Hírlevél – 2005. december

  – Rövid hírek  
  – Tüntetés  
  – Az élet minőségének javítása
 
  – Virtuális szellemei
központ
 
  – A kitárt ajtók ünnepe  
  – Az egyenlő esélyekért
Csömörön
 
  – Úszóverseny Szent
Miklós napján
 
  – Infocenter sok reklámmal  
  – Mindennapi csodák
a Gyógyító Játszóházban
 
  – Akupunktúra fonal-beültetéssel  
  – Országos Fogyatékosügyi
Portál
 
  – Miért tüntettek a Kossuth
téren?
 
  – Változások szeptember
1-jétől
 
  – A szociális normatívák
tervezett módosításairól
 
  – Összegzés a foglalkoztatáspolitikáról  
     
     
  Rövid hírek  
     
 

Az év polgármestere
Ebben az évben dr. Botka Lászlót, Szeged polgármesterét tüntette
ki az ÉTA Országos Szövetsége Sándor János fafaragó alkotásával.
Az ÉTA tagszervezeteinek javaslata alapján, a szövetség ezzel fejezi ki
köszönetét a polgármesternek, az önkormányzatnak a sérült emberek és a
velük foglalkozó civil szervezetek példamutató támogatásáért. Az elismerést
először 2003-ban adták át.


Esélyegyenlőségért díj
Lapzártakor érkezett a hír, hogy Apostol Éva a Fogyatékosok nemzetközi
napja alkalmából az Esélyegyenlőségért elnevezésű kitüntetésben
részesült. Az indokolásban ez áll: A gyógypedagógusok főiskolai képzése
területén a vizuális nevelés, a pszichológia, a művészet-terápia eszközeinek
egyesítésével a fogyatékos gyermekek és felnőttek fejlesztése, nevelése
területén kifejtett kiemelkedő szakmai munkája, az értelmileg sérült ellátottak
számára a legkorszerűbb rehabilitációs szemléleten alapuló, az uniós normákhoz
igazodó ellátások érdekében kifejtett modellértékű tevékenysége elismeréséül.


Soundbeam
Az ÉTA Országos Szövetség előadótermében mintegy 60 szakember előtt, cég-
és termékismertető után a SOUNDBEAM zeneterápiás készülék működését mutatta
be a gyakorlatban az Angliából érkezett Tim Swingler, a gyakorlatban
szemléltetve a készülék könnyű kezelhetőségét és felhasználási lehetőségeit.
A közel egyórás, kisfilmekkel tűzdelt demonstráció után a szomszédos fejlesztő
központ néhány gondozottja próbálta ki a Soundbeamet. Az elhangzott bevezető
előadást, a számítógéppel vezérelt hangszer sokszínű felhasználását bemutató
videofilm, valamint a Duna TV híradójában leadott riportfilm hamarosan
megtekinthető a www.rewell.hu weboldalon.
További információ: Lukács Eszter és Szeli Dóra ügyvezető
igazgatóktól. Telefon/fax: (1) 555 2655; (06 30) 312 756, (06 20) 491
4482.


+egy lépés a gyerekekért
A kormány megfejelte 100 lépés programját: +1 egészségügyi lépéssel nemzeti
csecsemő- és gyermek-egészségügyi programot hirdetett. A program létrejöttének
okai:
1. 50 ezerrel kevesebb gyerek születik hazánkban, mint 25 évvel
ezelőtt;
2. a fejlett európai országok átlagának kétszerese nálunk a koraszülöttek
aránya;
3. a csecsemőhalálozás az uniós átlag kétszerese (ennek oka részben
a koraszülöttség);
4. jelentős eltérés mutatható ki az ország különböző területei
között valamennyi betegségi mutatóban.

A kormány ezek legyőzésére számos intézkedést tervez.

 
     
   
 
 
     
  Tüntetés  
     
 

Mondjon le! Mondjon le! – skandálják a tüntetők. November
14. van. A Parlament előtti Rákóczi szobor talapzatán Göncz Kinga
mosolyog és mond valamit. A gyatra hangosítás miatt nem érteni, hogy mit.
Előrefurakszunk, elvégre nekünk írni kell róla. Nem mond újat ahhoz képest,
amit már vasárnapi sajtótájékoztatója után közöltek a híradások: 5,5 milliárddal
többet kap a tárca. Nem is érti, miért e tüntetés, hiszen a szervezőkkel
a pénzről már megállapodtak. A tüntetés oka fogyott. Hogy mihez képest
kap többet a tárca, arról nem esik szó. Mindenféle más támogatásról viszont
igen (pl. hogy milyen sokat tett az akadálymentesítésért ez a kormány).
Közben folyamatosan mosolyog.

“Nagy dolog az, ha egy miniszter tud mosolyogni” – mondja
kollégám, akivel együtt hallgatjuk a miniszter asszonyt és az időnként
fel-felhangzó skandálást. Akkor is mosolyog, amikor a tüntetők soraiból
valaki épp “beolvas” neki. A mosoly nem a panaszkodónak szól. A tévékameráknak,
amelyek folyamatosan követik őt.

Több mint száz autóval vonultak a tüntetők a Felvonulási
térről a Parlament elé Az ország minden részéből jöttek. Idősotthonok
lakói, fogyatékosok intézményeit fenntartók, támogató szolgálatok üzemeltetői.
Az intézményfenntartók pontosan tudják, az 5,5 milliárd nem többletpénz.
Ha ennyivel kiegészül a mostani tervezet, akkor megközelítőleg az idei,
a 2005-ben megkapott normatívát kapná meg a legtöbb intézmény. Azért a
“megközelítőleg” szó, mert a teljes pénzt nem adja meg ez a javaslat,
és persze(?) nincs benne az infláció.

Kérdés: vajon a tüntetés után napvilágot látott számokkal
nyújtják be a törvényjavaslatot, vagy (ismét) módosítanak rajta? Végszavazás
december 20-a körül várható.

December 2-án a SZESZE megint tüntetett. A korábban vele
együtt demonstráló civil szervezetek nem voltak ott. Mint Hegedüs Lajostól,
a MEOSZ és a FESZT elnökétől megtudtam, már csak a szolidaritásukról tudták
biztosítani a felvonulókat. Nincs pénzük az újabb tüntetésre. Talán azoknak
van igazuk, akik azt mondják: érdemes lenne a kabátot újragombolni. (A
finanszírozás dilemmáiról később is olvashatnak)

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Az élet minőségének javítása  
     
 

Ipolytölgyes, egészségügyi gyerekotthon: 150 ellátott,
105 dolgozó. Valószínűleg csak ennyit tudnak róla azok, akik döntenek
egy-egy intézmény sorsáról, finanszírozásáról. Föltételezem, a legtöbbjük
még nem is látott ilyet. Meg kellene nézniük. Én most megtettem. Apostol
Éva, az intézet szakmai igazgatója volt a kalauzom. Két dologra voltam
kíváncsi: hogyan élnek az otthon lakói, és hogyan jönnek ki a nekik szánt
pénzből?

Az otthont a Római Katolikus Egyházi Szeretetszolgálat
tartja fenn. Az lakók nagy része halmozottan sérült, sok a kerekes székes.
Székből ki – fürdőkádba be – székbe vissza – ágyba be – emelgetni őket
nem nőknek való. Mégis, kivétel nélkül szinte csak nők dolgoznak itt.
Férfival elvétve találkozom. Egyikük, Sándor László, az asztalos-
és a nemezelő műhely vezetője. Pár hónapja dolgozik itt, de hát a műhelyek
sem olyan régiek, bár a foglalkoztató ház még a múlt század végén épült
(l999). Most csak egy gondozott van nála, a többiek mind-mind szorgalmasan
gyakorolják A kis herceget. Exupery könyvének musicelesített változatát
adják elő Szent Erzsébet napon. Ilyenkor nagy ünnepséget csapnak, és amikor
a nagy tornateremben ráakadunk a próbálókra, már érzem, látom rajtuk az
ünnep izgalmát.

Előtte persze végignézek
minden műhelyszobát (akadálymentesek). Finom faillat kísér mindenütt,
a bútorokból, ajtókból árad. Van itt asztalosműhely, nemezelés, szövés,
festés, kerámiakészítés, gyertyaöntés. A gyertyaöntő szobában két kerekes
székes fiatalember és egy fiatal lány tevékenykedik. A 18 éves Judit
Laufer
Drezdából érkezett Sonja Mir-Montazerivel együtt. Önkéntesek,
egy évig lesznek itt. Komoly segítséget jelentenek, munkájukkal kicsit
tehermentesítik az állandó személyzetet.

A foglalkoztatóba közel hatvan ember jár (a környék fogyatékos
emberei is). Ez itt nem munkahely, és az ide járók nem munkát végeznek
a szó klasszikus értelmében. Itt annál többről van szó: a műhely az emberi
méltóság visszaadásának terepe, és ennek eszköze lehet a nemezelés, a
gyertyaöntés vagy épp a szövés. Kezdetben, 1986-ban, persze ez sem volt,
de hát akkor az otthon is kisebb létszámmal, és egészen fiatal lakókkal
indult a régi plébánia épületében. Az egyház a legsúlyosabbakat vállalta:
a halmozottan sérült gyermekeket. Nőtt a nyolcvan gondozott, és életkoruk
miatt el kellett volna hagyniuk az otthont. Egy súlyos fogyatékosra úgy
hat a környezetváltozás, mint a nagyon öregekre, akikről azt tartja a
mondás: Öreg fát nem lehet átültetni. A fenntartók inkább bővítettek,
s bár megtartották az egészségügyi gyerekotthon elnevezést, Szent Erzsébetre
keresztelték: 1992-ben negyvennel nőtt a felvehetők száma. Maradhattak
a régiek, jöhettek az újak. Később ez is kevésnek bizonyult. Újabb bővítésbe
fogtak. Most 150-en vannak négy pavilonban. (A pavilon szó megtévesztő,
ez egymástól jól elkülöníthető, négy önálló gondozási egységet jelent,
önálló nevelési/rehabilitációs programmal.) Az élet minőségének javítása
A gondozóegység épületeihez tartunk az udvaron át. Hol egy munkatárs,
hogy egy gondozott állít meg minket. Évával akarnak szót váltani. Az utóbbiaknak
lehet, hogy semmi mondani valójuk nincs, de a mosolyra, a simogatásra
szükségük van. Jan von Rumst viszont tudja, mit akar: a 22 éves
belga önkéntes fiatalember már másodszor van itt, először középiskolásként
került ide. Remek iskola lehetett. Diákjai szociális munkát végeztek például
Malajziában, Brazíliában, ő mégis Ipolytölgyesre vágyott. Az otthonról
írja szakdolgozatát, itt töltve kötelező négy hónapos szakmai gyakorlatát.
Az erről szóló igazolást kell Évának aláírnia. Jan szociális munkásnak
tanul a genti flamand egyetemen.

Az egyik legnagyobb és legsúlyosabb csoportban kezdünk
az emeleten. Ez az ápolási szint: 39 súlyos fogyatékos emberrel. Közülük
csak hárman járnak a foglalkoztatóba. Zenét hallgatnak, tévét néznek,
a legtöbbjük nem beszél. Fizikoterápiára, konduktorhoz vagy egyéb fejlesztésre
járnak. Nehéz lehet itt egy órarendet összeállítani, hiszen szakember
sosincs annyi, mint amennyi optimális lenne. Annyi van, amennyit a jogszabály
előír. A fizetés kevés, a munka sok. A gondozókkal is a munka nehézségeiről
beszélgetek. Imre Lászlóné Ilonka már 14 éve dolgozik az otthonban,
tapasztalt gondozó, mégis azt mondja: az éjszakák nagyon nehezek, ennyi
emberre csak egy gondozó jut. Nappal négy csoportra oszlanak, 12 gondozó
foglalkozik velük. Pszár Tímea 19 éves. Pár hónapja jár át az Ipoly
jobb partjáról, a Szlovákiában lévő Kiskesziből. Ha ő a reggeles, akkor
már este át kell jönnie, hiszen a letkési híd csak nyolckor nyit.

Bekukkantunk a konduktor
szobájába is. Egy picike vak fiúval foglalkozik. A kisfiú hét és fél éves,
és Falvay Krisztina lelkesen mutatja, hogy mi mindent tud már.
Egy ideig nézzük Pétert, aki biztosan ül a billegő, leginkább teknőre
emlékeztető alkalmatosságon. Már a folyosón vagyunk, mikor Krisztina utánunk
szalad: “Éva, ezt látnod kell. Péter egyedül iszik.” Visszamegyünk a konduktorszobába.
Péter ül (már nem a teknőn), és amikor Krisztina kezébe adja a kétfülű
poharat, valóban egyedül iszik. Állunk, Pétert nézzük, aki azelőtt csak
feküdt, etetni, itatni kellett, és most ül, és egyedül iszik. Fülészhez
is elviszik, hátha kiderül, hogy hall. Péter fülnyílását az a kinövés
takarja, amiből kifejlődhetett volna a füle. Éva és Krisztina Péter esélyeit
latolgatja. Szemmel láthatóan boldogok és izgatottak. Más talán nem is
értené, miért ez az öröm. Pedig itt ilyen apróságokon mérik a sikert.
Egy tétova lépésen, egy bögre megfogott fülén, egy nehezen kimondott szóban.
És ezekben az apróságokban nagy ösztönző erő van. Emiatt (is) maradnak
itt emberek hosszú évekig.
Bajnóczy Gabriella pszichológus a “nehéz gyerekek” csoportjával
foglalkozik éppen. Autisták, agresszívak, hiperaktívak – súlyos értelmi
fogyatékossággal társulva. Nehéz dolga lesz. Ahány gyerek, annyi megközelítés.

A földszinten élnek
a súlyos mozgássérültek. Ebben a csoportban 33-an vannak, nyolcvan százalékuk
kerekes székes, nagyrészük epilepsziás is. Itt vannak a nyolc-, kilencágyas
hálószobák, amelyeket Apostol Éva kisebbekre szeretne váltani. Két fiatal
nő épp a szobát díszíti. “Ők a mi súlyemelőink” – mondja Éva, mikor meglátja
Évát és Szilvit. Vajon hány kilót emelnek naponta? – fut
át rajtam. Eszem ágában sincs kisebbíteni azok eredményét, akik versenyeken
emelgetik a nagyobbnál nagyobb súlyokat. Persze mutatja őket a tévé, biztos
sok pénzt is keresnek vele. Csak épp értelme, haszna nincs. Ennek van:
az élet minőségének javítása. Jutalma a hálás mosoly a tisztába tevés
után, a fürdés ellazító meleg vize után.
Ebéd után a lakóotthonban kávézunk. Öten élnek az emelet egyik jól elkülöníthető
részén. Nagy társalgó, sok székkel, mintha kerekasztal-beszélgetésre várnának
embereket. Nekem kicsit személytelen, de a lakók szemmel láthatólag büszkék
rá, és büszkék arra, hogy itt lakhatnak. Sokkal nagyobb szabadságot élveznek,
mint a többiek, természetesen önállóbbak is, jobban eligazodnak az élet
ügyes-bajos dolgaiban, nem szorulnak lépten-nyomon segítségre. Hamar “kidobnak”
bennünket, mert kezdődik A kis herceg délutáni próbája. Az ismerkedő beszélgetésnek
nem most van az ideje.

Szerencsére a gazdasági
vezető, Tóthné Fényes Éva szakít arra időt, hogy beszélgessen velem.
Addig legalább nem kell a szennyvízdíj számlájára gondolnia. Amikor beléptem
a szobájába Fördős Tamás gazdasági igazgatóval erről tárgyaltak.
Ipolytölgyes néhány hónapja csatornázott falu. Az otthonnak van szennyvíztisztító
berendezése, amit idén súlyos milliókért csináltattak. Ennek ellenére
1,2 milliót kell fizetniük két hónapra. A vízmű úgy tartja számon őket,
mintha ipari szennyvizet bocsátanának a csatornába. Néhány taktikai lépést
megbeszél a két gazdasági szakember – a stratégia későbbre marad -, én
következem.

Száraz számokat ismertet Fényes Éva. Az itt élők nagy
részének szülei nem tudják megfizetni a 43 700 forintos térítési díjat.
A hiány ebből évente 1 millió 655 ezer forint. Pótlását az egyház magára
vállalja, ahogy magára vállalja a kötelező zsebpénz kifizetését is, amit
elkülönített számlán vezetnek. Az állami gondozottak helyett eddig senki
nem fizetett. Egy hónapja megállapodtak a Pest megyei GYIVI-vel, gyerekenként
havi 15 ezer forintban. Mert minden forint számít akkor, amikor az állami
normatíva – a gyerekek után fizetett költségvetési pénz, vagy ahogy röviden
nevezik: fejkvóta -, a fenntartás 65 százalékára elég. A többit elő kell
teremteni valahonnan. És itt lép be a katolikus egyház, a Szeretetszolgálat.
A hívek adományai, amelyekből évről évre fenn lehet tartani ezt az otthont
(ami egyébként az egyház legnagyobb ilyen típusú intézménye), meg a többit
is. Még senki nem tudja, mi lesz, ha tovább kurtít a költségvetés, ha
csakugyan megvonja a kormány a pótlólag kifizetendő pénzt. Nincs szó itt
plusz forrásról, pusztán arról, hogy az önkormányzatok támogatják a területükön
lévő civil vagy állami fenntartású intézményeket. Az év végén ezt összeadják,
és ennek átlagát kapják meg utólag az egyházak. Tehát nem többet
kapnak, hanem átlagban ugyanannyit, mint a többiek, de azt is csak a következő
évben. Erről is dönt a közeljövőben a parlament, mint ahogy arról is,
hogy mennyivel kurtítják meg a fejkvótát.

Ott jártamkor épp tüntetésre készülődtek a civil szervezetek
a tervezett drasztikus csökkentések miatt. Időközben megvolt a tüntetés,
a kormány visszakozott, de az a most közölt számok ismeretében is állítható:
nemhogy az inflációt nem követi a finanszírozás, hanem még a 2005-öshöz
képest is kevesebbet ajánl. Az is a 2005-ös év meglepetése, hogy a normatíva,
az állami pénz, mindig késik, holott itt 500-600 ezer forintra rúg a heti
kiadás, mert enni kell. A 105 dolgozó bére járulékokkal együtt 215 millió.
Hogy kinek mennyi fizetés jár, azt a közalkalmazotti bértábla rögzíti,
betartása kötelező. A novembertől megemelt gázárakra már nem is vesztegetjük
a szót. A nehéz helyzetet így jellemzi a gazdasági vezető: “Azelőtt hónapról-hónapra
éltünk, most hétről-hétre.” 1991 óta itt dolgozik, de ilyen bizonytalan
helyzetre nem emlékszik.

Nem a legjobb végszóval távozom Ipolytölgyesről. Rosszkedvemet
még csak erősíti, amikor a letkési hídon, ma már másodszor látom a kiírást:
nyitás reggel 8 órakor. A helybeliek hiába kérik évek óta a korábbi nyitást.
A munkanélküliséggel küzdő térségből Esztergomba járhatnának dolgozni.
A magyar félben megvolna a hajlandóság, állítólag még a szlovák határőr
bérét is fizetné, de a szlovákok ellenállnak. Pedig a nyilatkozatok szintjén
milyen jó a kapcsolatunk – erről nem is olyan rég tudósított a média.
Úgy látszik a szocializmusból egy valami makacsul megmaradt: a szavak,
a lendületes kijelentések köszönő viszonyban sincsenek a valósággal.

Ferenczy Ágnes

 
     
   
 
 
     
  Virtuális szellemi
központ
 
     
 

Nem vagyunk sokan, és bárkit kérdezek, hogy mit takar
a cím, mindenki a fejét ingatja, és azt mondja, majd kiderül. “Fogyatékkal
élőkkel foglalkozó szellemi központ létrehozása a Szentendrei kistérségben”
– ez áll a meghívó fejlécén. Szervezők: Bárczi iskola – Szentendre; Sashegyi
iskola – Pomáz; Figyelj Rám Egyesület – Dunabogdány; Irmák Kht – Csobánka.
A főszervező pedig, akinek az egész tanácskozás az eszébe jutott, Vajda
János, kistérségi megbízott.

Szabó Imre a Pest megyei közgyűlés elnöke nyitotta meg
a tanácskozást, és mindjárt mondott egy meglepőt: egy éve működik a Megyei
Fogyatékosügyi Tanács. Olyan titokban működhet, hogy talán senki nem tudott
róla. Most már fog, és remélem, a civil szervezetek élnek ezzel az információval,
és hallatni fogják a hangjukat, sőt ötleteket is adnak majd, hogy az az
évi 150 millió, ami a megyétől a civil szervezeteknek jut – kiemelten
a fogyatékosokkal foglalkozóknak – jó helyre kerüljön. A megyei közgyűlés
négy ellátási alközpontot tervez a megyében: Vácon, Szentendrén, Érden,
Cegléden. Ezek közül Cegléd már megvan, többé-kevésbé Vác is. De mint
mondta, a következő években dől el, hogy mely térségeket fejlesztenek,
az irányt a Nemzeti Fejlesztési Terv szabja meg. Ezért tartja fontosnak,
hogy a civilek és a fogyatékos emberekkel foglalkozó szakemberek hallassák
a hangjukat, tegyék meg javaslataikat, egyeztessenek, hogy a valóban életképesek
beépüljenek régió életébe, s így a Nemzeti Fejlesztési Tervbe.

Amikor a térségből összegyűltek egyenként bemutatkoznak,
elmondva, hogy mivel foglalkoznak, akkor kezdem érteni, hogy milyen szellemi
központra gondolt Vajda János. Mert mennyit tudna például segíteni
a Phare pályázat nyertese, a pomázi Sashegyi Speciális Általános Iskola
(amelyből így művészeti szak- és középiskola lesz) például a szentendrei
Bárczi Általános Iskolának pályázatírásban. A Bárcziban idén összevont
osztályban tanítják a hatodikosokat és a nyolcadikosokat, mert kevés a
gyerek. A dunabogdányi Figyelj Rám önálló élet tábort szervez, munkát
keres a tagjainak, három embernek már talált is. “Ők azt próbálják kicsiben
megcsinálni, amit mi” – mondta budapesti Önálló Élet Egyesület elnöke,
aki az ÖNÉ munkájáról számolt be. (Jelli Magdolna, aki haláláig
motorja és elnöke volt az egyesületnek, megérdemelt volna egy mondatot
az új elnöktől – de ezt biztos csak az újságírói érzékenység, meg a Magdi
iránti szeretet mondatja velem.) Hermák Judit az IRMÁK Kht-től
a közhasznú társaság széleskörű tevékenységét ismertette, amely a szentendrei
kistérségen is átnyúlik. Tizenhét intézményt hoztak létre öt év alatt,
megcáfolva azokat, akik azt mondják, nem érdemes a civil szférának ebbe
a szektorába fektetni. Mégsem lehet ez ennyire rossz üzlet. Legfeljebb
nem lesz milliárdos az ember. A Rehabit Komplex Kft. 2000-ben alakult,
vezetője konduktor, tehát nem volt ismeretlen számára a fogyatékos emberek
világa. Irodaszereket gyártanak, és mára már külföldre is szállítanak.
Hatvan telephelyükön 95 százalékban megváltozott munkaképességű vagy fogyatékos
emberek dolgoznak. AZ ÉTA Országos Szövetség Lakóotthoni munkacsoportját,
a csoport vezetője, Halászné Gambár Mária mutatta be. A szentendrei
munkaügyi központ is képviseltette magát, megtudtuk, hogy Budapesten RIC,
azaz Rehabilitációs Információs Centrum is működik, amelynek szolgáltatásai
ingyenesek (Bp. Karinthy Frigyes út 3. T: 385 2411; e-mail: kozpont@pmmk.hu).
A szentendrei kirendeltség a Szabadkai út 9-ben működik. Érdemes arról
tudni, hogy a munkáltatók támogatásban részesülnek, ha fogyatékos vagy
megváltozott munkaképességű embert foglalkoztatnak. A támogatás formái
változatosak, lehet munkahelyteremtő beruházás, ennek keretében pl. vissza
nem térintendő támogatás vagy bértámogatás is lehetséges.

A tanácskozás résztvevői telefon- és e-mail címeket cseréltek,
mert mint Vajda János mondta: érdemes egymásra figyelni, tudni, hogy milyen
folyamatok zajlanak a kistérségben, és időről időre összegyűlni, hogy
megosszák egymással tapasztalataikat, tudásukat, ezzel is segítve egymást.
Így valóban létrejöhet az a szellemi centrum, amihez nem kell iroda, elég
egy hely, egy klub, ahol időről időre találkozhatnak azok az emberek,
akik akarnak és tudnak is tenni a fogyatékos emberekért.

(Ha valakinek ötlete van a térség fogyatékos ügyeivel
kapcsolatban, Vajda János kistérségi megbízott elérhető: euiroda@dunakanyar-pilis.hu
/06 30/ 962 0376; /06 26/ 303 133. Postacím: 2000. Szentendre, Duna korzó
18.)

– yá –

 
     
   
 
 
     
  A kitárt ajtók ünnepe  
     
 

A kitárt ajtón szinte csak azok jöttek be, akiket
amúgy is érdekel a fogyatékos gyerekek, emberek ügye. December 2. volt,
a fogyatékos emberek nemzetközi napját vezette be a címben jelzett mottóval
tartott közös sajtótájékoztató, melyet az UNICEF Magyar Bizottsága és
az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kara tartott.

A sajtótájékoztatón azt a felmérést ismertették, amelyet
az UNICEF firenzei kutatócsoportja készített a Kelet- és Közép-Európában,
a Balti államokban és a FÁK országaiban élő fogyatékos gyerekek életéről.
Bár, aki kicsit is ismeri ezt a társadalmi réteget, annak nem mond újat
a tanulmány azon megállapítása, hogy a fogyatékos gyereket nevelő családok
a többséghez viszonyítva általában szegényebbek. Hogy több a válás ezekben
a családokban, és általában az anya marad a gyerekkel. Ami viszont új:
1900 és 2000 között megháromszorozódott a fogyatékos személyek száma Közép-
és Kelet-Európa, valamint a FÁK 27 országaiban: 500 ezerről másfél millióra.
A jelentés ezt a jobb diagnosztizálásnak tulajdonítja, miközben úgy vélik,
legalább egy millió gyerek nem jelenik meg a statisztikákban.

Tausz Katalin, a Fogyatékosok Esélye Közalapítvány
kuratóriumának elnöke ismertette az UNICEF-jelentést, és mint mondta:
a többi országgal összehasonlítva jól állunk. Szerinte a nagyszámú növekedés
annak tudható be, hogy nincs egységes meghatározás a fogyatékossággal
kapcsolatban, azaz, hogy kit tekintenek annak az adott országban. E régió
legtöbb országában sok a bentlakásos intézmény: 317 ezer gyerek él ezekben.
Ennek az is oka, hogy hiányzik a családok megfelelő támogatása, a megfelelő
iskolarendszer. Az UNICEF sokallja a speciális, azaz szegregált iskolákat,
és úgy véli, hogy az integrációt, a közös oktatást még csak elméletileg
fogadták el ezek az országok, a gyakorlatban még nem történt igazi áttörés.
A fogyatékosság megelőzésére sem tesznek meg mindent. Vannak államok,
ahol nem lehet hozzájutni olyan medicinákhoz, melyek a születendő gyermek
egészségét óvnák, pl. folsavhoz, A-vitaminhoz, jódhoz, vashoz. A nyugat-európai
országok fogyatékost nevelő családjai több támogatást kapnak (és most
nem feltétlenül anyagiakról van szó), mint a vizsgálatba bevont országok.

A jelentés nem áll meg a tények bemutatásánál, javaslatok
is megfogalmaz:
1. akadályok felszámolása, nemcsak a fizikai környezetben, hanem a fejekben
is. Ezért lenne fontos a korai integráció.
2. A család, a közösségek támogatása, hogy ne kerüljön bentlakásos intézetbe
gyermek. A családban történő nevelés elősegítése különféle szolgáltatások
nyújtásával.
3. “Semmit rólunk, nélkülünk” – azaz a döntéshozatalba a szülőket is vonják
be. Közép-Európa ebben élen jár a többi országhoz képest.
4. A családok anyagi helyzetének javítása: jogalkotással, rugalmas munkaidővel.

5. A családok egyben tartása, azaz a válások elkerülése.

Balázs János, a gyógypedagógiai főiskola főigazgató
helyettese elmondta, hogy a jelentés alapján, sajnos, a periférián lévő
országok között vagyunk, ha az egy főre jutó jövedelmet, az óvodába kerülő
gyerekek számát, valamint a gyermekhalandóságot nézzük. De az figyelemre
méltó (ám érthető), hogy minél alacsonyabb a gyerekhalandóság, annál magasabb
az adott országban a fogyatékos gyermekek száma.

Losoncz Mária, a közalapítvány titkára azokról
a pályázatokról szólt, amelyek a családok egyben tartását segítették,
segítik: 1997 óta szülősegítő támogatásokra több mint 250 millió forintot
költött a Fogyatékosok Esélye Közalapítvány. Azoknak a programoknak, amelyek
az apákat is bevonják, elsőbbséget biztosítanak.

Horváth Péter, az Ifjúsági Családügyi, Szociális
és Esélyegyenlőségi Minisztérium főosztályvezetője szólt a gyerekekről
is (a képzési kötelezett gyerekek iskolai tanítása, a heti három óra helyett
20 órában), inkább azt az intézkedési tervezetet ismertette, ami a fogyatékos
és a megváltozott munkaképességű emberek visszavezetését szolgálná a társadalomba,
illetve a munka világába, hiszen nálunk csak 9 százalékuk dolgozik, szemben
az Európai Unió 49 százalékos átlagával. Ezért az egész rokkantosítási
rendszert szeretnék megváltoztatni, és abba az irányba elmozdítani, hogy
csak az egyénre szabott, tényleges rehabilitáció után dőljön el: rokkant
nyugdíjat kap, vagy pedig dolgozhat. Ez a fajta rehabilitáció már az esélyegyenlőségi
törvényben benne van, tehát hét év csúszásban vagyunk. A felnőtt rehabilitációban
való közreműködésre kérte a főiskola jelenlévő vezetőit (foglalkoztató
teraputa képzés). Azt is bejelentette, hogy ezentúl az akadálymentesítés
új nevet kap: “egyenlő esélyű hozzáférés” lesz a neve, mert ez a minisztérium
szerint magában foglalja a siketek, a vakok, az autisták stb. akadálymentesítés
környezetének megteremtését is. (Szerintem a régi szó is jó, ha megfelelő
cselekvést takar.)

A legjobb persze a Csali, azaz a Csalogány utcai iskola
Csalogány kórusa volt, tagjai valami hihetetlen türelemmel ülték
végig a sajtótájékoztatót. A kamasz fiúk, lányok önfeledten énekeltek,
és mosolyuk szívből jött, akiknek pedig még külön feladat is jutott (dob,
triangulum, szélgép), azok arcán hihetetlen öröm és büszkeség jelent meg.
Ilyenkor arra gondolok, az ilyen mosolyokért maradnak meg a pályán a gyógypedagógusok.

A Kitárt Ajtók Ünnepe bowlinggal, kutyaterápiával, moldvai
táncházzal, Ayres eszközök kipróbálásával, filmklubbal, salsával, dzsesszel,
tánczenével és még sok mindennel folytatódott a főiskola számos termében
késő estig.

– czy –

 
     
   
 
 
     
  Az egyenlő esélyekért
Csömörön
 
     
 

Habozás nélkül továbbhajtok a Budapest táblánál. Emlékeimben két
fehér ház él. Egy kisebb meg egy nagyobb. Amikor már jól bennjárok Csömörön,
akkor fogok gyanút. Telefonálok Szekeres Tibornénak, Erzsinek. Visszafordulok.
Ott, ahol a két kis fehér ház állt, valóságos kis lakótelepet találok,
kerítéssel akkurátusan körbekerítve. A központi ház bejárata fölött két
tábla: Összefogás Ipari Szövetkezet; Egyenlő Esélyekért Lakóotthon Alapítvány.

Régóta ismerem Szekeres Erzsébetet, az Összefogás és az Egyenlő
Esélyekért elnökét. Azonnal látom, hogy valami baj van. Már túl vagyunk
a tüntetésen, már megtörtént a miniszteri bejelentés, hogy 5,5 milliárdot
visszaadnak a szociális szférának, s bár ez kevesebb, mint amennyit elvettek,
és kevesebb a lakóotthoni normatíva is, de a csökkentés nem olyan drasztikus
(negyvenszázalékos), mint az első tervezet szerint. Mi hát a baj? Kiderül:
az RTL Klub egyik adása keltett izgalmat, ahol más, a minisztérium által
deklaráltnál alacsonyabb összegek hangzottak el. Szerintem tévedtek. A
kezemben van a minisztérium sajtóanyaga, amit a tüntetésen kaptam. Fehéren
feketén ott állnak az összegek, bár… Az Egyenlő Esélyekért Alapítvány
emeltszintű lakóotthonaiban 70 ember él. Az emelt szint megtévesztő. Miért
kell luxusnak kikiáltani azt, ha a fogyatékos ember maga él egy pici szobában
(ágy, asztal, szék – ennél több nem nagyon fér el benne), amihez saját
fürdőszoba és WC jár? Ez az összes luxus. Meg még az, (ha ugyan luxusnak
nevezhető), hogy a kerekes székeseknek vannak (adományból) speciális emelőik,
amelyekkel a fürdőkádba is bejuthatnak. Ahol szintén speciális a szék:
víznyomás emeli, süllyeszti.

Egy kicsit leülünk
Erzsi szobájában, és a múltról beszélgetünk. Messzire kell visszamenni
az időben. Még megdönthetetlennek látszott a pártállam, még közel sem
járt ennyiféle juttatás a fogyatékos embereknek, amikor 1982-ben Szekeres
Tiborné, egy kiskorú, értelmi fogyatékos kisfiú édesanyja úgy gondolta,
tenni kellene valamit. Foglalkoztató, munkára oktatás, munka a fogyatékos
embereknek – mindezt még bérelt helyeken, majd jött az ötlet, hogy legyen
egy saját telephely. Csömörön 1989-ben kezdődött az építkezés, ahol már
nemcsak a pesti vagy Pest környéki emberek kaptak munkát, hanem az ország
különböző pontjain is lettek egységei a szövetkezetnek. A célszervezetnek
minősülő szövetkezet azon kevés munkahelyek közé tartozik, ahol autisták
is dolgoznak. 2004-ben még 800 embernek adott munkát az Összefogás, ebből
300-nak Csömörön. Amit megtermelnek, azt el tudják adni. A vevők már idejönnek.
Szövődéjük (rongy- és gyapjúszőnyeg), gyertyaöntőjük, varrodájuk és kertészetük
van. Az idén életbe léptetett új dotációs rend őket is sújtotta. Már el
kellett bocsátani embereket, néhány vidéki egységnek azt kellett mondani,
hogy próbáljanak a saját lábukra állni, és külön akkreditáltatni magukat.
Most még azt sem tudják, hogy a jövő januártól érvényes három lehetséges
támogatott munkaforma közül (rehabilitációs, foglalkoztatás, szociális),
melyikbe sorolja őket az akkreditációs bizottság.
Erzsi úgy gondolta, hogy ennyi év foglalkoztatási tapasztalattal a háta
mögött tagja lehet egy akkreditációs bíráló bizottságnak. Nem lehet. A
főiskolai végzettség oda nem elég. Most talán, olyan fogja a munkájukat
elbírálni, rangsorolni, akinek ugyan tapasztalata nincs a fogyatékos/megváltozott
munkaképességű emberek munkába állításáról, de van egyetemi oklevele.

Abbahagyjuk a jövő
és az esélyek latolgatását. Lakásnézőbe megyünk. A legtávolabbinál kezdünk.
Ez persze nem fedi pontosan a valóságot, hiszen emellett is épül egy újabb.
“Merész ember vagy, és strapabíró” – bökök az új épület felé. Azt mondja
Szekeres Erzsi, naponta érdeklődnek náluk, hogy van-e hely. Nincs. Telt
ház van. A fluktuáció kicsi. A beugró másfél millió forint, amit visszakap
a lakó, ha úgy dönt, elköltözik. Bővülni tehát muszáj. A legújabb lakóotthon
társasházi konstrukcióban épül: napi áron eladható a lakás. Azért így,
mert az Ifjúsági Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium
pályázatán nem nyertek. Az építkezéshez pedig pénz kell. A lakóotthon
után majd egy lakópark következik. A 3,5 hektáros telek Budapest felé
eső oldalán, hatszor tízlakásos integrált (sérültek és épek együtt) lakópark
megépítését tervezik. Jó gondolat. Ahogyan őt ismerem, a tervből valóság
lesz. Erzsi kopog, mielőtt belép a házba, amelynek előtere a közösségi
élet színtere is. Egy segítő és két lakó van otthon, a többiek vendégségbe
mentek (jó kedvű csapatukkal később találkozunk). Bálint próbán van, ő
a Nemadomfel! Együttes dobosa. Neki például speciális emelője van a fürdőkádban.
Rajta kívül még egy kerekes székes él a házban. Egyébként is szabály náluk,
hogy egy házban (egy közösségben) csak két súlyos mozgássérült (kerekes
székes) lehet. A magyarázat egyszerű: ha többen lennének, akkor a segítők
nem tudnák őket bevonni a közös programokba. Kettővel még minden megoldható.
Márpedig itt vannak közös programok. A segítő, Gagyi Erzsébet négy
éve a lakóotthon alkalmazottja. Tizenketten élnek a házban, hatan lent,
hatan fent, az emeleten. Három segítő dolgozik a házban meghatározott
munkarendben. Mivel ennek a háznak a lakói dolgoznak, hétköznap 18 órás
a munkarend, a hétvégén 24 órás.

A következő házban
sincs telt ház. Itt a lakók átjárnak egymáshoz, társasági életet élnek.
Ebben a házban lakik Tibor, Erzsi huszonhét éves fia is. A kerekes
székes Dávid a szobájában tévézik. Bár az ajtó nyitva, Erzsi itt
is kopog az ajtófélfán, majd megkérdezi, hogy megnézhetjük-e a szobáját.
Minden szoba egyedi, hiszen a lakók maguk dönthettek, hogy saját bútort
hoznak, vagy jó nekik az alapítvány által berendezett szoba is. De nemcsak
egyedülállók élnek a lakóotthonban. Öt családjuk van négy gyerekkel. A
folyosón találkozunk az egyik családdal. Apa, anya, két gyerek. A többieknél
csak anya van. A gyerekekre is gondjuk van. Az elsőosztályos Lőrincet
például, aki édesanyjával augusztus óta él itt, fülészhez viszik. A kisfiú
nem beszél. Nehéz élet állhat mögöttük. Egy anyaotthonból jöttek.

Visszafelé, útban Erzsi irodája felé, ismét találkozunk Krisztiánnal.
Megint elmondja cipővásárlása vagy nem vásárlása történetét. Pontosan
nem érteni. Középsúlyos értelmi fogyatékos, mint az otthon lakóinak többsége.
Erzsi rámosolyog, meghallgatja, megkéri, hogy hozza el az irodája kulcsát,
Krisztián boldogan ellohol a kb. 15 lépésre lévő portás- vagy ahogy manapság
nevezik recepciós fülkéig. Visszajőve a köszönöm mellé még dicséretet
is kap. Krisztián boldog. Aztán még valaki akar szót váltani a főnökasszonnyal.
Ő is megkapja a (neki hiányzó) figyelmet. Most már bemehetünk az irodába.
Este hat óra van.

Hosszú volt a nap. Ideje hazamenni.

F. Á.

 
 

 

 
   
 
 
     
  Úszóverseny Szent
Miklós napján
 
     
 

A Csitáry uszoda megtelt. Körülbelül százhatvan úszó,
és a hozzájuk tartozó felnőttek, no meg az érdeklődők töltik meg a nagy
csarnokot. Ma van a Szent Miklós-napi úszóverseny, amit tizedszer rendez
meg a székesfehérvári Bója SE. Kovács Istvánné, Mari, derűs, noha mindenféle
technikai problémák miatt csúszásban vannak. A derűnek egyszerű oka van:
ma már nem ő, hanem a lánya, Szeipné Kovács Szilvia a szervező, aki ugyancsak
úszóedző.

A sok fogyatékos gyerek és felnőtt sok helyről érkezett.
Jöttek Budapestről, Egerből, Martonvásárról – szóval sok helyről. A kicsik
rohangálnak, szeretnének már vízbe ugrani, a nagyok türelmesen várnak.
Tudják, a versenyek során ők hátul vannak a sorban, az apróké az elsőbbség.
Kicsit mindenki izgul, szeretne az első három között lenni, noha a jó
emlékezetűek tudják, hogy itt mindenki nyer valamit. Az érmeket a dobogósok
nyakába akasztják, a többiek emléklapot kapnak, és a végén mindenki Mikulás-csomaggal
mehet haza, amit az “igazi” Mikulás ajándékozott nekik.

Minden futam végén eredményhirdetés és ünnepélyes díjátadás
van. Ennek is megadják a módját, a díjátadók között van: Warwasovszky
Tihamér
, Székesfehérvár polgármestere, Orgoványi István, a
Megyei Közgyűlés alelnöke és dr. Simon László, a város rendőrkapitánya.
A város és a megye a kezdetektől támogatja az úszóegyesület ünnepi versenyét.
Jó érzés lehet ez Kovács Marinak, aki 21 évvel ezelőtt kezdett
úszásoktatással (is) foglalkozni. Míg a megyei közgyűlés alelnökével beszélgetünk,
egyszer csak hangos biztatásra leszünk figyelmesek. Kovács Mari megy a
medence szélén, és teli torokból biztatja a hátúszókat: – Hol a lábad?
Gyerünk, Csaba! Húzz bele, Manó! – Mikor észreveszi, hogy figyeljük, magyarázólag
mondja: – Mindegyiket én tanítottam úszni húsz évvel ezelőtt. Ekkorák
voltak ni – és lehajolva kezével mutatja, hogy mekkorák. Mari már sok
mindenbe belekezdett életében, de most 56 évesen nagy fába vágta a fejszéjét:
ismét diák lett: beiratkozott a pécsi egyetem szekszárdi tagozatára. Ha
végez, diplomás szociális munkás lesz belőle. Papírja lesz arról, amit
már évtizedek óta amúgy is csinál. Azt hinné az ember, hogy akkor most
visszavesz egy kicsit a tempóból, lead egy-két dolgot, hogy az élete nyugalmasabb
legyen. Na erről szó sincs, a legújabb társadalmi megbízatása: elnöke
lett a Fehérvári Civil Hálónak. A városi szövetség dolga az érdekképviselet,
pályázatírás, kapcsolattartás civil és kormányzati szervekkel, hogy csak
néhányat soroljak fel. Szóval munka lesz itt is.

Közben múlik az idő, menni kellene, de Harmath Dávid
úszását még szeretnénk megvárni. Jó sokára kerül rá sor, de érdemes volt
drukkolni érte: harmadik lett hátúszásban. Az uszodából távoztunkban Mari
hangját halljuk: – Gyere, gyere, gyere! Húzz bele!

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Infocenter
sok reklámmal
 
     
 

Csatasorba áll Medical Infocenter nevű zártláncú tévéhálózat nemsokára.
Azért, hogy én, te meg mindenki tájékozottabb legyen. Az erről kiadott
minisztériumi közleményben, ilyenek olvashatók: “A kormányzat minden társadalmi
réteg számára esélyt kíván teremteni az információszerzéshez, s mivel
különösen felértékelődik az ismeret a kiszolgáltatottság vagy elesettség
állapotában, ezért keresi, támogatja mindazokat az eszközöket, melyek
céljai szolgálatába állíthatók … ”

Semmi bajom az infocenterrel, amelyet az Egészségügyi
Minisztérium és a Magyar Kórházszövetség közösen támogat, bár nem igazán
tetszik, hogy öt perc hasznos egészségügyi információt hét perc
reklám követ. Vajon miről fog szólni a reklám? Egyek több gyümölcsöt?
Vagy arról, hogy vegyem meg X cég Y vitaminját, hogy egészséges legyek?
Mindegy. Majd kiderül. Fontos, hogy tájékozott legyek. De úgy látszik
ez csak az egészségügynek fontos. A Dr. Info nevű telefonos és
internetes szolgáltatás is ezért született (annak idején bemutattuk olvasóinknak).
Az egészségügyhöz szorosan kapcsolódó szociális törvények ismerete már
nem ennyire fontos a kormánynak. Talán azért, mert ha tud róla a polgár,
akkor kéri. Ha pedig kéri, akkor az pénzbe kerül. Pedig milyen szépen
is áll a közleményben: “A kormányzat minden társadalmi réteg számára esélyt
kíván teremteni az információszerzéshez, s mivel különösen felértékelődik
az ismeret a kiszolgáltatottság vagy elesettség állapotában…”

Esély az információszerzéshez – ugye milyen szépen
hangzik? Csak éppen, aki vidéken él, akinek nincs internete, akinek egy
telefonálás is nehezére esik, az sosem fogja megtudni, hogy bizonyos betegségek
esetén milyen szociális és egyéb juttatásokra jogosult. Kiad ugyan szép
és kevésbé szép kiadványokat az ICSSZEM, vagy ahogy mindenki nevezi az
esélyegyenlőségi minisztérium, csak épp ezek az érintettekhez nem jutnak
el. Arról nem is beszélve, hogy ezek a szociális törvények, intézkedések,
melyeknek egy része valamilyen egészségügyi hátrány kompenzálására szolgál,
a kiszolgáltatottság és az elesettség állapotában nyújtanának segítséget.
Mert egészséges életmód mellett is érheti betegség az embert.

Amúgy pedig az ilyen szociális törvények, intézkedési
csomagok túl sűrűn változnak. Ember legyen a talpán, aki követni tudja
a változásokat. Pedig lehetne: ha az érintett minisztériumok elküldenék
e-mailben a változások embernyelvű változatát az orvosoknak, az önkormányzatoknak,
ott kinyomtatnák és kifüggesztenék azokat a gyerek- és felnőttvárókban
meg az önkormányzatok előterében. Ha valaki érintett, lehet az mondani
neki, “a váróban meg tetszik találni”, ha pedig valaki nem érti, hogy
miről van szó (mert ilyen is van), akkor jöhet a személyre szabott segítség:
akár az önkormányzat szociális ügyekkel megbízott emberétől, akár az orvosírnoktól.

Amikor elmondtam egy fontos embernek a fenti javaslatot,
akkor nem azt mondta, hogy ez jó (persze még az is lehet, hogy nem jó,
de akkor indokolja meg valaki, hogy miért nem), hanem azt kérdezte: ki
fordítaná le a törvényt emberszabású nyelvre? Fogas kérdés, de a dolog
nem lehetetlen. Az érintett minisztériumoknak sok sajtómunkása van. Talán
belefér a munkájukba.

– czy –

 
     
   
 
 
     
  Mindennapi csodák
a Gyógyító Játszóházban
 
     
 

A szeptemberi számban pár sort írtam a Pannon GSM
Példakép díjának egyik kitüntetettjéről, Tunyogi Erzsébetről. Akkor lapzárta
miatt nem volt arra idő, hogy hosszabb cikkben mutassam be, milyen csodák
esnek meg a Gyógyító Játszóházban, ahol a 0-8 éves korú halmozottan sérült
gyerekek fejlesztése folyik.

Fél tíz tájban érkezem, már javában folyik a kicsik terápiája,
az előtérben a nyolcéves Bencét vetkőzteti az édesanyja. Őrbottyánból
jöttek. Öt éve járnak a Tunyogi Erzsébet vezette játszóházba. “Talán
épp a leglelkesebb hívére bukkantam” – fut át rajtam, míg Bence édesanyjának
dicsérő szavait hallgatom. Aztán rájövök: aki évek óta idejár, az mind
lelkesedik. Mert látja az eredményt. Bence koraszülött, hat hónapra
született. Háromévesen került ide. Azt mondták a szülőknek: El kell fogadniuk,
hogy ennyire sérült a fiuk. Bence édesanyja nem a sérültség tényét nem
fogadta el, hanem azt, hogy ezen nem lehet javítani. Ha előbb jönnek ide,
akkor előrébb tartanának. Mert minél előbb kezdődik a fejlesztés, annál
nagyobb eredményt lehet elérni. Bence ma már tartja a fejét, ül, segítséggel
áll. Míg róla beszélgetünk füle a szájáig ér a mosolygástól. Nem beszél,
de mindent ért, állítja az édesanyja.

Bent a szobában még tart a kicsik terápiája. A mozgássorokat
ének vagy mondóka kíséri. Ez most a közösen végzett terápia ideje, amiben
az édesanyák is részt vesznek, hiszen ők otthonra is kapnak feladatot.
Kinek-kinek más-más gyakorlat jut, a gyerek sérülésének megfelelően. Vannak
itt egészen kicsike babák, akikről később kiderül, hogy másfél évesek,
és vannak olyanok, akiknek súlya, magassága koruknak megfelelő. Ami közös
bennük, hogy valamikor a méhen belül (genetikai ártalom) vagy a szülés
során/után történt valami, ami miatt sérült a központi idegrendszer. Van,
aki “csak” mozgássérült, van, akinél a sérülések halmozódnak.

A másfél éves kislány a 26. hónapra született 62 dekával.
Egyik szemére vak, a másikkal is rosszul lát. Hordták őt mindenfelé, olyan
helyekre, amelyek azt hirdetik magukról, hogy pontosan az ilyen gyerekeken
segítenek, de minden intézmény elzárkózott a fejlesztésétől, még a vakoké
is. Tunyogi Erzsébet volt az első, aki befogadta őket. “Rengeteget fejlődött
három hónap alatt – mondja a szőke, szomorú szemű mama. Neki nincs térlátása,
csak bukdácsolt, nem tudott figyelni. Most az egyórás foglalkozásokat
végigüli, megcsinálja a feladatokat. A neurológusunk nem akart hinni a
szemének, amikor látta, hogy mennyit fejlődött.”

A közös gyakorlatoknak közben vége. Egyéni foglalkozás
következik: a lejtőzés. A “lejtő” leginkább a vasalódeszkára hasonlít.
Különböző magasságokban lehet megtámasztani, és ezen a lejtőn kell lecsúszniuk
a gyerekeknek, hol a hátukon, hol a hasukon, hol fejjel, hol pedig lábbal
előre. Persze nem egyedül, hiszen Erzsébet tartja őket. Egy szép, időre
született hat és fél hónapos baba csúszik lefelé, és Erzsébet örömmel
nyugtázza: “Ez igen, mozgasd a lábad! Még! Ez a jó!” Közben elmondja a
mamának, hogy mi mire jó, otthon hogyan készítsenek ilyen csúszdát, mennyit
gyakoroljanak. Kistarcsáról csak hetente egyszer tudnak jönni, a kicsi
babának még három testvére van otthon. Nekik szerencséjük volt, a neurológus
mondta, hogy hozzák ide. Spasztikus, merevek az izmai, azt kell lazítani,
mert ha nem, baj lesz a járásával. “Minél idősebb egy gyerek, annál kevesebb
az esélye a gyógyulásra. Ha ez a baba egyéves korában jött volna, akkor
jóval kevesebbet tudnánk segíteni rajta. Ingerhelyzeteket kell teremteni,
amely segít szabályozni és egyben létrehozni a normális mozdulatokat,
hogy lehetőség szerint elkerüljük a mozgássérültséget.” – mondja Tunyogi
Erzsébet, miközben megfordítja gyereket: most a hasán csúszik, fejjel
előre. A kicsi lábak mintha most jobban mozognának. “Ez az! Ez az! Csak
csináld'” – lelkesedik Erzsébet, mikor a babácska már nemcsak tétován
kalimpál egyet-egyet, hanem rugózik a lábával. “Naponta legalább ötször
csinálják meg otthon. Minél többet gyakorolják, annál jobb lesz” – ez
már a mamának szól, aki bólogat.

Ötven gyerek jár a játszóházba. Ötven gyerek, ötven család,
ötven féle terhesség vagy szülés során szerzett sérülés. Van, akinek azért
kellett császárral szülnie, mert terhességi toxikózis (mérgezés) alakult
ki a hatodik hónapban. Hogy mitől, azt senki nem tudja. A magzatot megszületése
után kétszer műtötték, fél évig kórházban volt. A Gyógyító Játszóházba
a legsúlyosabb gyerekek járnak, olyanok, akikről a többi, erre szakosodott
hely lemondott. Itt megpróbálják a lehetetlent. Amúgy Tunyogi Erzsébet
az a fajta, aki nem adja föl. Eredeti képzettsége konduktor. A Pető Intézetben
tanulta a mesterséget, ezt követően további szakmákat szerzett az egyetemen,
amit aztán ötvözött a saját, egyéni módszerével. Állami munkahelye megszűntével
évekig magányosan küzdött, állami támogatás nélkül. Pedig módszeréről
előadásokat tartott országszerte. Azt remélte “megszelídíti” a szakmát,
mint a kisherceg a rókát. Az, hogy Ragályi Elemér, a neves operatőr
mellé állt, és a módszer támogatására alapítványt hozott létre, sokat
segített abban, hogy szélesebb körben váljon ismertté a gyógyítás eme
módja. Meg az is segített, hogy Tunyogi Erzsébet a saját utánpótlásáról
is gondoskodott: az alapítvány több évvel ezelőtt, 120 órás akkreditált
szaktanfolyamon, több száz pedagógust képzett tovább. A katolikus főiskolán
is tanítja a szaktárgyakat körülbelül tíz éve. Hivatalosan hosszú ideig
senki nem vett róla tudomást. Állami, normatív támogatást most szeptembertől
kapnak először. Kicsi pénz, de pénz. Eddig elsősorban magánemberek, cégek
és pályázatok segítették az alapítvány fennmaradását. Volt olyan áthelyező
bizottság, amelyik átérezte az alapítvány nehéz sorsát, és támogatta az
idejáró Pest megyei gyermekek fejlesztését.

A csupa nő között egyetlen férfi van. Az ötéves Bence
édesapja. 2001 őszétől járnak ide, olyan munkát vállalt, hogy ezt meg
tudja tenni. A kisfiú agyvérzéssel született, söntöt építettek a fejébe.
Négy hónapot feküdt a kórházban. Értelmi fejlődése korának megfelelő,
hiszen itt nemcsak a mozgást fejlesztik, hanem az értelmi képességeket
is. Bence csípőcsontját most műtötték – három hónapja vették ki a varratokat
-, mert csak most (!) vették észre, hogy nem a megfelelő helyen van. Édesapja
azt reméli, hogy az operáció gyorsítja majd Bence fejlődését. A cél az
önálló közlekedés. És erre van remény, hiszen ha fogja valaki a kezét,
most is jól jár, sőt egy-két lépést egyedül is megtesz.

A nagyok terápiája közben kis mozgolódás támad a szülők
és a gyerekek között. Tunyogi Erzsébet legnagyobb meglepetésére Erzsébet
napi ünnepség következik. Két gyerek ajándékot, virágot hoz. A virág,
a köszöntő szavak mellé ének is jár. Erzsébet meghatódik, elsírja magát,
miközben a szülők azt éneklik: “Az ég harmatja szívedet újítsa / Áldások
árja házadat borítsa”
. Erzsébet erőt vesz magán, megköszöni az ajándékot,
ezt mondja: “Nekem az a legnagyobb ajándék, ha eljönnek újra, mert akkor
hisznek bennem, bennünk.” A többes szám a munkatársakat takarja: Varga
Juditot, Németh Kingát, Kofránné Rémi Annamáriát
. Ők a méltatlanul
kevés fizetés ellenére is kitartottak mellette. “Ez az első év, hogy a
minimál bért felváltotta egy kicsit magasabb összeg” – mondja Erzsébet,
majd hozzáteszi: “Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs szükség az alapítvány
támogatására.” Mert az állami normatíva, bár biztonságot jelent, nem elég
mindenre, továbbra is kell a pályázatokra, az 1%-ra és a támogatókra számítani.
Sok mindenre lenne szükségük, mert az eszközök kopnak, fogynak. Egyedül,
ami nem kopik, nem fogy náluk: a gyógyító munkához szükséges türelem és
hit, amit a kicsi, mindennapi csodák – egy rugózó lábacska, egy tétova,
egyedül megtett lépés – táplálnak.

A Gyógyító Játszóházban kifüggesztett, szülőknek szóló
tízparancsolatból kiderül, hogy a gyerek gyógyítása mellett, legalább
olyan fontos a szülők mentális karban tartása.
1. Minden nap tiszta lap. A jelen a legfontosabb.
2. Ne becsüld le a gyerek képességeit.
3. Gondolkozz pozitívan!

8. Örülj az elért eredménynek.
9. Engedd meg magadnak az élet élvezetet – ne légy mártír!
10. Ne veszítsd el a humorérzéked, a nevetés a legjobb gyógyszer.

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Akupunktúra fonal-beültetéssel  
     
 

Vannak munkamániás emberek. Szabadidejük nincs, vagy
ha van, az is munkával telik, csak ők mondják erre, hogy lazítanak. Dr.
Hegyi Gabriella ilyen munkamániás. A kispesti rendelőjében várunk rá.
Kint az utcán tábla: Yamamoto Intézet. A doktornő Monorról érkezik. Aztán
beülünk a parányi irodájába, és beszélgetünk. Az életéről. A sok-sok,
munkával teli napról, évről.

Rendhagyó élet az övé, amit a véletlen is irányított.
Bár Hegyi Gabriella azt mondja, nem hisz a véletlenben. Szülésznőként
kezdte, mert érettségi után nem vették föl az orvosi egyetemre. Épp elvégezte,
amikor végre fölvették. Jól tanult, népköztársasági ösztöndíjas volt,
kitűnő eredménnyel végzett, s belgyógyászatból szakvizsgázott. Dolgozott,
gyógyított, tanult. A véletlennel 17 évvel ezelőtt Olaszországban találkozott
egy konferencián. Amíg a kollégái elmentek vásárolni, ő ott maradt, hogy
meghallgassa azt a professzort, aki majd a későbbiekben nevét adja a kispesti
rendelőintézetnek. Yamamoto Toshikatsu látva, mennyire érdekli
az európai kollégát az akupunktúra általa kifejlesztett és alkalmazott
módja, azt mondta: “Ha ez magát annyira érdekli, akkor jöjjön el hozzám.”
És Hegyi Gabriella elment Japánba.

Yamamoto a nevét adta

Azt mondja, hogy nemcsak a Yamamoto féle gyógyító munkát,
hanem a munkatempót is ott tanulta meg, azt, hogy a munka kora reggeltől,
késő estig tart. Pár hónapig volt kint, de ott létének második felében
már együtt dolgozott Yamamotóval. Az ő klinikáján látta, hogyan lehet
agyvérzéses betegeken segíteni. Ezt a segítséget adja meg ő is a hazai
betegeknek a japán professzorról elnevezett magánrendelőjében. Mert Yamamoto
a nevét adta a rendelőhöz (és egyedül csak neki), ami nagy megtiszteltetés.
Járnak ide mozgássérült gyerekek, izületi gyulladástól vagy idegi fájdalmaktól
szenvedők, agyvérzésen átesettek, allergiások, nők, akik gyereket szeretnének.
Sok olyan betegséget gyógyít, ami anyagilag ugyan nem kifizetődő, de javítja
a betegek életminőségét, és neki ez a fontos.

Hogy idáig eljusson, ahhoz sokat kellett/kell tanulni.
Háromféle szakképesítése van: belgyógyász szakorvos; foglalkozás-egészségügyi
szakorvos; családorvos. Ez még mind a hagyományos orvoslás területét öleli
föl. Ezekhez a következő szakképesítéseket szerezte: hagyományos kínai
orvoslás; neurálterápia; biofizikai orvosi ismeretek. Nem véletlen tehát,
hogy tagja annak a miniszteri tanácsadó testületnek, amely a komplementer
gyógyítással foglalkozik. Azt hiszem kedvenc területére érünk, amikor
a különböző természetgyógyászati eljárásokról kérdezem. “A természetgyógyászatnak
is a tudás és a tisztesség az alapja, mert sokan nyerészkednek a betegeken.”
– mondja, s hogy ez ne így legyen a meglévő rendeletet január 1-jétől
módosítják, kimarad belőle például a bioenergetika (csodálkozom: eddig
benne volt?), és sokkal több egészségügyi ismeretet kérnek majd számon.
Az emberi tisztességet (ez a szó többször előkerül beszélgetésünk során)
persze nem lehet tanítani. El is mond egy fájó esetet. Eljött a rendelőjébe
egy ötven év körüli nő, aki a gyomrát fájlalta. Megbeszélték, hogy milyen
vizsgálatokat kell elvégezni, és a további teendőket, attól függően, hogy
mit mutatnak a leletek. Legközelebb fél év múlva jött el, csontsoványan.
Addigra már több természetgyógyászt megjárt. A gyomra továbbra is fájt.
A szükséges vizsgálatok elvégzése után kiderült: gyomorrákja van. Már
nem lehetett rajta segíteni. “Érti ugye, miért mondom a tisztességet?
És miért kell több egészségügyi ismeret a természetgyógyászoknak? A természetgyógyászat
minden ága csak kiegészíthető terápia lehet. Használni kell a hagyományos,
azaz a nyugati orvoslás minden előnyét, a fejlett diagnosztikát, ezeket
semmi mással nem lehet helyettesíteni, mert még egyszer mondom: a komplementer
gyógymód csak kiegészítő lehet.”

Kínai orvoslás és akupunktúra

Innen elkanyarodunk a kínai orvoslás és az akupunktúra
felé, amit Hegyi Gabriella oktat is. Körülbelül 1400 orvos műveli nálunk
az akupunktúrát (csak ők tanulhatják), de “sokan lebutították”, azaz csak
egy-egy jobban fizető területre álltak rá (pl. fogyás, dohányzásról leszoktatás),
aminek a doktornő nem örül. Hegyi Gabriella az akupunktúrának egy egészen
speciális fajtáját is műveli, az un. fonal-beültetéses akupunktúrát. Európában
ezt egyedül csak az ő intézetében végzik. A vietnami orvosoktól tanulta
az alapokat, a gyógynövényekkel átitatott fonal beültetését, amit aztán
ő az akupunktúrával ötvözött. Az eljáráshoz speciális tűt fejlesztett
ki (szabadalmaztatta) és egy vékony, felszívódó sebészeti varratot helyez
be vele a megfelelő pontra. Állatokon kísérletezett, és például bizonyított,
hogy a fonal beültetése után a Holstein-friz tehenek több tejet adnak.
Sok előnye van ennek az eljárásnak. Mivel a fonal állandó akupunktúrás
hatást gyakorol a kívánt pontra, gyorsabb a gyógyulás, és egy kis újszülöttet
kevesebbszer kell megszúrni. Ráadásul vannak olyan betegségek, amelyeknél
hatásosabb, mint a hagyományos akupunktúra. (Agyi sérüléseknél, az agykárosodással
született csecsemők mozgásszervi rehabilitációjában, gerincpanaszoknál,
hallással vagy a beszéddel kapcsolatos betegségek gyógyításában, fájdalomcsillapításnál.)

Az élet minősége a fontos

Amikor egy újságíró ilyet hall, nem állja meg, hogy ne
kérdezze meg, mi volt az eddig elért legnagyobb sikere. Hegyi Gabriella
kicsit elgondolkodik, és azt mondja, több ilyen is van. Én persze csak
egyet kérek, és annyi “engedményt” teszek, hogy mondja el a legkedvesebbet.
Azt hittem, valamilyen csodás gyógyulás, amolyan “Kelj fel, és járj!”
következik. Tévedtem. Arról a betegről beszélt, aki gerincoperáció után
jött hozzá. Az operáció sikerült, de egy gerincműtét kényes dolog: a beteg
négyvégtag bénult lett, csak feküdt az ágyban, oldalra fordulni sem tudott.
Teljes kiszolgálást igényelt. Ebben az állapotban került a doktornőhöz,
aki nem akarta vállalni, mondván, ő nem tud csodát tenni, de a kitartó
könyörgésnek nem tudott ellenállni. A beteg jó pár hónap múlva megmozdult,
állapota javult. Bár továbbra is béna maradt, de kerekes székkel közlekedik,
teljesen el tudja látni magát (főz magára!), mert egyedül él (időközben
meghalt az édesanyja, aki ápolta), kiállításokat szervez. Az akupunktúra
segített: óriásit javult az életminősége.

Erről persze eszembe jut: vajon az Országos Egészségbiztosítási
Pénztár támogatja-e az akupunktúrát? Igen, azaz nem. Igen: a reumás betegeknél
támogatja (kevéssel), az összes többi betegségnél: nem. (Számításokat
kellene végezni, megéri-e: sok gyógyszer kontra akupunktúra.) Aki a Yamamoto
Intézetbe jön, az saját maga fizet. De a hálás betegnek úgy látszik megéri,
mert visszajár. Mint az hölgy is, aki tíz évvel ezelőtt allergiás tünetei
miatt járt a doktornőnél. Akkor meggyógyult. Most kiújult az allergiája,
hát hová is menne máshová, mint oda, ahol egyszer már meggyógyították?
A hölgyet a férje is elkísérte, s míg Hegyi Gabriella egy beteggel eltűnik
az egyik szobában, ezt mondja: “Rengeteget dolgozik a doktornő, mondtam
is neki, hogy lazítson, de csak nevetett.”

A doktornőt ugyanis nem rég operálták, de ma már ugyanazt
a hajszás, rohanós tempót diktálja magának, mint eddig. Mikor ezt szóvá
teszem, azt mondja, neki szerencséje van, megengedheti magának, mivel
patológus férje rengeteget segít neki. De így van ez házasságuk kezdete
óta. Sosem volt gond, ha kongresszusra, vagy Japánba, vagy bárhová kellett
utaznia. A férj mellett édesanyja volt a fő támasza, főleg akkor, amikor
örökbe fogadott lányuk kicsi volt. A most húszéves lány nem követte a
szülők példáját (talán túl sok lemondást, munkát látott maga körül) kiadványszerkesztéssel
foglalkozik.

Pedig lehet ebben a szakmában (vagy mondjunk inkább hivatást)
valami, mert miközben Hegyi doktornő életének csöppet sem göröngymentes
életéről beszél, egy idő után tűnődve azt mondja: “Azért ha újra kezdhetném,
valószínűleg ugyanezt választanám, és ugyanígy tennék.”

*

2004-ben a tv2 Frey dosszié című műsorának nézői őt választották
Az év orvosának. A telefonos szavazás során a világ minden tájáról telefonáltak.
Nem csoda, hiszen Európában egyedül ő végez fonál-beültetéses akupunktúrát.
Ott jártunkkor Angliából és Görögországból várt egy-egy kis beteget.

*

Az inernetetet hívtam segítségül, hogy pontosan megtudjam,
a napi munkáján kívül, mely területeken dolgozik dr. Hegyi Gabriella.
A Yamamoto Intézet portálján ez áll:
– A Miniszteri Komplementer Orvosi Tanácsadó Testület tagja
– A Nemzetközi Orvosi Akupunktúrás és Kapcsolt Technikák Szövetségének
vezetőségi tagja
– A Magyar Akupunktúrás Orvosok Társaságának elnöke
– Az Országos Természetgyógyászati Szakértői és Vizsgabizottsági Testület
elnöke
– A Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja
– A Szt. István Egyetem Biotechnikai Tanszékének tudományos főmunkatársa
– A Családorvosi Fórum című lap Természetes Gyógymódok elnevezésű mellékletének
főszerkesztője
– Vizsgáztató a hazai orvostudományi egyetemeken a biofizikai orvoslás,
a hagyományos kínai orvoslás, a neurálterápia és a soft laser témakörében.

Ferenczy Ágnes

 
     
   
 
 
     
  Országos Fogyatékosügyi
Portál
 
     
 

2005. december 3-án hivatalosan is megnyílt a Nemzeti
Család és Szociálpolitikai Intézet működtette Országos Fogyatékosügyi
Portál
: www.fogyatekosugy.hu.
Elsődleges feladatai közé tartozik a fogyatékossággal élő emberek tájékoztatása
az őket érintő, róluk szóló eseményekről, jogszabályokról, intézményrendszerről.

A különféle, fogyatékosságokhoz kapcsolódó híreken túl
az egészségügyről, a szociális védelemről, az egyenlő hozzáférésről, a
foglalkoztatásról, az oktatásról szólnak rovatai. A fogyatékossággal élők
járadékairól szóló közérthető jogszabályok már fent vannak és e-mailben
megkérhetők a hozzátartozó űrlapok is. Lépésről, lépésre a fogyatékosügyi
intézményrendszer is felkerül. A fogyatékossággal élő emberek napközi
otthonainak és támogató szolgálatainak naprakész címlistája már megtalálható,
bár az ehhez kapcsolódó kereső rendszer még néhány hétig késik.

Természetesen mindez nem lesz, és nem lehet egy kis csapat
magányos munkája lesz. Együtt kívánunk működni mindazokkal, akik az internetes
tájékoztatás terén jelentős lépéseket tettek vagy tesznek.

A portál feladatának tekinti, hogy az egyes minisztériumok
és az érintettek és képviselőik közti kapcsolatot segítse, lehetőségei
szerint biztosítsa a fontos és gyakori kérdések hivatalos válaszainak
megismerését. Reményeink szerint lehetővé teszi, hogy az érintett emberek
és szervezeteik a lehető leggyorsabb és kényelmesebb módon részt vegyenek
egy-egy őket érintő jogszabály, stratégia véleményezésében. Elsőként az
Egységes Fogyatékosügyi Programtervezetet találhatják a portálon.
Az informatikai háttér rendezése után szakemberek részvételével interaktív
programok indulnak. A portál működtetői szívesen fogadnak minden építő
kritikát és javaslatot.

Csató Zsuzsa
főszerkesztő

 
     
   
 
 
     
  Miért
tüntettek a Kossuth téren?
 
     
 

2005. október 14-15.
Megjelent a 2006 évre tervezett költségvetés, benne a szociális normatívák.

2005. október második fele:
Sokfelől érkező általános szakmai felháborodás (pszichiátriai betegek,
fogyatékossággal élők, idős emberek bentlakásos intézményei) a normatívák
átlag 15%-os csökkentése ellen.

2005. október vége és november eleje:
Nyílt levélben a kormányhoz forduló szervezetek és egyének aláírását gyűjtő
tiltakozások mind a SZESZE (a Szociális Ellátók és Szociális Ellátottak
Egyesülete, alelnöke dr. Pósfai Gábor ügyvezető; www.segelyhely.hu,),
mind a Kézenfogva Alapítvány (ügyvezető igazgatója Pordán Ákos;
www.kezenfogva.hu) részéről. A
fenti két szervezethez aktívan csatlakozik a FESZT, a Fogyatékos Emberek
Szövetségeinek Tanácsa (elnöke dr. Hegedüs Lajos, a MEOSZ elnöke;
www.meoszinfo.hu).

2005. november 6.
A FESZT és a SZESZE megírja a demonstráció engedélyezését kérő levelét
a Budapesti Rendőr-főkapitánysághoz (www.meoszinfo.hu).

2005. november 7-8.
Megjelennek a normatívák csökkentése miatt a SZESZE, mind a FESZT, mind
a Kézenfogva Alapítvány közös, november 4-i demonstrációra szóló felhívásai.
Eközben folynak a tárcaközi egyeztetések az ICSSZEM és a PM között.

Az ÉFOÉSZ, az Értelmi Fogyatékosok Országos Érdekvédelmi
szervezete levelet írt a parlamenti képviselőknek a fogyatékossággal élő
emberek szociális normatívái ügyében.

2005. november 9.
A Szociális Tárca (Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi
Minisztérium, a továbbiakban ICSSZEM) tárgyalásra hívja a fenti három
szervezetet és a Szociális Szakmai Szövetséget. A tárgyaláson a FESZT
nevében Szakál József, a MEOSZ főtitkára vesz részt.
A tárgyaláson bejelentik a bentlakásos és nappali ellátások normatíva
összegeinek lényegében 2005. évi szintre visszaállítását. A támogató szolgálat
normatívája 15%-kal a 2005. évi alatt marad. Az idős emberek ellátásának
differenciált normatíváiról további tárgyalások folynak majd.

2005. november 10.
Készülnek a november 9-i tárgyalás összefoglalói, melyek a részvevők különböző
felfogását tükrözik. A kormány és a civil szervezetek beszámolóiban a
számadatok megegyeznek, a magyarázatok eltérnek. (ld. alább a cikkekben.)

Folynak a parlamenti egyeztetések.

2005. november 11.
A fenti új normatívákat bejelenti Göncz Kinga miniszter a Szociális
Szakma Napján és Batiz András kormányszóvivő a kormány sajtótájékoztatóján
(www.icsszem.hu és www.magyarorszag.hu).

Ugyanezen a napon a Kézenfogva Alapítvány – a demonstrációban
részvevőket együttérzéséről biztosítva és a tárgyaláson elért eredményekben
bízva – visszalép a demonstrációban való részvétel alól.

A MEOSZ érdekeltségi körében, amely a támogató szolgálatok
normatíva csökkentésében a leginkább érintett, és a SZESZE körében, amely
az idősügyi ellátásban érintett, tovább folynak a demonstráció intenzív,
részletes és indulatokkal teli előkészületei.
(Megjelent a Sorstárs Alapítvány Hírlevelében)

Csató Zsuzsa

2005. november 14.
A SZESZE és a FESZT által meghirdetett demonstrációt megtartották. Petíciót
nyújtottak át Göncz Kinga miniszter asszonynak és a parlamenti pártoknak.
A miniszter asszony a tüntetők előtt ismertette a költségvetés legújabb
módosított számait, és csodálkozásának adott hangot a tüntetéssel kapcsolatban.
Mint mondta, már szerdán megegyeztek az érintett civil szervezetek képviselőivel,
és ezért oka fogyottnak tartja a demonstrációt.

2005. december 2.
A SZESZE újabb tüntetést szervezett a budapesti Kossuth térre, mert az
emeltszintű otthonok normatíváját a jelenlegi állás szerint 20%-kal kívánja
csökkenti a költségvetési törvény. A fogyatékos szervezetek, köztük a
FESZT is, most csak szolidaritásukról biztosították a demonstrálókat.
Hogy az idős otthonokban mit jelent az emeltszint, azt nem tudom, a fogyatékosok
otthonaiban ez annyit tesz, hogy nem negyed-, ötödmagával van egy szobában,
hanem legfeljebb ketten, és van külön fürdőszoba és WC. Ezt már az építkezésnél
megfizették az építtetők, ettől még nem lesz emeltszintű az ellátás. Hogy
végül a képviselők milyen döntést hoznak, az csak december 20-a táján
derül ki. Addig nem érdemes senkit riogatni. Ám ha a 20%-os csökkentés
igaz lesz a fogyatékosok emeltszintű otthonaira, akkor jövőre talán nem
új otthon építéséről, hanem a megépültek bezárásáról fogunk tudósítani.

– a szerk. –

 
     
   
 
 
     
  Változások szeptember
1-jétől
 
     
 

A szociális törvény szeptember 1-jén módosult. A súlyosan
fogyatékos személyek után járó ápolási díjra jogosultak körén belül,
új kategória került bevezetésre, amellyel az ellátórendszer differenciáltabbá
vált. E körbe a fokozott ellátást igénylő fogyatékosokat gondozók tartoznak.
Fokozott ápolást igénylő az a személy, aki mások személyes segítsége
nélkül önállóan nem képes: étkezni vagy tisztálkodni vagy öltözködni vagy
illemhelyet használni vagy lakáson belül segédeszköz igénybevételével
sem közlekedni, feltéve, hogy az előbbiek közül legalább három feltétel
fennáll.
A feltételek fennállásáról az önkormányzat az ápolt személy
tartózkodási helye szerint illetékes megyei, fővárosi szociális módszertani
intézmény szakvéleménye alapján dönt. A kérelmet minden esetben a helyi
önkormányzatnál kell előterjeszteni.

Szeptember 1-jétől annak is megállapítható a rendszeres
szociális segély
, aki az ápolási díj, a gyermekgondozási segély, a
gyermeknevelési támogatás, a rendszeres szociális járadék, a bányász dolgozók
egészségkárosodási járadéka, az átmeneti járadék, a rokkantsági nyugdíj,
a baleseti rokkantsági nyugdíj folyósítása megszűnt, és közvetlenül a
kérelem benyújtását megelőzően a munkaügyi központtal, illetve annak kirendeltségével
vagy az együttműködésre kijelölt szervvel legalább három hónapig együttműködött.

 
     
   
 
 
     
  A szociális normatívák
tervezett módosításairól – Néhány szempont a változások megítéléséhez
 
     
 

A költségvetési törvény tervezett módosításai óriási
támogatáscsökkenést mutatnak. Mi történik, föl lehet-e fedezni valami
rendszert ebben az “őrült beszédben”? Vagy egyszerűen csak csökkennek
a források, a kormányzati retorika ellenére? Ennek higgadt és szakszerű
megítélése – a szakma egyöntetű felzúdulása mellett – nem könnyű.

Elöljáróban: évek óta olyan költségvetés-tervezés
jellemezte a települési önkormányzatokat és az általuk fenntartott szociális
intézményeket, amely több szempontból is egyidejűleg volt szűkös és pazarló.
Több településen végzett, igaz, szúrópróbaszerű vizsgálódás és
számítgatás után a következő, igencsak furcsa megállapításra jutottam:
mivel a szociális ágazat számára rendelkezésre álló források – egészen
két évvel ezelőttig – döntően lakosságszám arányosan voltak elérhetőek,
nyilvánvalóan abszolút értékben sokkal több pénzből gazdálkodtak
a nagyobb települések. Több feladat is hárult rájuk, persze. Ám ez a több
feladat mit jelent valójában az ellátórendszer vonatkozásában? Nyilvánvalóan
azt, hogy a speciálisabb, egyes célcsoportokra irányuló szakszerűbb ellátási
formák és intézménytípusok csak a nagyobb településeken élők számára váltak
elérhetővé. Ha tehát úgy teszem fel a kérdést: hol járult hozzá nagyobb
mértékben a központi kormányzat a szociális szolgáltatások elérhetővé
tételéhez, a válasz egyértelmű: a nagyobb településeken, ahol így abszolút
és relatív értelemben egyaránt
több költségvetési forrás támogatta
a szociális ellátórendszer működtetését! (És akkor azt nem vettük figyelembe,
hogy a fejlesztési források eléréséhez szükséges saját erő és pályázatírási
kapacitás szintén jobban áll rendelkezésre városokban, nagyobb településeken
… )

Mi jellemezte a költségvetések tervezését? A báziselv
(amennyi pénz kellett tavaly, most egy kicsit megfejeljük … ), gyakorlatilag
függetlenül a helyi szükségletektől, jellegzetes problémáktól. És mivel
a legkiépültebb és a legrégebben működő az idősellátás intézményrendszere,
fejlesztésnek nevezett toldozgatása és kiterjesztése jellemezte az elmúlt
jó néhány évet. A normatívák rendszere pedig burjánzott, és az intézményvezetők,
helyi szociálpolitikák alakítói és szakmai szervezetek képviselői küzdöttek
az újabb és újabb, mind magasabb intézményi normatíváért. Hogy
miért, az ok egyszerű: ha a központi költségvetésben egy bizonyos forrás
úgy szerepel, mint egy adott intézménytípus fenntartását szolgáló, elszámoltatható
összeg, azt nagy eséllyel bizonyosan megkapta az adott helyi intézmény
vezetője. Ami már nehezebb ügy volt: a pántlikázatlan pénzek. És pontosan
látszott a helyi döntéshozók működéséből (szintén több településen végzett
számítás és a helyi költségvetések elemzése támasztja alá jelen kijelentést):
a címkézett pénzeket tekintették az ágazat számára rendelkezésre álló
forrásnak, a többit pedig olyan, szabadon felhasználható összegnek, amelyet
ha elég ügyesek és jók a szakemberek, és eléggé érzékenynek tartja magát
az önkormányzat, esetleg “átad” az intézményei számára.

És megszületett a mítosz: a központi támogatások
(értsd: intézményi normatívák) lényegesen kisebbek a fenntartási költségeknél.
Ezzel szemben a tények: minél nagyobb egy település, a címkézetlen normatívák
annál nagyobbak, és jellemzően, arányait tekintve annál kevésbé kellett
az önkormányzatoknak valóban szabad forrásaikból, pl. adóbevételekből
a szociális intézmények fenntartására fordítaniuk! A helyi szociálpolitikusok
közül pedig kevesen gondoltak arra, hogy elérjék olyan helyi költségvetések
kidolgozását, ahol ténylegesen követhetőek lett volna a támogatások,
a központi szociális célú források helyi felhasználási aránya. És ez a
rendszer megnyugtatóan tartotta fenn a Szalai Júlia által felismert,
a szegénységproblematika decentralizálása által létrejött status quót.

Az előző és a jelenlegi év, változásokat hozott.
Az egyik legjelentősebb lépés a feladatfinanszírozás irányába történő
elmozdulásnak tekinthető. Azaz: normatíva a ténylegesen ellátott feladat,
a valóban szolgáltatásokhoz jutó emberek után járjon. E változás alapjaiban
billentette ki a rendszert az eddigi egyensúlyából. És a mostani módosítási
javaslatok – mint mindig, sajnos: billegősen, következetlenül, rémisztően,
de mégis – kitapinthatóan egy irányban mozognak, ami azonban nem válik
nyilvánvalóvá. Mi ez az irány? Mik változtak?
Minél nagyobb településeket kötelez a jogszabály ellátás biztosítására,
annál valószínűbb, hogy jelentős mértékben csökkent a normatíva (pl. utcai
munka: 8,7%-os csökkenés, fogyatékos személyek nappali ellátása, 10,1%).
Vö. az előző gondolatmenettel, miszerint az eddigi évek során annál nagyobb
mértékű támogatáshoz jutott egy település, minél népesebb!
Ahol lehetőséget ad a jogszabály arra, hogy ne a település lélekszáma,
hanem az ellátott népesség alapján
akár több szolgáltatás is működjön
egy településen, erőteljesebb csökkenés tapasztalható. Pl. támogató szolgálat
14,5%, közösségi ellátások 11,5%. Ne feledjük: a támogatás lakosságarányosan
és intézményenként jár, tehát pl. 20 ezres településen két szolgáltatás
is működtethető.

Az emelt szintű ellátások normatívája 29%-kal
csökkent, ami intézményi érdekek oldaláról óriási, ugyanakkor a rászorultsági
elv érvényesítése szempontjából jelentős elmozdulás. Mindez ijesztő csökkenést
jelez, ha nem vetjük össze – sajnos, mondhatjuk – az eddigi évtizedes
rutinnak megfelelően, a költségvetési törvény többi fejezetével! Ha a
finanszírozási rendszer egészét tekintjük, az arányok jelentősen eltolódnak.
Az otthon közeli, alapellátások és a nappali ellátások egy része esetében
jelentős növekedés mutatkozik a legkisebb – mindezidáig jellemzően
ellátatlan, vagy kevésbé ellátott – és az eddigi finanszírozási rendszerben
kevéssé támogatott kisebb települések esetében!

Megállapíthatjuk: az intézményi normatívák észrevehetően
csökkentek. Ennek ellenére fontos előrelépésnek tekinthető, hogy érdemi
normatívanövekedés azokon a területeken jelentkezik, amelyeket komoly
ellátási hiányok jellemeztek eddig. Mindez azt a kérdést veti fel, hogy
a normatívaváltozások kapcsán a leginkább kirekesztett csoportok ellátási
hiányainak mérséklésére tett erőfeszítéseket vagy a jelenlegi intézményi
érdekek felerősítését tekintjük előbbre valónak. Tekintettel arra, hogy
összességében növekszik a költségvetési forrásokból az intézményrendszer
normatív támogatására fordított összegek nagysága, komoly szakmapolitikai
döntés, hogy a létező intézményi érdekek vagy a mindezidáig ellátatlan
csoportok elérése erősebb szempont.

Nehéz kérdés, hiszen több, főként kisebb városokban működő,
kisebb intézmény kétségtelenül ellehetetlenülhet. Ezért a normatív
támogatások további differenciálása, illetve új rendszer kialakítása indokolt
lenne.

A kistelepülések, a legkisebb falvak ellátása így sem
biztosított, ezért alapvető kérdés, hogy a láthatóan többszörös hátránnyal
sújtott rétegeket ellátni képes intézmények preferálása felé történő elmozdulást
alapjaiban utasítjuk-e vissza. További fontos kérdés: milyen szakmai erőfeszítések
történnek az ellátatlan és a szegénységet erőteljesen újratermelő térségek
ellátási hiányainak pótlására?

Budapest, 2005. október-november

Herpainé Márkus Ágnes

A fenti írást a Sorstárs Hírlevél november 23-i számában
olvastam. A dátumból látszik, hogy még a tüntetés előtt született, azaz
akkor, amikor még nem kapott vissza a szociális szféra 5,5 milliárd forintot.
Ezt csak a rend kedvéért írtam le, hiszen a cikk alapkérdése akkor is
megmarad, ha a csökkenés kevésbé drasztikus, mint az első tervezet alapján.
És mivel magam is sokszor találkozom olyan élethelyzetekkel, amelyekben
semmi segítséget nem tudok nyújtani csak azért, mert olyan kistérségben,
olyan településen laknak, ahol a törvény szerint nem jár semmi. Mert a
törvények, legalábbis a szociális ellátórendszerekre vonatkozó törvények,
településekhez kötöttek. Ezért is sajnálom, hogy az ÉTA tervezete, amely
a szolgáltatásokat kivitte volna a kistelepülésekre is, semmiféle figyelmet
nem kapott. Nem biztos persze, hogy az az egyedüli üdvözítő megoldás,
de érdemes lenne együtt gondolkodni, hiszen a vidék megtartó képességéhez,
erejéhez az iskola mellett az ilyen ellátások is hozzátartoznának. A cikk
írója, Herpainé Márkus Ágnes, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet
Szociálpolitikai Főosztályán a Regionális Szociálpolitikai Munkacsoportban
dolgozik. E-mail címe: agnes.markus@ncsszi.hu.

 
     
   
 
 
     
  Összegzés a foglalkoztatáspolitikáról  
     
 

A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi
Minisztérium, és az MTA Közgazdaságtudományi Intézete közös konferenciát
szervezett 2005. október 25-én A magyar foglalkoztatáspolitika értékelése
az Európai Foglalkoztatási Stratégia tükrében címmel. A rendezvényre az
Európai Unió támogatásával megvalósított kutatás lezárásaként került sor.

A konferencián az MTA Közgazdaságtudományi
Intézete által végzett kutatás eredményeinek bemutatására és megvitatására
kerül sor, amely értékeli és összegzi a magyar foglalkoztatáspolitika
elmúlt öt évének tapasztalatait, és javaslatokat megfogalmazva a hazai
és az európai szakpolitikáknak. Nem festettek túl rózsás képet a mai magyar
valóságról. Csak néhány idézet a tanulmány összefoglalójából (olvasható
a Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium honlapján: www.fmm.gov.hu.)

“Az elmúlt öt év foglalkoztatáspolitikáját
összefoglalóan értékelve, legelőször is azt kell megállapítanunk, hogy
Magyarország foglalkoztatási helyzete nem változott érdemben 2000- 2004-ben.
A foglalkoztatás növekedése 2001-ben megtört, a foglalkoztatási ráta az
ezredforduló idejére kialakult szinten stabilizálódott. A munkaerő-piaci
kulcsmutatók, különösen az aktivitási ráta tekintetében Magyarország nem
tudott kitörni az uniós országok sereghajtóinak mezőnyéből, és az ILO-OECD
definíció szerinti munkanélküliség viszonylag alacsony szintje a munkában
nem állók alacsony álláskeresési aktivitásának tulajdonítható …

Nem történt érdemleges előrelépés az általános
iskolai szegregáció és a középiskolai lemorzsolódás elleni küzdelemben,
aminek következtében az iskolarendszert elhagyók közel egyötöde továbbra
is általános iskolai végzettséggel lép a munkaerőpiacra. Nemzetközi összehasonlításban
ma is rendkívül nagyok az iskolázottság szerinti és a regionális foglalkoztatási
különbségek.”

Javaslataik között sok más mellett ez is
szerepel: “A fogyatékosok foglalkoztatásához nyújtott támogatások rendszerének
átalakítását két fő elv alapulvételével látnánk célszerűnek. Egyrészt
törekedni kellene a jelenlegi bonyolult szabályozás jelentős egyszerűsítésére.
Másrészt egyértelműbben meg kellene határozni a konkrét támogatási célokat,
és az egyes támogatási célokhoz mérhető eredménymutatókat kellene hozzárendelni,
amelyek teljesítésétől függne a támogatás. A fogyatékos embereknek nyújtott
ellátást illetően pedig javasoljuk, hogy – foglalkoztatásuk támogatási
rendszerének átalakításával párhuzamosan – kerüljön sor a rokkantsági
nyugdíj átalakítására oly módon, hogy a jogosultság megítélésében a megmaradt
munkavégző képességet és a rehabilitáció lehetőségét is figyelembe vegyék,
és csak hosszabb idejű sikertelen rehabilitációs vagy munkakeresési időszak
után lehessen jogosultságot szerezni. A pénzbeli ellátások szigorítását
érdemes lehet – legalább részben – ellensúlyozni a rehabilitációt és munkába
állást segítő természetbeni többletjuttatásokkal. Javasoljuk továbbá az
ÁFSZ által nyújtott rehabilitációs szolgáltatások eredményességének rendszeres
hatásvizsgálatát. A megváltozott munkaképességű emberek aktivitásának
növelését szolgálhatná, ha hatásvizsgálati eredmények figyelembevételével
lehetne dönteni e szolgáltatások szükséges bővítéséről és javításáról.”

 
     
   
 
 
     

Hozzászólások lezárva.