenlőséget abszolút formában és értelemben, mert az egyben újabb egyenlőtlenséget szül. A Keretirányelvből az is következik, hogy valaki fogyatékossága miatt nem követelheti pl. az előmenetelét. Ellenkező esetben ugyanis már az eredményegyenlőség ingoványos területére tévedünk.

6. Társadalmi és egyéni felelősségvállalás

A második világháború és a XX. század első felében történtek elleni tiltakozásul a nyugati társadalmak az egyetemes emberi jogokban és azok érvényesítésében látták meg azokat a garanciákat, amelyek alkalmasak lehetnek a korábban tapasztalt, állami szinten megjelent, az emberi méltóságot csorbító visszaélések megszüntetésére. Ezzel szemben a XXI. század új kihívások elé néz. Ma már az állam felől kisebb a veszély – bár jócskán létezik, hiszen az internet ellenőrzése, a szoftveripar és a kémelhárítás (hírszerzés) lehetséges összefonódásai potenciális veszélyforrások lehetnek –, azonban az egyéni lehetőségek (felelősség) növekedésével, a fogyasztói társadalmi szemlélet erősödésével a piaci szolgáltatások diverzifikációjával, az eltérő társadalmi szerkezetek kialakulásával változnak a géntechnológiával kapcsolatos lehetőségek is. Most már az egyén, a család és társadalmi csoportok tudatos magatartásán (is) múlhat a biológiai sokféleség összetétele. Ez a kérdés ugyan a bioetikusok asztala, azonban, mint ahogy arra korábban kitértem, ennek a folyamatnak az első „áldozatai” a fogyatékos emberek lehetnek és várható az orvosi szemlélet ismételt térhódítása. Ennek a folyamatnak kedvez a globalizációs költséghatékonyság, az olcsó állam ígérete és a közszolgáltatások privatizálása. A „kivonuló” állam és a növekvő egyéni felelősség révén a költségek társadalmasításra, a profit pedig privatizálásra kerülhet.

Az ez elleni küzdelem egyik eleme az önálló életvitel hangsúlyozása, ami egyrészt bátorítja (vagy rosszabb esetben: kényszeríti) a fogyatékos személyt, hogy saját sorsáért felelősséget viseljen – olyan szolgáltatások alakulhatnak ki, amelyek a fogyatékos emberek függetlenségét, emberi méltóságát biztosítják –, másrészt az állam számára lehetőséget jelent az, hogy kisebb mértékű kiadásokat kell biztosítania erre a területre. Hegedüs Lajos, a MEOSZ elnöke szerint ahhoz, hogy a fogyatékos emberek élni tudjanak jogaikkal, helyzetbe kell hozni őket – nemcsak egyenlő jogokat kell biztosítani, „hanem a jogokkal való élés lehetőségét is meg kell teremteni”. Ezt a koncepciót vallja Czúcz Ottó is, aki szerint mindenkinek biztosítani kell az állampolgári jogok – méghozzá a többi állampolgáréhoz hasonló eséllyel –gyakorlásának a lehetőségét. Ezt úgy lehet megvalósítani, ha egy társadalmi szintű kooperáció indul meg, ahol az emberekben tudatosul az, hogy ami a legtöbb ember számára jó, az valószínűleg mindenkinek jó. Kooperálni annyi, hogy tudjunk lemondani bizonyos dolgokról. Elster szerint tudni kell saját önérdekünk ellen is cselekedni úgy, hogy mindenkinek előnyös legyen, ha néhányan, vagy mindenki így cselekszik. Tipikus példája ennek az akadálymentesítés. Tulajdonképpen akkor derül ki annak társadalmi haszna, amikor már létezik. Ezért is nevezte a szakirodalom és 2002-ben Anna Diamantopoulou – korábbi esélyegyenlőségi EU-biztos – a fogyatékos embereket „láthatatlan polgároknak”, annak ellenére, hogy fogyatékosságuk szembeötlő is lehet.

A többségi demokrácia éppen emiatt komoly veszélyeket is hordozhat, ha egy kisebbségnek nem elég erős a megjelenési formája, érdekérvényesítő képessége, vagy akár túlságosan is erős és más, de gyengébb kisebbségek rovására politizál. H. L. A. Hart érvelése szerint „[…] döntő hiba egy elfogadható elv és egy elfogadhatatlan igény összekeverése. Azt az elvet, hogy a politikai hatalmat a legjobb a többségre bízni, minden demokratának el kell fogadnia. Azt az igényt, hogy amit a többség e hatalommal tesz, az minden bírálat felett áll és vakon követendő, egyetlen demokratának sem kell elfogadnia.” Erre a veszélyre azért kell figyelni, mert a „[…] demokrácia működése során ugyanis számos erő táplálja azt a hitet, hogy a demokratikus uralom elve azt jelenti, hogy a többségnek mindig igaza van.”

A kisebbség védelmének garanciájának része a pozitív, megerősítő akciók és az antidiszkriminációs eszközök közötti különbözőség felismerése is, és azok integrálásának fontossága. A pozitív cselekvéseket tartalmazó politikák végeredményben szegregálóak, hiszen egy célcsoportot kívánnak egységesen, pozitív eszközökkel (előnyben részesítéssel) támogatni, ugyanakkor nem integrálva őket a többségi társadalomba (pl. védett munkahely). Az önálló életvitel ezzel szemben antidiszkriminációs eszközökre támaszkodik és az ún. ésszerű intézkedések (reasonable accommodiation) biztosításával kívánja megoldani az integrációt (integrált munkahely). Ez utóbbi biztosítja a leginkább a személyre szabott munkakörülményeket, nem pedig a többi fogyatékos ember igényeit is figyelembe vevő, átlagos körülményeket. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy választani kellene az ilyen típusú megoldások közül, mert mindegyikre szükség van, hiszen az eltérő szükségleteket eltérően kell kezelni, azonban nem mindegy, hogy a meglévő humánerőforrás hogyan hasznosul. És még kevésbé jelenti azt, hogy a fogyatékos emberek számára a környezetet, a munkahelyeket minden esetben akadálymentesíteni kell, hiszen a jogszabályok tekintettel van ennek pénzügyi terheire is. Mindezek ellenére az EU tagállamainak bírói gyakorlatát alapul véve még az is nagy kihívás lesz, hogy a Keretirányelvben már megjelent, az emberi jogokon alapuló felfogás érvényesüljön.

Olyan országokban (pl. USA), ahol nem szociális alapon kezelik a fogyatékos emberekkel kapcsolatos politikákat, hanem kisebbségi jogként, és már kialakultak és erősek a civil szervezetek, valamint kiépültek és beváltak a közvetett jogi eszközök (pl. jogi igényérvényesítés), ott az állam visszavonulása (kisebb mérete) szerényebb mértékű feszültségeket fog eredményezni, mint pl. Európában. Európában a szociális jogalkotásnak komoly hagyományai vannak és számos törvényi garancia létezik a megfelelő érdekegyeztetésre, a különböző pénzbeli, szolgáltatásbeli jogosultságokra. Ugyanakkor nem lenne szerencsés „lemásolni” az USA politikáját, hiszen az Európai Bizottság becslése szerint 2025-re az USA-ban több mint 25%-os népességnövekedés várható. Azonban az idős emberek aktivitási szintjének az emelése tekintetében talán jó példa lehetne az USA, hiszen az ottani 65–74 év közöttiek munkavállalási aránya (18,5%) majdnem háromszorosa az európainak (5,6%).

Degener szerint, hasonlóan az amerikai fejleményekhez, konfliktus prognosztizálható Európában, mert a fogyatékosság definíciójánál problémák léphetnek fel a szociális ellátások és az antidiszkriminációs jogi védelem területén. Várható az, hogy a fogyatékos emberek kénytelenek lesznek választani, vagy kettős szerepet felvenni, mert ha bizonyítani akarják, hogy képesek dolgozni, akkor veszély fenyegetheti őket, hogy elvesztik súlyos fogyatékosságuk után járó ellátásaikat. Az antidiszkriminációs törvények a stigma ellen küzdenek, míg a szociális törvények az igényeket célozzák. Az amerikai és brit gyakorlat legnagyobb hibáját szakemberek abban látják, hogy az áldozatnak azt kell bebizonyítania, hogy „eléggé” fogyatékos, majd ezt követően kerülhet sor annak bizonyításra, hogy nem történt jogsértés. Így annak sincs alapja, hogy a fogyatékos emberek csoportját definícióval határozzák meg. A fogyatékossági definíciónak ugyanis csak úgy van értelme, ha az a büntetendő cselekményre, nem pedig a fogyatékos emberek meghatározására szolgál. Ezért a Keretirányelv és az európai megoldás sokkal inkább tekinthető megfelelő szabályozásnak, mint az amerikai, vagy a brit jogalkotási gyakorlat.

Súlyos kérdés, hogy ezek a tendenciák, ha így maradnak – főleg, ha nem megfelelő módon fejlődnek – a fokozatosan romló gazdasági versenyképesség, a csökkenő tudományos kapacitás és a csökkenő népesség esetében milyen rejtett, további feszültségeket okoznak a későbbiekben. Különösen fontos lehet ez a dilemma, ha már maguk a fogyatékos embereket képviselő érdekvédők is elkezdtek így gondolkodni. Hegedüs maga is úgy véli, hogy: „bebizonyosodott, hogy a fogyatékosokról való gondoskodás tartósan finanszírozhatatlan társadalmi teher. Olcsóbb, ha olyan helyzetbe hozzák a hátrányos helyzetben lévő embereket, hogy képesek legyenek magukról gondoskodni. Ez megtérülő befektetés.”

7. Ellentmondásos tendenciák Magyarországon

Magyarország helyzete speciálisnak mondható. A magyar fogyatékosügy sajátossága az, hogy egyszerre és egy időben érvényesülnek az európai és az amerikai hatások. A rendszerváltást megelőzően inkább a német és osztrák példák lebegtek a jogalkotók szemei előtt, míg az 1990-es évektől kezdődően az amerikai hozzáállás erősödött meg, különösen az érintettek és a képviselőik körében. A magyar helyzet sajátosságát adja az is, hogy talán a jogalkotó sem volt tisztában a saját lehetőségeivel, amikor az Esélyegyenlőségi törvényt elfogadták 1998-ban, mert olyan határidőt jelölt meg a (visszamenőleges) akadálymentesítésre a középületekre vonatkozóan, amelyet egy kelet-európai ország esetében, mint amilyen Magyarország, lehetetlenség volt betartani az állam működésének logikája miatt. Jó szándékot és kellő szakmai jártasságot feltételezve inkább proaktív törvénykezési módszerről beszélhetünk. Ez esetben azonban a jogalkotó a biztosan bekövetkező törvénysértéseket is előre látta, és lényegében ezek orvoslására „importálta” a törvénybe foglalt public action – közkereseti per –intézményét.

Magyarország a fogyatékosügyi jogalkotás terén éllovasnak számít a régióban. A jog azonban csak szabály, annak érvényesülése az igazi kulcskérdés. A hazai fogyatékosügyi politika meglátásom szerint a jogalkalmazás kudarcává vált, mert jogilag előrelépés mindig akkor történt, amikor az országgyűlési választások előtt állt az ország. A jogalkalmazás kudarca volt az is, hogy a fogyatékos emberekről fogyatékos emberek bevonása nélkül, részvételük nélkül döntöttek nem fogyatékos emberek. Ezért a fogyatékosügyi politika nagyrészt választási célokat szolgál(t) ki, és egyúttal egyre inkább a régi szociális egyenlőséget próbálja fenntartani. Jó példa erre a Fot. 1998 évben, a választási kampány finisében, az országgyűlés utolsó munkanapján való elfogadása, vagy az Új Fogyatékosügyi Programról szóló országgyűlési határozat 2006. február közepén történő elfogadása, néhány héttel a választások előtt úgy, hogy sem az országgyűlésben, sem a kormányzatban döntési pozícióban nem voltak fogyatékos emberek. Azok a képzett szakemberek, akik egyben súlyos fogyatékossággal rendelkeznek, egyre kevésbé és szívesen látott emberekké váltak az utóbbi években, ami személyes tapasztalat. Azok pedig, akik rendelkeztek a (fő)hatalommal, inkább eltakarták, elleplezték saját, vagy hozzátartozójuk fogyatékosságát.

Ez a (jogi) folyamat tehát olyan eredményre vezetett, hogy valójában „kiüresedik” az ún. fogyatékosügyi jog. Egyrészt azért, mert a politikai-választási diskurzusok állandósuló, leegyszerűsített kellékévé válik a fogyatékosügyi politika, másrészt a fogyatékosügyi jogalkotás egyre inkább szélesedő, univerzális fogalmakat használ, és ezáltal devalválódik a súlyosan fogyatékos személyek nagy(obb) költségeket (közvetlenül) jelentő szociális ellátása is. Ez a veszély úgy alakulhat ki, hogy egyrészt a társadalom egyre nagyobb mértékben ismeri fel ugyan az önálló életvitel lehetőségeit, de félő, hogy ezzel a fürdővizet is kiöntik a gyerekkel, mint ahogy az USA-ban történt, amikor a nagy intézmények lebontása eredményeként a fogyatékos emberek hajléktalanná váltak San Francisco utcáin.

Ezen csak úgy lehet túllépni, ha a fogyatékosságügy alakítását maguk az érintettek végzik, érintett személyek is részt vehetnek a legfontosabb döntésekben! Mi több, az érintett, fogyatékos személyek nemcsak saját magukat, hanem a nem fogyatékos embereket is képviselhetik mind Magyarországon, mind Európában!

* a fenti értekezés bővebb változata “Tézisek a fogyatékossággal élő emberek helyzetéről” címmel jelent meg 2007-ben, és itt olvasható.

vissza a Tartalomhoz

Hozzászólások lezárva.