|
Aki Pomáz vagy Dobogókő felől megy be Csobánkára, annak mindenképpen
feltűnik egy szép, ám elhanyagolt kétemeletes épület a fő út jobb oldalán.
Látszik, hogy nincs igazi gazdája, és már meglátogatták a MÉH-telepek
törzseladói, akik vitték, ami mozdítható. Radiátort, csaptelepet, parkettát
– mindent, amit pénzre lehet váltani.
Hajdan, a szocializmus idején, ez a ház fénykorában körülbelül 170 értelmi
fogyatékos gyerek bentlakásos otthona volt. Tulajdonosa, pontosabban a
második tulajdonosa, a Pest Megyei Tanács volt. (Az elsőről majd később
több szó esik.) Csobánka népe megszokta és megszerette az értelmi fogyatékosokat.
A lakók kijártak a faluba, ahol sok ismerőssel találkoztak, hiszen 35
falubeli dolgozott az intézményben. Mindez megszűnt ’92-ben. Másfél év
alatt szétszórták a gyerekeket. A privatizátor – az állam vagy a kormány,
kinek hogy tetszik -, a visszaadásért cserében azt ígérte: 500 millió
forintot ad egy új intézet fölépítésére.
Már meg sem ütközöm azon, hogy az ígéretből sosem lett pénz és új intézet.
Tudtam, hogy ez következik Török István elbeszélésben. Ő Csobánka
polgármestere, de már régi motoros az államigazgatásban (ha szabad így
fogalmaznom). Második ciklusát tölti a polgármesteri székben, előtte alpolgármester
volt, azt megelőzően képviselő. A gyermekkorát is Csobánkán töltötte.
Az intézethez tartozó 3,5 hektáros, különleges növényeknek is élőhelyet
adó őspark minden zegét-zugát jól ismeri. Édesanyja az intézetben dolgozott,
iskola után sokszor jött ide.
“Sír a lelke mindenkinek, látva a pusztulást. Mi átvennénk, de nem adják”
– kesereg a polgármester. És akik nem adják: a Szociális Missziótársulat,
amelynek jelenleg 29 nővér a tagja. A II. világháború előtt a társulaté
volt az épület a hozzá tartozó parkkal, hadiárváknak adtak benne otthont.
A főépülettel szemben, a túloldalon volt az iskolájuk, fél hektár földdel
együtt. Ezt is visszakapták, mint ahogy azt az öt hektárt is, ami Pomáz
felé, a patakon túl terül el. Török István értesülése szerint a volt iskolaépületet
a Kelet-európai Cserkészszövetség bérli. A nővérek terveiről honlapjukon
ez olvasható: “Csobánkán Európai Cserkész-park létrehozásában kíván
a társulat partnere lenni a cserkészeknek, a főépületben idősek otthonának
létrehozását tervezik.”
Az önkormányzat többször írt levelet a nővéreknek, hogy tartsák rendben
a rájuk bízott értéket. Talán már az is eredmény, hogy évente kétszer
lekaszáltatják a füvet. Megkeresték az illetékes püspököt is, mindhiába.
(Más forrásból tudom: ha nem maga a Magyar Római Katolikus Egyház, hanem
mondjuk egy szerzetes rend kapja vissza a valaha elkobzott tulajdonát,
hogy azzal a rend mit tesz, abba nem szólhat bele az egyház.)
A missziós nővérek először arra hivatkoztak, hogy még nem teljesen üresek
az épületek, ezért nem tudnak semmibe belevágni. Igaz, a kétemeletes főépület
mellett álló kisebb házban, ahol az intézet étterme, konyhája volt, szolgálati
lakások is voltak, lakókkal együtt. A visszaadás után tíz évvel, a Pest
Megyei Önkormányzat “kivásárolta” a lakókat. Azóta ez is üresen, kifosztottan
áll. A dolog folyamatban van?
Felhívom telefonon a missziótársaság általános főnöknőjét Simon Anna
Gabriellát. Vele már beszéltem egyszer telefonon. Padisák Mihállyal
(mindenki Miska bácsijával) készítettem riportot Csobánka szépségeiről,
különleges mikroklímájáról, hegymászó faláról. Erről az épületről is beszéltünk.
A “gyüttment”, azaz Pestről kiköltözött Miska, csobánkai lokálpatrióta
lett az elmúlt évtizedek alatt, szívén viseli a falu sorsát, jövőjét.
“Menj utána, tudd meg, miért került ebek harmincadjára” – biztatott, és
megkaptam tőle a főnővér telefonszámát. Ez a beszélgetés legalább két-két
és fél éve történt. Akkor türelmet kért tőlem Simon Anna Gabriella, és
azzal búcsúztunk, hogy jelentkezik, ha történik valami. Nem jelentkezett,
én pedig elfelejtkeztem az egészről. De három hónappal ezelőtt megint
arra jártam, és szomorúan láttam a pusztulás újabb nyomait. Akkor gondoltam
arra, hogy most nem hagyom magam lerázni, valamit csak megtudok.
Hát, alig valamit tudtam meg: Simon Anna Gabriella ugyanazt kérte, mint
legelőször: türelmet, mert “folyamatban van a dolog”. Mikor azt kérdeztem:
miért kérték vissza, ha nem tudnak vele mit kezdeni, azt válaszolta: ők
szerették volna a funkciójával együtt megkapni az intézetet, de erre nem
volt mód. Amúgy azért nem csináltak semmit, mert csak használati joguk
volt, a tulajdonjogot csak most kapták meg. Ezen csodálkozom, rákérdezek,
jól értettem-e, megerősíti, hogy igen, csak most. Mondom: nagyon lerobbant
az épület, már a parkettát is ellopták. Mulatságos a felháborodása: Hogy
mertem bemenni egy magántulajdonú épületbe? Amikor arra emlékeztetem,
hogy ezt inkább a tolvajoknak kellene mondania és nem nekem, azt mondja:
adja az építkezés műszaki vezetőjét, aki többet tud a tervekről.
A műszaki vezető megmondta a nevét, de nem értettem tisztán a telefonban,
amúgy meg nincs jelentősége, hiszen semmit nem mondott. Amikor meghallotta,
hogy újságíró vagyok, és miről akarok írni, közölte: nincs semmi mondanivalója.
Vettem egy mély lélegzetet, és megpróbáltam megmagyarázni, miért szeretnék
erről írni. Nem érdekelte: mondatom második vagy harmadik szavánál letette
a kagylót.
*
Soha nem értettem: miért kell abban az újságíróban ellenséget látni,
akit nem is ismernek? Mert ha már egyszer átvágtam volna őket, akkor megértem,
hogy ódzkodnak. (Azt sem tudtam elmondani a műszaki vezetőnek, hogy mindenkinek
elküldöm a róla szóló írást a megjelenés előtt. Abban azt húz ki vagy
ír be magáról, amit akar. Ha nem értek vele egyet, akkor visszahívom,
megbeszéljük, ha új információt kapok, annak utánanézek.) Amikor Simon
nővér évekkel ezelőtt “türelmet kért”, és azt: ne írjak a csobánkai házról,
betartottam a szavam. Most senki nem kért tőlem semmit, tehát leírom:
szégyen, ami ezzel az épülettel történt, és nem öregbíti a Szociális Missziótársulat
hírnevét sem. Talán nem kellene megvárnia társulatnak, míg az önkormányzat
– élve törvény adta jogával -elrendeli a kényszer helyreállítást.
Ferenczy Ágnes
|
|