Hírlevél – 2005. június

A Hírlevél 2005. év júniusi számának tartalmából:

  – Rövid hírek  
  – Gyorsjelentés
az előítéletekről
 
  – Kockázatvállalás
a gyerekekért
 
  – Ki járt jól?  
  – Pályázatírói képzés
az ÉTA-ban
 
  – Konferencia a lovasterápiáról  
  – Természetjárás  
  – Terri emlékére  
  – Óvodától a speciális
szakiskoláig
 
  – Bevezetés a munka
világába
 
  – Befogadó iskolák  
  – Az evangélium szellemében  
  – Nyári (gyerek)gondok  
  – Mi lesz a halmozottan sérültekkel?
 
     
     
  Rövid hírek  
     
 

Az akadálymentesítésre adható, amúgy is szűkös
lakás-átalakítási támogatás odaítélését megszigorították. Ezentúl a kapott
összeg 70{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-át az APEH által minősített cég vagy vállalkozó számlájával
kell igazolni. Az eddig igénybe vett baráti, rokoni segítségnek tehát
vége. Akadálymentesítésre új lakásnál 250 ezret, a réginél 150 ezer forintot
lehet kérvényezni, és egy ember életében csak egyszer kaphatja meg.


Tájékoztató kampányában több mint 2500 gyermekorvost
keresett fel a ritka gyermekbetegséggel, a Mukopolyszaccharidózissal
(MPS I) foglalkozó tudományos társaság és a betegek szüleit tömörítő civil
szervezet. Szakmai becslések szerint a legalább 40 MPS I betegből mindössze
hatot diagnosztizáltak.
A Mukopolyszaccharidózis Társaság elérhető a 1122 Budapest Ráth
György u. 27. címen vagy telefonon: (06 1) 355 4553; elnök: Román Tamásné
Hegybíró Zsuzsa
.


A Csupaszívek Társasága megismételte orvosokat
kereső felhívását. Csató Zsuzsa, a társaság vezetője, nyílt levelében
az értelmi fogyatékos gyerekeknek, felnőtteknek keres orvosokat. Az alábbi
szakterületeken várják a jelentkezőket: neurológia, pszichiátria, kardiológia,
pajzsmirigy-problémák, anyagcsere, szemproblémák, (cataracta), fogászati
gondok, (altatás), bőrgyógyászat, immunológia, belgyógyászat, nőgyógyászat.


Kevés a házi orvos, és a hiány főleg a kistelepüléseket sújtja.
A kormány ezért döntött úgy, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű településeken
50 százalékkal, kb.100 ezer forinttal, megemeli a háziorvosi praxisok
fix díjazását. Az eddigi 20 helyett 30 százalékra emelkedik az ügyeleti
díj. A kormány támogatja, hogy a kistérségek hozzanak létre 24 órás háziorvosi
ügyeleteket, hogy a 20 ezer lakosnál kisebb településeken is legyen ügyelet.


A július 1-jével életbe lépő gyógyszerár-változásokról az Országos
Egészségbiztosítási Pénztár honlapja a www.oep.hu
vagy a Dr. Info elnevezésű internetes oldal ad tájékoztatást: www.drinfo.eum.hu.
Ez utóbbi telefonon is hívható: (06 40) 374 636.


Adománykönyv
A vállalatok társadalmi felelősségvállalásának kérdése az utóbbi években
világszerte a figyelem középpontjába került. A Kuti Éva által szerkesztett
kötetben a tanulmányírók áttekintik a vállalati adományozással kapcsolatos
hazai és nemzetközi tapasztalatokat, kísérletet tesznek a közkeletű előítéletek
eloszlatására, valamint a civil szervezetek szempontjából fontos gyakorlati
következtetések levonására. A szerzők azt remélik, hogy munkájuknak mind
az érdekeltek (támogatók és támogatottak) mind a kutatók körében akadnak
majd kritikusai, folytatói és tökéletesítői. Az eszmecsere és a közös
gondolkodás megindítását szolgálja a www.nonprofit.hu/forum/topic/14.html
fórum létrehozása. A témával kapcsolatos további publikációk elérhetők
a következő címen: www.nonprofitkutatas.hu.


Falbontás
Az esélyegyenlőség napján jelképes falat bontottak (május 14-én) a fogyatékos
emberek és kormánypárti politikusok. A demonstrációt a Fogyatékos Emberek
Szövetségeinek Tanácsa (FESZT) rendezte a Petőfi Csarnokban, és három-négyezer
ezer mozgássérült, látássérült, hallássérült, értelmi fogyatékos és autista
volt jelen.
A fal olyan téglákból állt, amelyeknek elnevezése egy-egy, ma még falat
alkotó, fogyatékosokat érintő problémát jelenített meg, mint például a
félelem, kisebbségi érzés és önbizalomhiány. A lebontott téglák az Egyenlő
esélyt mindenkinek!
jelmondatot adták ki. A nagygyűlést a fogyatékossággal
élő emberek felvonulása előzte meg.
Göncz Kinga esélyegyenlőségi miniszter a kormányzat tégláját emelte
ki a falból, elmondta, hogy a fogyatékosügyi törvény módosítása heteken
belül elkészül. Szerinte az akadálymentesítés késése elsősorban a közös
gondolkodás, az odafigyelés hiányának tudható be, az anyagiak csak ez
után következnek.

A pártok képviseletében téglát vett ki Horváth Csaba és Varju
László
(MSZP), Kuncze Gábor (SZDSZ), Csáky András (MDF)
és Soltész Miklós (Fidesz). Hegedüs Lajos, a Mozgáskorlátozottak
Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) és a FESZT soros elnöke mondott
beszédet.

 
     
   
 
 
     
  Gyorsjelentés az
előítéletekről
 
     
 

“Az Ifjúság 2004 vizsgálat immár a második olyan kísérlet
– a rendszerváltás folyamatának kezdete óta -, amely megpróbálja a társadalomtudomány,
a szociológia eszközeivel leírni azokat a társadalmi, gazdasági átalakulásoknak
is köszönhető változásokat és jellegzetességeket, amelyek a generációs
újratermelődés folyamataiban végbemennek.”

A fenti szöveg az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi
Minisztérium kiadványának bevezetőjében olvasható, mintegy magyarázatként
arra, miért is adta ki a tárca az Ifjúság 2004 – Gyorsjelentés
című kiadványát. A Gyorsjelentés készítője a Mobilitás Ifjúságkutatási
Iroda volt, szerkesztői: Bauer Béla és Szabó Andrea. (Az
előző Gyorsjelentés négy évvel ezelőtt készült.) Akit behatóbban érdekel,
hogy mit is gondol magáról az ifjúság, hogyan látja saját helyzetét, annak
érdemes elolvasni a Gyorsjelentést. Csak néhány címszó: oktatás, munkavállalás
(munkanélküliség), anyagi javak, életmód (drog, alkohol, szexualitás),
kultúra (szabadidő, olvasás), társadalmi közérzet, értékek, politikai
érdeklődés stb. E Gyorsjelentést értelemszerűen tanulmányok sora követi
majd, amelyekben a mélyebb összefüggésekre, értelmezésekre is sor kerül.

Mivel 2004 a fogyatékos emberek éve volt, ezért a kutatók
arra is kíváncsiak voltak, mit gondolnak és mit tudnak a fogyatékos
emberekről a fiatalok
. A 15-29 éves korosztályt reprezentáló 4000-es
minta fiataljait kérdezték a fogyatékosokkal kapcsolatos attitűdökről.
Arról, hogy ők milyen mértékűnek ítélik meg saját tudásukat a fogyatékos
emberekkel kapcsolatban. Hiába volt 2004 kiemelt év a fogyatékos emberekkel
kapcsolatban, csak 10{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-uk gondolta úgy, hogy alapos a tudása, 48{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} úgy
vélte, hogy nem túl kevés, de nem is sok, a fennmaradó 42{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} ezt csekélynek
minősítette.
Érdemes odafigyelni arra, hogy ez rossz arány még tovább romlik, ha megnézzük,
hogy a különböző fogyatékosságokról mennyit tudnak. A kérdés így szólt:
A fogyatékos emberek csoportjai közül melyikről van a legtöbb ismerete?
Mozgássérültek 55{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; látássérültek: 33{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; értelmi fogyatékosok: 25{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; hallássérültek
20{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; beszédzavarral küzdők: 16{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; írás, olvasás stb. zavarával küzdők:
14{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; autisták: 6{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}. Ezekre az adatokra azért érdemes figyelni, mert talán
kidolgozható valamilyen médiastratégia a nagyobb társadalmi elfogadottságra
és ismertségre, hiszen empátia, szolidaritás csak azokkal képzelhető el,
akiket ismerünk. Gondolni sem merek arra, hogy mi lett volna, ha van olyan
rubrika, ahol a halmozottan sérültek is ott vannak.

Az ismereteken kívül arról is megkérdezték a fiatalokat,
hogy milyennek találják a fogyatékos embereket. Egy bevett, a szociológiában
elfogadott módszert alkalmaztak, az un. szemantikus differenciált. És
most szó szerint idézem a Gyorsjelentés készítőinek megállapítását: “A
legalacsonyabb átlagot a zárkózott – nyitott tengely mentén észlelik
a fiatalok. A fogyatékos embereket kis mértékben inkább gyengének, inkább
taszítónak, mint vonzónak látják a megkérdezettek. Mentális állapotukat
inkább kiegyensúlyozatlannak ítélik meg, és nagymértékben gondolják a
fogyatékosokat érzéketlennek. Megvizsgáltuk az értékelő dimenziók egymáshoz
való viszonyát is. Aki inkább gyengéknek és zárkózottaknak tartotta a
fogyatékosokat, az hajlamos volt kiegyensúlyozatlanoknak és taszítóknak
is gondolni őket. Ezzel szemben a fogyatékosokat jellemzően érzékenyeknek
tartó vélemény független volt a többi dimenzióra adott választól.” Hogy
hogyan vélekednének arról, ha a szomszédságukba fogyatékos ember költözne?
Ezek a válaszok születtek: 1{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} ellenezné; nem érdekelné: 44{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; inkább szívesen
fogadná: 37{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}; határozottan szívesen fogadná: 18{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}.

Az önálló élettel kapcsolatban 46{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} gondolta úgy, hogy
képesek rá a fogyatékosok, míg 22{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} szerint nem, 33{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} pedig bizonytalan
volt. Ami borúlátásra adhat okot és további felvilágosító munkát ad a
médiának, iskolának, alapítványoknak: 46{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} úgy gondolja, hogy szegregált
iskolákban kell tanulniuk a fogyatékos gyerekeknek; csak 23{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} véli azt,
hogy a többségi iskolában a helyük. A maradék 32{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} a bizonytalanoké.

Abban szerencsére 79{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-uk egyetértett, hogy szükség van
akadálymentesítésre, 84{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} pedig úgy gondolja, hogy a munkáltatókat érdekeltté
kell tenni abban, hogy a fogyatékos embereknek munkát adjanak.

A kép természetesen árnyaltabb, hiszen nem győzzük eleget
hangsúlyozni, hogy ez gyorsjelentés, adatok közlése, a mélyebb
feldolgozás és a teljes vizsgálat ismertetése több időt vesz igénybe is.

*

Az újságírók más lapokban is szoktak publikálni. Én is.
A Humanitás szerkesztőségében megvitattuk a Gyorsjelentésben olvasottakat,
és úgy gondoltuk, hogy az a bizonyos szemantikus differenciállal végzett
mérés nem biztos, hogy eléggé árnyalt képet ad előítéleteinkről. Mert
egy-egy ilyen vizsgálat összegzését olvasva, néha az az ember érzése,
hogy hozzájárul az általa ostorozott előítélet növeléséhez. De lehet-e
jól mérni, hogy egy jelenséghez, népcsoporthoz, kisebbséghez milyen érzések
fűzik a többséget? Kételyeimet megosztottam Gelsei Gergővel, a
Kurt Lewin Alapítvány munkatársával. (A cikk a Humanitás júniusi számában
jelent meg.)

A kezemben van a Mobilitás Ifjúságkutató Iroda “Ifjúság
2004 – Gyorsjelentés” című kiadványa, melyet az Ifjúsági, Családügyi,
Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium valamint a Miniszterelnöki
Hivatal megbízásából készítettek. A kutatók kíváncsiak voltak a fogyatékos
emberekkel kapcsolatos előítéletekre, attitűdökre is. Az attitűdöket az
un. szemantikus differenciállal vizsgálták, amivel csak az a bajom, hogy
ellentétpárokat sorolnak fel a megkérdezetteknek. Az ellentétpárok egy
ötpontos skála egy-egy pólusán helyezkednek el, és ott kell bejelölni,
hogy a fogyatékos ember: “érzéketlen (vagy) érzékeny”; “vonzó (vagy) taszító);
erős (vagy) gyenge” stb. Most persze csak néhányat soroltam fel, de úgy
hiszem, hogy az így kapott válaszok nem fedik a valóságot, mert nem tükrözik
azt a bonyolult viszonyt, ami minket embertársainkhoz, vagy bármely más
megvizsgálásra érdemes dologhoz fűz. Sőt, az eleve megadott, lehetséges
válaszok torz képet mutatnak. Biztos, hogy így kell ezt mérni?

– Erre a kérdésre csak azt tudom mondani, hogy a nagy
könyv szerint így kell – mondja Gelsei Gergő. – De azt jól érzi, hogy
előítéletet nem lehet így mérni, és a kérdésével jó helyen kopogtatott.
E véleményünk különbözik a “main stream”-től, mégis azt gondoljuk, hogy
aki nem megfelelő módszerekkel dolgozik, a legjobb szándék ellenére is
kárt okozhat ott, ahol jobbítani szeretne.

– Akkor mégis, hogy kellene ezt csinálni?

– A mi véleményünk az, hogy kvantitatív, mennyiségi mutatókkal
nem lehet az előítéleteket föltérképezni, csak “minőségi”, kvalitatív
módszerekkel. A mi véleményünk szerint mérhetetlenül többet fogunk tudni
mondani, ha például interjúkat készítünk vagy résztvevő megfigyeléseket
alkalmazunk. Így megtudjuk, milyen életszakaszban, hangulatban stb. vannak.
Mert szerintünk a melléktényezőkre is figyelni kell. Ezzel a módszerrel
csak kis létszámnál lehet elvégezni a vizsgálatot, nem lehet azt mondani,
hogy reprezentatív a felmérésünk. Ez persze a hátránya, mégis úgy gondoljuk,
így objektívabb képet kaphatunk.

– Mi tehát a teendő, hiszen most így végzik a felméréseket.

– Ha ilyen ellentétpáros felméréseket készítenek, akkor
nagyon óvatosan, megfontoltan kell fogalmazni és a kapott adatokat feldolgozni.
Mi például, négyen az alapítványnál, megpróbálunk egy másfajta előítélet,
attitűd vizsgálatot csinálni. Vannak benne olyan kérdések, amelyek hagyományosnak
mondhatók – ilyen például a szemantikus differenciál skála -, és vannak
benne nyílt kérdések, amikor írásban, néhány mondatban kell válaszolni.
Ötszázhetvenöt középiskolásnál vizsgáltuk a cigányokkal és a zsidókkal
szembeni előítéleteiket. A felmérésnek volt olyan része, ahol kérdésekre
kellett felelniük: Elfogadnád, hogy cigányok legyenek az országodban,
a városodban, az utcádban, az osztályodban, melletted a padban? Önkitöltős
módszerrel az igen vagy a nem mellé kellett x-et tenni a gyerekeknek.
Az egyik fiú félhangosan dünnyögte a kérdéseket, mindegyikre azt mondta
igen, kivéve a legutolsót: na azt már nem, hogy a padban mellette üljön.
Mire odaszólt neki valaki az osztályból: “De hát két éve a Béla mellett
ülsz.” A gyerek ránézett a mellette ülőre: “Ja, hogy a Béla cigány? Akkor
ülhet” – és beikszelte az igent. Az ilyen részletek elsikkadnak az előbb
említett módszernél, mi meg azt gondoljuk, hogy ezek fontosak. Mert az
emberek sablonokban gondolkodnak és a fogyatékosokkal kapcsolatban is
sablonjaik vannak, amelyeket a felmérések még erősíthetnek is, hiszen
kész válaszokat adnak.

– Mikor lesz könyv a vizsgálatból?

– Nem megrendelésre készítjük, nem köt a határidő, és
mivel nagyon sokat dolgoztunk vele, most nyárra “szabadságot” adunk magunknak,
és majd ősszel folytatjuk.

– Ha már kész a könyv, akkor kérhetjük, hogy hírt
adjunk róla?

– Természetesen, annak csak örülni fogunk.

Ferenczy Ágnes

Játéksarok
A Mosolyország Alapítvány és a Házi Gyermekorvosok Egyesülete a gyermekorvosi
rendelőkben játszósarkot rendez be, ahol a rendelőben megforduló gyerekek
és szüleik, játékos formában kapnak információkat a fogyatékos gyerekek
életéről, például azzal, hogy ott van a nemrég megjelent Ne parázz!
c. könyv. Mindezzel szemléletet szeretnének formálni, hogy a jövő
nemzedéke elfogadóbb, segítőkészebb és türelmesebb legyen a fogyatékos
emberekkel.
Az első játszósarkot már megnyitották Budapesten, a XIII. kerületi
Tátra utcai rendelőben.

.

 
     
   
 
 
     
  Kockázatvállalás
a gyerekekért
 
     
 

A Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézetben a Nemzeti
csecsemő- és gyermek-egészségügyi programról hallottak a megjelentek tájékoztatót.
A kormány 100 lépés programjának ismertetése során, június 16-án, Gyurcsány
Ferenc miniszterelnök tartott szakmapolitikai fórumot.

A miniszterelnök inkább az egészségügyi reform megoldandó
feladatairól beszélt, ami persze magában foglalja a gyermekegészségügy
megújítását is. Mint mondta, hiába fordítanak egyre több pénzt az egészségügyre,
ezt senki nem veszi észre: sem az orvosok, sem a betegek. A kormány úgy
döntött változtat ezen: rászánták magukat, hogy biztosítás alapú egészségügyet
hoznak létre. Ezzel kapcsolatban viszont kiemelte: véleménye szerint az
alapbiztosításnak nemzeti kézben kell maradnia, azaz azt nem szabad a
magántőkére bízni. (Egy félmondatban jelezte, hogy a nyugdíjbiztosítás
mutatja, hogy ez nem igazán vált be.)

Jövő januártól négy sürgős dologra fókuszálnak:
1. a nemzeti rákellenes programra, melynek vitája a jövő héten kezdődik;

2. a sürgősségi betegellátásra (új mentőállomások felállítására, mentőhelikopterek
vételére stb.)
3. a családorvosi rendszer szerepének növelésére;
4. a csecsemő- és gyermek-egészségügyi ellátás fejlesztésére, a sürgősségi
osztályok kialakítására.

Mint mondta, növelik az újszülötteknél a kötelezően elvégezendő
veleszületett betegségek szűrésének számát. Támogatják a bababarát kórházak
elterjedését, és a meglévő 7 helyett legalább 25-öt szeretnének az országban.
A legfontosabb bejelentése talán az volt, hogy a gyerekeket nem lehet
bevonni a több biztosítós modellbe
. Mert arról nem tehet a gyerek,
hogy a szülő nem tud, vagy nem akar utána fizetni biztosítási díjat. Akkor
is meg kell kapnia a lehető legjobb ellátást, ha senki sem fizet érte,
ezért az ilyen gyerek(ek) után a kormány fizeti a járulékot januártól.
Azon is változtatni kell, hogy a gyerekek 30{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-a nem jut időben vagy a
megfelelő szinten az alapellátáshoz.

A tájékoztatón ott volt Rácz Jenő egészségügyi
miniszter (akivel időnként halkan konzultált a miniszterelnök), és ott
voltak a szakma jeles képviselői, akik elmondhatták kérdéseiket/kéréseiket.
Gyurcsány Ferencet meglepte a külön gyermekkasszáról szóló kérdés.
Mint mondta: most, amikor a külön kasszák felszámolását akarják (járó-
és fekvőbeteg ellátás), akkor ez váratlanul érte őt, de nem zárkózik el
ennek megvitatásától. (“Nézzük meg”.) A kérdező a kassza fontosságát azzal
indokolta, hogy a gyerekek ellátása több pénzbe kerül, csak ezt nem veszik
figyelembe a finanszírozásnál. Az is fontos kérés volt, hogy csak akkreditált
gyerekosztályokon lehessen gyerekeket kezelni, hogy ne kelljen nekik haldokló
felnőttek mellett feküdniük. Elhangzott, hogy a népegészségügyi program
csak a felnőttekről szól. Évekkel ezelőtt még volt benne gyerekszűrésre
pénz, de kivették a programból. Volt, aki a médiát is hibásnak tartja
az egészségügyről kialakult rossz képről, mert mindig csak a negatívumokról
tudósítanak. Arra a kérésre, hogy csatlakozni kellene végre a gyerekek
betegjogi chartájához ugyancsak az volt a válasz: nézzük meg, lehet-e,
mert ha csatlakozunk, akkor az nyilván kötelezettségekkel is jár.

 
     
   
 
 
     
  Ki járt jól?  
     
 

A kormány döntött, és úgy gondolta, jelentősen javítja
a gyermekeket nevelő családok életét. A bejelentés után kiderült, ez nem
egészen így van. A kormány tehát módosított. Többször. Lapzártakor úgy
áll a helyzet, hogy a kormány azt mondja: most már mindenkinek jó lesz.
De aki kicsit is utánaszámol, hogy idén mennyit kap, és jövőre mennyi
jár neki, nem biztos, hogy elégedett. Mert nem mindenki jár jobban.

Az átalakítást május 23-án jelentette be Gyurcsány
Ferenc
miniszterelnök. Azóta legalább háromszor (de lehet, hogy négyszer)
módosítottak rajta. A legutolsó arról szólt, hogy a három- és többgyermekeseknél
a családi adókedvezményt hatmillió forintig lehet igényelni. Ha háromnál
több gyermek van, akkor ez a határ gyermekenként fél-fél millió forinttal
növekedne, nyolcmillió forintig. Az is ekkor került bejelentésre, hogy
akik most, 2005-ben, rendszeres gyermekvédelmi támogatást kapnak, egyszeri
támogatásként ötezer forintban részesülnek az iskolakezdés tájékán. Mert
nem kellett nagy számtani zseninek lenni ahhoz, hogy az újságokban közölt
(elsőkörös) adatokra rápillantva lássa az ember: a fogyatékos gyermeket
nevelők családi pótlékának emelése úgy 30 százalék körüli, tehát sokkal
kevesebbet kapnak majd a következő évben, mint idén. Megszűnik ugyanis
a 13. havi családi pótlék, valamint a rendszeres gyermekvédelmi támogatás.
Az első reklamációk után minden felelős kormányzati tényező azt mondta,
nincs mód a további emelésre, és az ápolási díj különben is 30 százalékkal
emelkedik szeptembertől. (Ez igaz, de arra már senki nem emlékszik, hogy
kizárólag a súlyos, halmozottan sérülteknél. Ez mintegy 10-12 ezer családot
érint.) Aztán úgy látszik meghallgatásra találtak a panaszok, és a második
vagy harmadik körben (?) mégis csak emelték a fogyatékos gyermeket nevelő
családoknak járó juttatást. Náluk az emelkedés mértéke 50-60{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4} körüli.
Az alábbi táblázat a pillanatnyi állást mutatja:

Családi pótlék ma Egységes családi pótlék
kétszülős család
egyszülős család
kétszülős család
egyszülős család
Egygyermekes
5 100
6 000
11 000
12 000
Kétgyermekes
12 400
14 400
24 000
26 000
Háromgyermekes
23 400
25 200
42 000
45 000
További gyermek
7 800
8 400
14 000
15 000
Fogyatékos gyermek
13 900
15 700
21 000
23 000

A nagykorú (a 18. életévét betöltő) fogyatékos gyermek
után 2006-ban 18 ezer forint jár, függetlenül attól, hogy egy- vagy kétszülős
családban él.
Az egyik módosító körben azt is bejelentették, hogy a kormány 20 új lakóotthont
építene, amelyekben 160-240 fogyatékos ember élhetne, így szüleik visszatérhetnének
a munkaerőpiacra, adófizetők lennének, és az ápolási díjat is megtakarítaná
az állam. (Hogy akik évekig, netán évtizedekig otthon voltak, hogyan tudnak
újra munkába állni, arról nem szólnak a híradások). Az már most látható,
hogy a kormány “elfelejtkezett” az inflációról, amit eddig illett beszámítani
legalább a szociális juttatásoknál. Szeretnénk hinni, hogy nem így lesz.

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Pályázatírói képzés
az ÉTA-ban
 
     
 

A régi római mondást: hajózni kell, ma így módosíthatnák: pályázni
kell. Ráadásul pályázni nemcsak itthon, hanem az Unióban is kell. De azt,
hogy mi módon kell pályázni az Európai Unió illetékeseihez, azt tanulni
kell. Se szeri se száma a pályázatíró tanfolyamoknak. Jómagam majd’ mindennap
találok egy-két levelet az e-mailjeim között, amelyeknek feladói súlyos
tízezrekért kínálják pályázatírói tanfolyamaikat.

Elmentem egy ilyen képzésre vendégként. Egyrészt, mert kíváncsi voltam,
másrészt azért, mert ÉTA szervezte, címe: Projektfejlesztés, pályázatírás
és pályázatmenedzselés
.
A hatnapos, intenzív és gyakorlati megközelítésű tanfolyam vezetője Haraszti
István, a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet családpolitikai
igazgatója. A nyolc hallgató, az ÉTA-hoz tartozó egyesületek, alapítványok
egy-egy tagja, már túl volt az alapokon. Épp a tegnap kapott házi feladatot
– egy foglalkoztatási projektet – beszélik meg. Ehhez persze megkapták
az adatokat (mennyi pénzt kapnak, hány embert kell foglalkoztatniuk, mennyi
ideig, mennyit költhetnek el például képzésre, az épület átalakítására
stb.) A számok beírása nem volt elég, Haraszti István menet közben tréfás,
ámde annál szigorúbb kérdésekkel bombázta a leendő pályázókat. Például
ilyenekkel: Mivel tudod ezt bizonyítani? Mi teszel a számok mellé, hogy
ezt el is higgyék? (az önkormányzat szándéknyilatkozatát arról, hogy a
területet átengedi az alapítványnak; projektellenőrzésnél pedig igazolás
a munkásokkal kötött szerződésről, vagy a készletekről stb.). A legfontosabb
konklúzió – túl a hasznos ismereteken – “üvegfej és üvegzseb, hogy támadhatatlan
légy”.

Aprólékosan, mindent végigbeszélve, módszeresen végigveszik a képzeletbeli
pályázat minden buktatóját, majd a megnyert pályázattal kapcsolatos adminisztratív
és egyéb teendőket. Mindent, amin el lehet vérezni. Eközben nagyon hasznos
ismereteket kapnak a hallgatók az EU pályázati pénzek érkezéseiről (egyszerre
sosem az egész összeget küldik, és mindig csak utólagos elszámolásra fizetnek,
amihez természetesen megfelelő bizonylatok kellenek a teljesítésről stb.)
Mindezt hallgatni nagyon szórakoztató, mert Haraszti István jó és figyelmes
előadó. Pontosan látja, hogy mikor “ül le” a hallgatók érdeklődése. Ilyenkor
mindig van egy ötlete, hogy mivel rázza fel őket. Jót nevettünk azon a
kérdőíven, amelyet az ebéd után álmosság ellen kellett kitöltenünk. Bár
előbb vagy utóbb mindannyian rájöttünk, hogy ez “blődli” mégis hűségesen
követtük az utasításokat (pl. állj fel, ha idáig értél; tépd le a lap
bal alsó sarkát!), aminek a magyarázatát is megkaptuk: a projektvezető
szava szent. Míg saját magunkon mulattunk, teljesen felébredtünk.

A puding próbája persze az evés, és a pályázóknak a pudingkészítéshez
még azt is meg kell tanulni, hogyan lehet konzorciumban együttműködni
másokkal. Erre persze kaptak ötleteket, megoldási javaslatokat Haraszti
Istvántól (az egész projektért felelős személy kiválasztása, elfogadása;
a felelősségcentrumok kijelölése stb.) Az ország minden tájáról érkezett
résztvevők (Budapest, Pomáz, Őrbottyán, Tornanádaska, Sárospatak – hogy
csak néhányat soroljak föl) egy hangúan azt mondták: nagyon hasznosnak
érzik a tanfolyamot, és reményeik szerint hasznosítani is tudják az itt
elhangzottakat. Néhány vélemény a résztvevőktől: “Csökkeni fog a dilettantizmusunk.
– Nagyon sok gyakorlati feladatot oldottunk meg. – Olyan projektfejlesztő
módszerekkel ismertetett meg, amelyeket nemcsak pályázatok kapcsán hasznosíthatok,
hanem a mindennapi munkámban is. – Segített a szemlélet átalakításában,
sokat változatott a gondolkodásmódunkon, ráadásul jó körülmények között,
családiasan telnek a napok.”

Esti összejövetelekre, közös városnézésre persze nincs idő, hiszen mindennap
kapnak házi feladatot. Gyakorolni kell az elméletet. Kíváncsi voltam,
nehéznek tartják-e a feladatokat, és ezt a meglepő választ kaptam az egyik,
sok hazai pályázaton indult és nyertes résztvevőtől: nem a feladat tervezése
(amit manapság illik projektnek nevezni), a különböző ellenőrzési, bizonylatolási
szintek beiktatása jelenti neki a problémát, hanem a nyelvezet.
A hazai pályázatok szöveges indoklásánál az “ezt szeretném”, az “arra
kérjük a” és az ehhez hasonló hangnem dívott. “Mi az alázathoz szoktunk
hozzá, ahhoz, hogy boldogok vagyunk, ha egy kis péterfillért hullatnak
nekünk. Erről most szó sincs. Most az ezt és ezt csinálom, ennek és
ennek a feltételnek megléte eseten a jó
” – mondta. Ezért ő átnézeti
másokkal a pályázatát, hogy még véletlenül se legyen benne egyetlen olyan
szó sem, ami egy alázatos kérelmezőre utalna. Mert az EU-s pályázatokhoz
önbizalom kell, az erő megmutatása, hogy képesek vagyunk végig vinni azt,
amit akarunk. És hogy képesek vagyunk, azt pályázatunk és annak minden
eshetőségre kiterjedő részletezése bizonyítja.
Jó ezt tudni, és nem elfelejteni.

F. Á.

Az ÉTA Országos Szövetsége köszönetet mond a Nemzeti Család- és Szociálpolitikai
Intézetnek és személy szerint Haraszti István úrnak, aki a képzés vezető
előadójaként, a korszerű és eredményre vezető pályázati kultúra gyakorlati
ismereteinek átadásával felkészítette a tanfolyam résztvevőit, hogy formai
és tartalmi szempontból is jó (és reméljük, sikeres) pályázatokat tudjanak
készíteni.

Üdülési csekk
A Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány új pályázatot hirdetett a hátrányos
helyzetben lévőknek. A Hazai üdülés elnevezésű pályázat azoknak
a nyugdíjas vagy nyugdíjszerű ellátásban részesülőknek szól, akiknek
a havi nyugdíja nem haladja meg az 57 000 Ft-ot. Az Őszi pihenés
nevű pályázatot a foglalkoztatási jogviszonyban lévő vagy regisztrált
munkanélküli embereknek írták ki, akiknek havi bruttó együttes jövedelme
(munkabér, gyes, gyed, gyet, ápolási díj, munkanélküli ellátás)
nem haladja meg a 75 000 Ft-ot. A pályázatok szövege, valamint a
kérelmek benyújtásához szükséges adatlap letölthető az alapítvány
internetes oldaláról: www.udulesicsekk.hu.

Civil Szolgáltató Központ
A központ új helyen fogadja ügyfeleit: II. Margit krt. 43-45. IV./3..
T.: 315 3151. Nyitva tartás: 9-17-ig.
(Internet: www.niok.hu, www.pesticivil.hu,
www.nonprofit.hu.) Itt széleskörű
szolgáltatással (pl. pályázatírási lehetőség, adatlapok, információszolgáltatás)
várja a fővárosi és a Pest megyei ügyfeleket. Tanácsadó szolgálatuknál
előzetes bejelentkezést kérnek (pl. pénzügy és könyvelés; jogi ügyek;
pályázatírás; nonprofit marketing és PR stb.) A központban kiadványok,
nonprofit könyvtár, internet, nyomtató és fénymásoló stb. segíti
a civilek munkáját.
Elektronikus Hírlevelük pedig segít eligazodni a civil világban
(hírek, oktatási lehetőségek, pályázatok stb.); feliratkozás: hirlevel@niok.hu.

 
 

 

 
   
 
 
     
  Konferencia a lovasterápiáról  
     
 

Ragyog a szeme a gyerekeknek. Egymás után mutatják
be, mit tudnak. Gyertyát, kereket (kelepet?) A szél elviszi a hangját
Bozori Gabriellának, aki a bemutatót vezeti. A kantárszáron vezetett ló
frissen nyírt “punkfrizurás” fejével bólogat, mintha nyugtázná a hátán
felváltva ülők teljesítményét.

Pákozdon vagyok, a Kapaszkodó Alapítvány lovardájában.
Az alapítvány hat saját lova mellett több mint ötvenet tart bérben. Azaz
a tulajdonos helyett ellátja, naponta megjáratja, eteti, és amikor jön
a gazdi, annak más dolga sincs, mint a lovaglás. Jó helyen fekszik a lovarda,
messzire lehet itt barangolni, s ha fedett lovardájuk is lenne, talán
még önfenntartókká is válhatnának. Erről Kovács Istvánnéval, Marival
beszélgetünk, aki szemmel látható büszkeséggel mutatja, mi minden készült
el legutóbbi találkozásunk óta.

*

Április vége van, langyos jó idő. A Kapaszkodó Alapítvány
kétnapos konferenciára hívta a gyógylovaglással foglalkozókat, ahol az
egyik nap a szóé, azaz az előadásoké, a másik nap pedig a bemutatóé volt
a főszerep. Erre az alkalomra időzítették Bozori Gabriella könyvének
megjelentetését is: Lovasterápia – a gyógypedagógia lovaglás eredményességének
vizsgálata
. Ebből a könyvből idézek, ez a konferencia és a kiadvány
célját is megmutatja: “Hazánkban a lovasterápiás tevékenység lassan 10
éves múltra tekint vissza. Magát a lovasterápiát országszerte fogyatékosokkal
foglalkozó civil szervezetek, egyesületek, alapítványok, valamint egészségügyi
és oktatási intézmények végzik. Fontos, hogy ezen szervezetek között szorosabbá
váljon az együttműködés, mert ezáltal lehetőség nyílik a lovasterápiás
tevékenységgel kapcsolatos eredmények, új módszerek, ötletek, kezdeményezések,
szakmai kérdések megvitatására, valamint az eddig ki nem dolgozott szakmai
részterületekkel kapcsolatos tapasztalatok összegzésére. Ezek közül csak
néhányat említenék példaként: a lovasterápia komplex hatásai a korai fejlesztésben,
halmozottan sérültek lovasterápiájának kérdései, felnőtt fogyatékosok
és a lovasterápia.

Szintén hiányos a lovasterápia eredményességének mérésére
vonatkozó vizsgálati módszerek kidolgozása, valamint a méréshez szükséges
standardok felállítása. Fontosnak tartom ennek a területnek a részletes
kidolgozását, a mérőmódszer használhatóságának tesztelését, valamint a
mérések elvégzését minél szélesebb körben, hiszen ezeknek az eredményeknek
az összevetésével, kiértékelésével, reális, konkrét és értékelhető információt
kapnánk a lovasterápiás (ezen belül a gyógypedagógiai lovaglás) fejlesztés
eredményességéről, hatékonyságáról. Ebben a programban való együttműködést
azért is tartom lényegesnek, mert ezáltal szakmai segítséget nyújthatunk
azon szervezetek szakmai munkájához, amelyek az ország különböző pontjain
egymástól némileg elszigetelten dolgoznak.”

A Bozori Gabriella által kidolgozott és alkalmazott módszer
még kísérleti stádiumban van. Végleges csak akkor lesz, ha az általa használt
mérőmódszert minél több lovasterápiával foglalkozó szakember alkalmazza,
s az ő tapasztalataikat összegezve végleges formába lehet majd önteni.
A mérőmódszerhez tartozik egy körülbelül hat hónapos időtartamra kidolgozott
általános fejlesztési terv, mely azokra területekre koncentrál, amelyek
a mérésben is szerepelnek.

Már csak azért is jó ezeket a feladatokat, gyakorlatokat
elvégeztetni, mert így megtudja a lovasterapeuta, hogy milyen fejlettségi
szinten áll a tanítványa, melyek azok a területek, amelyeket erősíteni
kell: “A mérések elvégzése által pontosabb képet kaphatunk arról, hogy
a lovasterápiában részt vevő egyes személyek milyen szinten állnak, hogyan
teljesítenek egyes terülteken. A kapott információkat és eredményeket
felhasználjuk az egyéni fejlesztési tervek kidolgozásánál…”

*

Jó lenne, ha minden lovasterápiával foglalkozó bekapcsolódna
ebbe mérésbe, hiszen eredményt, végleges standardot csak így lehet majd
elérni. Szűk szakma ez, kevesen dolgoznak benne, érdemes tehát összefogni,
hisz a cél közös: a fogyatékos gyerekek, felnőttek életminőségének javítása.

Kapcsolatfelvétel: 8000 Székesfehérvár, Selmeci u. 18. T.: (06
25) 505 000.

Ferenczy Ágnes

 
     
   
 
 
     
  Természetjárás  
     
 

Hogy a média tényleg mozgósítani tud embereket, arra az alábbi levél
is példa. Mádai Mónikától, a Civil Műhely vezetőjétől kaptam az alábbi
levelet. Egy rádióadás után kereste meg őt Dobosi Tamás, majd e-mailben
elküldte ajánlatát.

A Nemzeti Parkok feladata a fiatalok természeti oktatása, nevelése. Ez
utóbbiba, azaz a természeti nevelés programjába, szeretnénk bevonni a
fogyatékkal élő fiatalokat. Úgy tájékoztattak, hogy a legnagyobb gondot
az jelenti, hogy a gondozást végző szülő nem tudja hivatalos ügyeit sem
elintézni, mivel erre az időre nem tud felügyeletet biztosítani. Arra
gondoltam, hogy mi – előzetes egyeztetés alapján – biztosítanánk ilyenkor
a felügyeletet, és ebbe betudható lenne a természeti nevelés is. Azt talán
nem is kell írnom, hogy ez semmilyen költséggel sem járna a szülőknek.

Szeretnénk a sérült fiataloknak természeti nevelést – foglalkozásokat
– tartani. Ezek egynaposak lennének, és ha “összejön” egy csoport, akkor
az igényeknek megfelelően nyári erdei tábort is szeretnénk szervezni.
Annak sincs akadálya, hogy a szülőkkel együtt bonyolítsuk ezt le, bár
én arra gondoltam, hogy a kirándulás ideje alatt a szülők legalább az
ügyeiket el tudják intézni.

Arra a kérdésre, hogy tudunk-e megfelelő szakfelügyeletet biztosítani,
nem tudok válaszolni. Ezt az határozza meg, hogy milyen szakfelügyeletről
van szó. Általánosságban azt tudom írni, ha emberi megértésről, türelemről,
humánumról van szó, akkor igen. A tervezett nyári tábor létszámát úgy
gondolom, az fogja meghatározni, hogy a résztvevőknek milyen speciális
igényük lesz. Működési területünk, Baja-Bácsalmás és vonzáskörzete. Kérem,
ha úgy ítélik meg, hogy igény van az általam leírtakra, akkor szíveskedjenek
közzétenni, hogy fel tudjuk venni egymással a kapcsolatot.

Dobosi Tamás: (06-30) 488 4557;
e-mail: dobosit@fibermail.hu.

*

Dobosi Tamás megkereste a környékükön lévő két alapítványt. Ők nem
éltek a lehetőséggel. Kár. Remélem, olvasóink közül lesz, aki megismerkedik
vele, és beszámol arról, milyen is a természetjárás arrafelé. A felajánlást
köszönjük.

 
     
   
 
 
     
  Terri emlékére  
     
 

Ülök a fotelben, ölemben a lányommal, s nézzük a televíziót.
Keresgélem az állomásokat – ami felkelti 13 éves lányom figyelmét -, majd
megállok egy csatornánál. A képernyőn épp Terri Schiavo. A negyvenegy
éves amerikai feleség esete a hír, aki egy szívroham utáni tízperces oxigénhiány
következményeként tizenöt éve vegetatív kómában fekszik. Szülei, akik
életet adtak neki, fölnevelték – holott tudták, hogy felnőttként, már
nem ők lesznek a legfontosabbak a számára -, azt akarják, hogy ez az élet
folytatódjék, míg reménységük magától nem távozik az angyalokhoz. Férje,
akinek az érett nő a szívét, s a lelkét ajándékozta, úgy véli – mivel
hitvese nem olyan ember, mint a többi: nem tud járni, beszélni, enni,
gyönyört szerezni, nem reagál hangra, fényre, érintésre -, lelkileg nem
él. Tehát fölösleges az ágyban lévő húst pátyolgatni.

A fél világot megosztja a hír. Megszólalnak a vallásosak,
az ateisták, a passzív, valamint az aktív eutanázia pártolói, a szakemberek
és a nem szakemberek. Vagyis mindenki megszólalt, kivéve egy embert, Territ.
Míg a többiek szerepeltek, rajta nem időzött annyit a kamera, vele nem
foglalkoztak annyi ideig, hogy lehetősége legyen “megszólalnia”. Azért
nem, mert a szakemberek szerint, képtelen kommunikálni.

Lepillantok a lányomra, s közben működnek az agysejtjeim.
29 percig volt oxigénhiányos állapotban. Majd a szívműködés megindulása
után, másfél hónapig bizonytalan volt az életben maradása. Csak úgy, mint
Terri, nem tud járni, beszélni, kommunikálni, szondával kellett etetni.
Mikor az inkubátorban megsimogattam, észre sem vette. Megfogtam a kezét,
beleraktam az ujjam a tenyerébe, nem reagált. Pontosan, mint Terri…

Hazavittük. Többször tapasztaltuk, hogy minden ok nélkül
felmegy a láza. Reggel még optimális, koradélután magas. Priznic. Kórház.
Mire odaértünk, picit csökkent, de még mindig nagyon magas. Az orvostudomány
mai álláspontja alapján lázcsillapítókat, nyugtatót, altatót kapott. Majd
pár nap múlva zárójelentést, amiből kiderült, hogy sejtelmük sincs a láz
okáról. Évek tapasztalatai alapján jöttünk rá, mi szülők, az okokra.

Reggel megkapja az ennivalót a szükséges gyógyszerekkel,
majd ha sok a házimunka, ágyba kerül. Ebédkor van ölbe véve, magas lázzal.
Amikor nem hagytuk órákig magára, sosem volt láza. Más gyermek, ha magára
hagyják, és egyedül érzi magát, odaszalad a mamához, papához. Ő nem tud
csak lázas lenni. Nekünk, hozzá viszonyítva “homo sapienseknek” évekig
tartott rájönni erre. A “szakemberek” – akiknek nincs ilyen sérült gyermekük
-, máig sem jöttek rá. Ennyit róluk, s a kommunikációról. Nem vagyok vallásos,
ateista vagyok, de vallom, ha mégis volna jó Isten, az ártatlansága miatt
minden gyermek egészségesnek születne.

Ami pedig az eutanázia pártolóit, és ellenzőit illeti,
rengeteg jó és rossz példát sorolhatnak fel céljaik érdekében, de sajnos
minden példa az eutanáziáról szól. Nem az emberről. Pedig az élet azé
az emberé, aki birtokolja. Neki kell döntenie arról, hogy látja-e értelmét
vagy sem. A boldogság nem függ a rehabilitációtól. Tehát az eutanázia
döntésekor nem lehet kérdés a rehabilitáció lehetősége, az érintett fejlődőképessége.
Csupán azt kell megnézni, hogy az ember, akinek az életéről szó van, mennyire
boldog, hisz-e a boldog jövőjében. Ha az érintettel nem tudnak kommunikálni,
ki más tudná ezt jobban megállapítani, mint az, akiben megfogant, aki
a világra hozta, aki ápolta, gondozta. Csak ő ismeri a gyermekét, ő tudja
megállapítani a boldogságát, ő tud az élettapasztalatai alapján – elfogultság
ide vagy oda – dönteni gyermeke jövőjéről. Mindenki más csak utána jöhet.
Hisz’ milyen volna az, ha minden gyermek, kiszolgáltatott ember jövőjéről
a szülők helyett egy szakértői csoport véleményezése alapján a bíróság
döntene? A műsor végén közlik, hogy Terri a táplálás hiánya miatt éhen
halt. A lányommal való azonossága miatt úgy érzem, mintha a lányom is
meghalt volna egy picit. Érzem a szemem nedvesedését. De egy apa a lánya
előtt nem sírhat. Visszafojtom. Csatornát váltok.

A másik adó rendezvényről, gyermekekről közvetít. Szavalnak,
énekelnek, táncolnak, a többi kis vidám néző pedig szendvicset, édességet
majszol üdítővel. Végén a riporter, véleményüket kérdi a buliról, a jövőjükről.
Kislányom, 13 éves kora ellenére – bár fejlődött, pl. hangot ad -s nem
tud beszélni, énekelni, járni, táncolni, szendvicset, édességet harapni.
A jövője… Testem remegésére a lányom megmozdul az ölemben. Érzem azt a
számára iszonyatos erőfeszítést, amellyel lassan fordítja felém a buksiját.
Huncutul a szemembe néz, s elneveti magát: “Te kis buta. Hát nem látod,
hogy boldog vagyok?” 2005. 04. 12.

Martes

A fenti írást e-mailben kaptam. Magam úgy gondolom,
hogy Terri és Martes kislánya nem mérhetők egyformán. Terri magatehetetlen
volt, míg Martes gyermeke örömét, bánatát közölni tudja. Ez csak az egyik
különbség, de lenne még mit sorolni. Ha úgy gondolják, van véleményük,
írják meg a szerkesztőségnek. Kattintsanak a www.szilankok.iweb.hu oldalra:
hasonló témákkal találkozhatnak.

Életmentő egyforintosok
A Danone évek óta adományoz, és évek óta egyre többet, és mindig
a gyerekeknek. 2002 óta ezek az adományok a daganatos betegségben
szenvedő gyerekek gyógyulását szolgálják. A Magyar Gyermek Onkológiai
Hálózat – amelynek a budapesti Tűzoltó utcai gyermekklinika a központja
– a tavaly kapott pénzből infúziós pumpákat, betegfigyelő monitorokat,
sejtelőkészítő berendezést és egy betegszállító mentőautót vett.

A több mint 30 évvel ezelőtt létrejött hálózat munkatársai szép
eredményeket mondhatnak magukénak, de állandóan versenyt futnak
az idővel. Nemcsak a gyerekek életéért, hanem az állandóan fejlődő
és az egyre jobb műszerek mielőbbi beszerzéséért. Mert a jó és még
jobb műszer nagyobb esélyt ad az életre. Körülbelül kétezer daganatos
kisgyerek életéért küzdenek hazánkban. Száz kisgyerekből hetven
meggyógyul.

A Danone júniusban minden eladott termékéből egy forintot a gyermekonkológiai
hálózatnak szán, s a hónap végén átadandó összeg nem lehet kevesebb
35 millió forintnál. Tavaly 37,8 millió forint gyűlt össze a vásárlásokból,
a cég “csak” 28 milliót tervezett. Milyen jó lenne, ha idén a 40
millió forintnál is több gyűlne össze. Minden erőfeszítés ellenére
száz kisgyerek meghal valamilyen daganatos betegségben. Hátha csökkenteni
lehet a számukat. Ez lenne a legnagyobb nyereség.

 
     
   
 
 
     
  Óvodától a speciális
szakiskoláig
 
     
 

Szerencsések azok a sérült gyermeket nevelő családok,
amelyek a főváros XI. kerületében élnek. Itt szinte minden olyan intézménytípus
megtalálható, ami a sérült gyermekek rehabilitációjához, neveléséhez,
oktatásához kell. Van itt korai fejlesztő, habilitációs napközi otthon
(3-18 éves korig), halmozottan sérülteket is fogadó általános iskola.
Egyedül a fiatal felnőttek fejlesztő napközi otthona hiányzik.

Mindez akkor jutott eszembe, mikor Schöck Ferencnével,
a kerületben lévő Fogócska utcai Montágh Imre Általános Iskola, Óvoda
és Készségfejlesztő Speciális Szakiskola igazgatójával beszélgettem. Ezt
a véleményemet mindjárt meg is osztom vele.

– Nem panaszkodhatom – válaszolja -, mert a kerületi vezetés
mindig figyelembe vette, hogy a sérült gyermekek nevelése eszközigényesebb,
és több pedagógust és segítőt igényel. De egyéb módon is segít minket.
Gyermekeink heti két alkalommal úszni járhatnak. Az önkormányzat “úszóbusza”
teljesen ingyen szállítja őket oda-vissza. Jelenleg 192 gyermek jár hozzánk.
Van két csoporttal óvodánk, nyolc évfolyamos általános iskolánk a tanulásban
akadályozott gyermekek számára – régen kisegítőnek hívták -, amelynek
elvégzése után tanítványaink a Budai Speciális Szakiskolában tanulhatnak
tovább. Ugyancsak nyolc évfolyamos az értelmileg akadályozottak általános
iskolája – régi nevén foglalkoztató iskola. Az itt végzett tanulók csaknem
mind itt maradnak a készségfejlesztő speciális szakiskolánkban.

Közbevetésemre, hogy én is itt hagynám a gyerekemet nyolcadik
után, hiszen itt legalább figyelnek, vigyáznak rá, az igazgatónő ezt mondja:

– Ez nem csak gyerekmegőrző, itt komoly munka folyik.
Van kerámiaműhely égetőkemencével, van szövés és textilmunka, van kerti
munkákra és háztartási munkákra való felkészítés.

Erről később meg is győződöm, amikor átmegyünk az iskola
Rátz László utcai telephelyére, ahol a Készségfejlesztő Speciális Szakiskola
is helyet kapott. Az itt folyó munka nem azt jelenti, hogy ők valaha is
az integrált munkaerő-piacon állást találnak maguknak. Talán egy-két olyan
tanuló akadhat, aki védett munkahelyen, állandó felügyelet mellett dolgozni
tud majd. A többieknek marad az otthonülés, vagy ha szerencséjük van,
valamelyik ÉNO (Értelmi fogyatékosok Napközi Otthona) befogadja őket.
A szülőknek kellene nyomást gyakorolni az önkormányzatokra, a kormányzatra,
hogy azoknak a középsúlyos értelmi fogyatékosoknak is létesítsen napközi
otthont, akik az önkiszolgálás terén segítségre szorulnak.

– Akadálymentes az iskola?

– A főépületünk nem. A földszintre az utcáról rámpa vezet,
de lift beépítésére, vagy lépcsőnjáró felszerelésére még nem kerülhetett
sor. Emiatt kevés mozgássérült gyermekünk van, bár az alapító okiratunkban
benne van a halmozottan sérült gyerekek ellátása. Probléma, hogy az étterem,
a tornaterem a földszinten van, így naponta túl sokszor kellene ölben
lehozni a gyerekeket. A Rátz László utcai telephelyünk hajdan bölcsőde
volt, ez akadálymentes. Ott kaptak helyet a halmozottan sérült tanulók,
akik között kerekes székes is van. Ebbe az osztályba heten járnak, közöttük
Rett-szindrómások is. Tudomásom szerint mi vagyunk az egyetlen olyan iskola,
amelyik befogadta őket is. Teljes kiszolgálást igényelnek és nem beszélők.
Az osztályfőnökük ezért most Bliss-tanfolyamra jár, hátha ezzel a módszerrel
tudunk eredményeket elérni a kommunikáció terén. Munkatársaim továbbképzik
magukat, és magam is szorgalmazom, hogy ahol új módszert lehet elsajátítani,
megtanulni, oda jelentkezzenek. A gyógylovagoltatást is úgy építettük
be mindennapjainkba, hogy két vállalkozó kedvű kolléganő megszerezte a
terápiás lovagoltatás oktatásához szükséges ismereteket, végzettséget.

– Mi lesz a halmozottan sérültekkel? Ők még a készségfejlesztő
speciális szakiskolába sem férnek bele.

– Arra próbáljuk felkészíteni a szülőket, hogy időben
gondolják végig, mi lesz a gyermekükkel. A speciális nevelési igényű gyermekekre,
így a Rett-szindrómásokra is vonatkozik a 2003-as oktatási törvény. Aki
1998-ban kezdte az első osztály, azt automatikusan tovább visszük addig,
ameddig a törvény megengedi, aki előtte kezdte, az 16 éves korig maradhat
nálunk. Az ő ellátásukról a továbbiakban a szociális szférának kell gondoskodnia.

A szociális szféra persze nem gondoskodik. Marad az ápolási
díj, vagy ha van elérhető helyen (a nagyon kevés helyen található) fejlesztő
napközi, és fölveszi a gyereket, akkor elmondhatják, hogy szerencséjük
van. Hogy ez mit jelent a családnak, mekkora óriási plusz terhet, arról
sajnos van fogalmam. Amúgy érdekesnek tartom, hogy csak a büntetőtörvénynél
van visszamenőleges hatály, ami például mentesítette a külföldről behozott
autókkal machinálókat. Már nem is emlékszem pontosan, hogy mi ellen vétettek,
de arra igen, hogy napokig foglalkozott a sajtó vele.

*

Hazaérve előkeresem az oktatási törvényt. A törvényalkotó
tényleg gondolt rájuk (sajnos). Az Átmeneti rendelkezések elnevezésű fejezetben
ez áll:
129.§ (1) Annak a gyermeknek, aki az általános iskola első évfolyamán,
a tanulmányait az 1997/98. tanévben, illetve azt megelőzően kezdte meg,
a tankötelezettsége annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tizenhatodik
életévét betölti. A sajátos nevelési igényű tanuló tankötelezettsége meghosszabbítható
legfeljebb annak a tanévnek a végéig, amelyben a tizennyolcadik életévét
betölti.

Azaz két év haladékot kapnak a szülők, hogy végiggondolják és végigjárják
azokat a helyeket, ahová talán fölveszik a gyereket.

A szülők, és általában az emberek nem olvasnak Oktatási
vagy Magyar Közlönyt
. Akiket érint, gondolom, azt hitték, rájuk is
vonatkoznak a módosított oktatási törvény 52.§-nak első bekezdésének a)
és c) pontjában foglaltak, mi szerint a nyolc évfolyamos iskola esetén
a 16. év a tankötelezettség határa, szakiskolánál 22 év. De – és
most az előbb említett paragrafusból idézek: A sajátos nevelési igényű
tanuló esetén, valamint a súlyos beilleszkedési, tanulási nehézséggel,
magatartási rendellenességgel küzdő tanuló esetén, továbbá, ha a tanulmányi
követelményeket azért nem tudták teljesíteni, mert a tanuló tartós gyógykezelés
alatt állt, az a)-c) pontban meghatározott életkorhoz három évet hozzá
kell számítani.

*

Annak alapján, amit hallottam, azt hinném, hogy az iskolába
nagy a túljelentkezés. Schöck Ferencné ezt hallva a fejét rázza:

– Nincs túljelentkezés. Évek óta nem kell elutasítani
gyermeket. Olyan persze előfordul, hogy valakit azért nem tudunk fölvenni,
mert kerekes székes. Abban az esetben veszünk fel kerületen kívüli, vagy
Buda környéki gyermeket, ha a kerületben lévőkkel nincs tele az iskola,
mert ez a kerületben élők iskolája. Nem vagyok biztos abban, hogy valaki
nem kéri meg itt lakó ismerősét, hogy bejelentkezhessen hozzá. Ki utasítana
vissza egy ilyen kérést, mikor egy sérült gyermek iskoláztatásáról van
szó? El is mondom ezt az igazgatónőnek. Két története van erre:

– Évekkel ezelőtt jött egy szülő, érdeklődött az iskoláról,
a lehetőségekről. Mikor megkérdeztem, hol lakik, kiderült, hogy nem a
kerületben. Sajnálkozásomat hallva azt mondta: Most még nem, de két hét
múlva már igen. És valóban, két hét múlva XI. kerületi lakos lett, a gyerekét
természetesen fölvettük. A másik történet friss: Down-kóros gyermekének
keresett iskolát a mama, aki egyébként kerületi lakos. Három gyereket
nevelnek, és fontos volt, hogy az iskola, a másik két gyerek iskolájának
közelében legyen. Beszélgetés közben megkérdeztem, mennyi idős a gyermek.
Kiderült, még csak pár hónapos. Tehát ő már jó előre gondol arra, hogy
mi legyen az ő Down-kóros gyermekével, és arra is gondol, hogy hogyan
könnyíthetné meg az egész család életét. Mert igenis végig kell gondolni,
hogy hová visszük a gyereket.

Közben átsétálunk az iskola másik részlegébe. Az volt
a jó a régi lakótelepi bölcsődéknél, hogy jó nagy kertet is hasítottak
köréjük. Itt sincs ez másképp. Ez azért jó, mert bár egy udvarban, de
külön lehetnek az óvodások, és a nagyobb gyermekek. Ki tudtak alakítani
egy közlekedési “tanpályát” is a biciklis gyerekeknek, van kis konyhakertjük,
amit a szakiskolások művelnek. Ennek a részlegnek a vezetője Molnárné
Tárkányi Ágota
. Később, amikor az igazgatónő elköszön, ő kalauzol
az épületben. Két óvodás csoportjuk közül az egyik az autistáké, tíz kisgyerek
kap itt speciális fejlesztést. Bár van egy közös foglalkozás is a másik
csoporttal, azt igencsak rövidre szabják az autisták miatt. Ilyen foglalkozás
az iskolás autistáknak is van. A három osztályba csupa olyan autista jár,
akinek vezető fogyatékossága az értelmi fogyatékosság. Egyéni fejlesztési
tervük van minden gyerekre, és bár használják a napirendhez a kártyás
módszert, igyekeznek beszédre bírni őket. Akiknél ez nem megy, azok a
számítógéppel kommunikálnak. A sikert azon is lemérhetik, hogy még a készségfejlesztőben
is van egy autista osztály. Kíváncsi voltam, hogy vajon a támogatott kommunikációt
alkalmazzák-e?

– A pedagógusok nem – válaszol Molnárné Tárkányi Ágota
– de az óvodában próbálkozik vele az egyik pedagógus. Gyereke válogatja,
hogy kinél válik be. De ha az ember megismeri a gyerekeket, akkor egy
idő után kikristályosodik, hogy kihez, milyen út vezet. Náluk tényleg
igaz az, hogy ahány gyerek, annyi fejlesztési terv.

*

Bemegyünk a szakiskolásokhoz, megnézem a kerámiákat,
a szőtt tarisznyákat, amelyekből csak kettő akad mutatóba. A többit megvették
az iskolák a ballagásra. Az itt készített tárgyakból karácsonykor jótékonysági
vásárt szoktak csinálni a kerületben lévő ERŐMŰ Rt-nél. A cég, anélkül,
hogy valaki megkereste volna őket, saját maga ajánlotta föl a segítségét.
Az óvoda udvarán álló, nap ellen védő, négy oldalán nyitott kis házikó,
asztallal, padokkal, szintén az ő adományuk.

A halmozottan sérültek osztályában a tavaly megismert
Rett-szindrómás Huszár Katát, Pokorny Dórit, és a mozgássérült
Lacust látom viszont, no meg az osztályfőnököt, Kalmár Krisztát.
Nem lehet könnyű itt dolgozni, még akkor sem, ha gyógypedagógiai asszisztens
segíti a munkát. Nyáron mondtam is ezt Krisztának, amikor Megyaszón együtt
nyaraltattuk a Rett-szindrómás gyerekeket. (Én először voltam velük, ő
meg már sokadszor – a saját pihenő idejében.) Kriszta válasz így hangzott:
“Nem, nem könnyű. Itt a sikert nagyon kicsi dolgok jelentik, de ezekért
a kicsikért érdemes a pályán maradni.” Ugyanez Schöck Ferencné véleménye
is: “Ez a legreményteljesebb pedagógiai munka, például egy nem beszélő
gyermekkel kommunikálni. Mert lehet, hogy nem beszélő marad, de vannak
érzései, jelzései, és ha ezt megértjük, az már fél siker.”

Ferenczy Ágnes

 
     
   
 
 
     
  Bevezetés a munka világába  
     
 

A Salva Vita Alapítvány évek óta foglalkozik a támogatott
foglalkoztatással, amelynek célja a nyílt munkaerőpiacon elhelyezni az
értelmi fogyatékos embereket. Amikor ebben sikereket értek el, arra gondoltak,
hogy már az iskolában el kell kezdeni az integrációt, ha már adottak hozzá
a tárgyi (speciális szakiskolák) és a törvényi (jogszabályok) feltételek.

Hét évvel ezelőtt kezdődött Budapesten a “Munkahelyi gyakorlat
program” (MHGY), amibe 2002-től vidéki iskolák és munkahelyek is bekapcsolódtak.
A modellintézmény a II. kerületi Csalogány utcai Óvoda, Általános Iskola
és Készségfejlesztő Szakiskola volt.

A program célja be- és átvezetni az értelmi sérült, speciális
szakképzésben részt vevő fiatalokat a munka világába. A felkészülés, majd
gyakorlat kiterjesztése több lépcsőben történt. Először iskolákat (aztán
munkahelyeket) kellett keresni, ahol a többletmunkát vállalják. A Salva
Vita munkatársai felkészítették a fiatalokkal foglalkozó tanárokat, és
a munkahelyeket a megfelelő bánásmódra, a várható konfliktusokra, a megoldási
módokra stb.

A vidéki iskolák bekapcsolását 2002-ben a Munkaerőpiaci
Alap Rehabilitációs Alaprész és a Fogyatékos Gyermekek, Tanulók Felzárkóztatásáért
Országos Közalapítvány pénzügyi segítsége tette lehetővé.

*

Az országban már 13 helyen van MHGY, és a programban résztvevők
úgy gondolták, érdemes egymással megosztani tapasztalataikat. Az alapítvány
2005 tavaszán konferenciát rendezett, ahol az MHGY minden szereplője megszólalt.
Sok izgalmas dologról esett szó, de persze az volt a legizgalmasabb, amit
az MHGY-t vállaló egyik iskola és a nyílt munkaerőpiacon tevékenykedő
cég képviselői mondtak. Dörnyeiné Barabás Éva, a veszprémi Kozmutza
Flóra Általános Iskola, Készségfejlesztő Szakiskola és Kollégium igazgatója
nagyon örült, hogy megpályázták az integrált gyakorlatot, bár kezdetben
még nem tudták, hogy mire vállalkoznak. A Salva Vita munkatársai egyhetes
tréningen, előadássorozaton készítették föl a gyakorlatban résztvevőket,
amit az igazgató asszony is elvégzett. Ez volt a program könnyebbik része.
A nehezebbik a munkahely megtalálása volt. Először baráti, ismeretségi
szálak révén sikerült elhelyezni a gyerekeket. Később már a hírük alapján
is hívták őket, és ez elismerése annak, hogy az értelmi fogyatékosok is
tudnak értékes munkát végezni. Az iskola utáni elhelyezkedéssel már baj
van, bár nekik már van olyan végzett tanulójuk, aki hat órában dolgozik
azon a helyen, ahol a gyakorlatot végezte, de ő (vagy rajta kívül még
néhány) a kivétel.

Szó esett még a szülőkről is, akik nehezen viselik el,
ha gyerekük nem alkalmas arra, hogy ilyen helyen dolgozzon. Mert azt azért
tudomásul kell venni – esélyegyenlőségtől függetlenül -, hogy nem mindenkit
lehet integrálni. Aztán olyan szülő is volt, aki attól való féltében,
hogy elesik a juttatásoktól, ha gyermeke beválik, és netán dolgozni fog,
inkább elvitte a városban lévő értelmi fogyatékosoknak nyitott napközi
otthonba. A legnagyobb pozitívum viszont az önbizalom erősödése, az a
magatartásbeli változás, amit a fiataloknál tapasztaltak. Ezt az egészséges
önbizalmat a gyakorlatról bemutatott filmen is megfigyelhettük. Épp ezért
fájdalmas, hogy az iskola befejezése után többnyire csak a négy fal marad,
tehát hiábavaló volt a pedagógusok, a szülők és a gyerekek közös erőfeszítése,
a tétlenséget elkerülhetetlenül követi a leépülés.

Persze lehetne ösztönözni különféle kedvezményekkel a
munkáltatókat, hogy megváltozott munkaképességű, fogyatékos embereket
foglalkoztassanak. Ilyenre uniós példa bőven akad – csak alkalmazni kellene.
Az ember nem is gondolná, hogy hányféle munkakörben alkalmazhatók részfeladatok
elvégzésére a fiatalok. Jelenleg 23 ilyen munkakörben folyik a munkahelyi
gyakorlat.

A munkáltatói oldalt a székesfehérvári Macher Gépészeti
és Elektronikai Kft. képviselte. “Szeretet és türelem” ez volt a jelszavuk
a fogyatékos fiatalokkal foglalkozóknak. A tanulók becsülettel helyt álltak,
bár azt a normát nem tudták teljesíteni, amit a többiek, de nagyon igyekeztek.
Természetesen a munkatársak is kaptak “eligazítást”, azaz tudták, hogy
kiket fogadnak, és hogyan kell velük bánni. Ez nem jelenti azt, hogy nem
fordultak elő konfliktusok, de ezen a konferencián erről kevesebb szó
esett, csak finoman utaltak rá. Bár az bizonyára konfliktuscsökkentő,
hogy az ilyen típusú műhelygyakorlatban csak két tanuló és egy kísérő
vesz részt.

Mindkét félnek (iskola és munkahely) szakmai és konzultációs
hátteret biztosít a Salva Vita. Akik pedig csak most szeretnének bekapcsolódni,
azok ezen a címeken kérhetnek felvilágosítást az alapítványtól: 1087 Bp.
Népszínház u. 17. T.: (06-1) 210 0927; e-mail: info@salvavita.hu;
honlap: www.salvavita.hu.

F. Á.

A munkahelyi gyakorlat kézikönyve
“A kezdetben pesszimista, csüggedt szülők az eredmények láttán lelkessé
és bizakodóvá váltak gyermekük jövőjét, munkavállalását illetően.”
– Az idézet abból a kézikönyvből való, melynek egyik kiadója a Salva
Vita Alapítvány. Címe: Munkahelyi gyakorlat – Értelmileg akadályozott
tanulók munkavállalását elősegítő komplex program
. A könyv áttekinti
a Munkahelyi gyakorlat program (MHGY) történetét, megindokolja szükségességét,
megfogalmazza célkitűzését. Az előbbieknél sokkal fontosabb, hogy
ismerteti mik a munkára nevelés eszközei a középfokú oktatásban, külön
szól arról, hogyan kell kiválasztani a tanulókat, hogyan kell a szülőket
bekapcsolni a programba, és ami kulcskérdés az MHGY-nél: hogyan kell
a munkahelyeket bevonni a programba. Az elmélet mellett tehát gyakorlati
útmutatásokat tartalmaz. A könyv utolsó részében a könyv írója,
Palkovics Rozália Natália
az MHGY eredményeit ismerteti. Azokat
a változásokat, amelyeket program során a tanulóknál, a szülőknél,
a munkahelyeknél és az iskoláknál tapasztaltak. Végül egy megszívlelendő
idézet a könyvből: “Szigetvári Árpád a program kidolgozásában résztvevő
kiváló gyógypedagógust idézve: A munkahelyi gyakorlat, bármily furcsán
is hangzik, tehetséggondozás. És nekünk gyógypedagógusoknak az a feladatunk,
hogy ha csak egy gyermek képes az integrált munkavégzésre, akkor azon
kell dolgoznunk, hogy azt az egy gyermeket felkészítsük arra. Tehát
ki kell emelni a legjobbakat, és meg kell nekik adni a lehetőséget
valami többre, ami képességeiknek megfelel.”
 
     
   
 
 
     
  Befogadó
iskolák
 
     
 

Túl vagyunk az iskolai beiratkozásokon, mégis egyre több
szülőtől hallani: nem talált helyet gyermekének a többségi iskolában,
holott a szakértői bizottság ezt javasolta. Hogy a 2004-es tanévben mennyien
jártak integrált iskolába, arról a statisztika ad eligazítást. Aki ilyen-olyan
okok miatt kimaradt, és/vagy a gyógypedagógiai iskolákba sem jutott be,
arról nem szólnak a száraz számadatok.

Azok az iskolák, amelyek a ’93-as törvény után azonnal
elindították az integrációt, csak a külföldi és a szórványos hazai tapasztalatokra
támaszkodhattak. Ma már jobb a helyzet, és a pedagógusok munkáját ettől
az évtől kezdve egy miniszteri rendelet is megkönnyíti, amely a sajátos
nevelési igényű tanulók óvodai és iskolai oktatásának irányelveit közli
(2/2005. /III.1./ OM), pontosan meghatározva mit kell érteni habilitáción,
rehabilitáción, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a többségi intézményekben
integrált legyen a nevelés, az oktatás.

A törvények megjelentekor nemcsak a pedagógusokat, hanem
a közvéleményt, a szülőket is meg kellett és kell győzni arról, hogy senkit
semmiféle hátrány nem ér amiatt, hogy az osztályba két-három fogyatékos
gyermek jár. Sőt, a pedagógusi tapasztalatok épp az előnyökről szólnak.
És talán ennek is köszönhető, hogy évről évre nő a számuk a többségi iskolákban.
2004-ben az e körbe tartozó 70 ezer főből 25 043 tanult integráltan a
közoktatás egészében. Ha tovább bontjuk a fenti statisztikai adatot, akkor
ez annyit jelent, hogy ma már a 8960 feladat-ellátási hely (azért e megfogalmazás,
mert egy intézményben – például az óvodától a szakiskolával bezárólag
– minden együtt lehet) 2093 intézményében van integrált oktatás. Nem az
alapítványi vagy az egyházi iskolák többsége a befogadó, hanem az állami
(önkormányzati) fenntartásúak.

A többségi iskola legnagyobb számban a diszlexiás, diszgráfiás,
diszkalkuliás gyerekeket fogadja be. Ők ép értelműek. A 25 043 gyerekből
13 305 tartozik valamelyik “disz”-es csoportba, és a testi érzékszervi
fogyatékos gyerekek közel 50 százaléka is többségi iskolákban tanul. Az
viszont rossz hír, hogy a halmozottan sérült gyerekeknek vagy a kerekes
széket használóknak nincs igazán hely ezekben.

 
     
   
 
 
     
  Az evangélium szellemében  
     
 

Az utókor feledékeny, főleg akkor, ha hajdan államilag
mondták meg: kire, mire és hogyan kell emlékeznünk. Ezért van az, hogy
néha rácsodálkozunk egy névre, a hozzátartozó történetre, és dühvel keveredő
szégyenkezéssel gondolunk arra: erről én miért nem tudtam?

Amikor úgy nyolcvanas évek közepén véletlenül láttam a
televízióban Szántó Erika dokumentumfilmjét, amit Sztehlo Gáborról
forgatott, akkor a fentiekhez hasonlót éreztem. A rendező úgy gondolhatta,
ennyi nem elég, ezért 1988-ban Gaudiopolis címmel tévéjátékot készített
az ember- és gyermekmentőről. Akkoriban kicsit beszéltek róla, írtak róla,
aztán elfelejtették. Pedig őriznünk, ápolnunk kellene az emlékét.

Evangélikus lelkész volt, családos ember. A Jó Pásztor
elnevezésű, szintén evangélikus szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt
segítségével megmentette 1500 zsidó gyermek és 500 zsidó felnőtt életét.
A háború után sok, nála bújtatott gyermek szülei nem élték túl a koncentrációs
tábor. A hadiárva vagy félárva gyermekek a fővárosban kóboroltak. A meglévő
gyermekotthonok megteltek. Sztehlo ekkor határozott úgy, hogy nem tér
vissza a lelkészi szolgálathoz, mert fontosabb feladata van: embert nevelni
a kallódókból. Mint Isten kezében c. önéletrajzi kötetében írja: “A
magyar társadalom olvasztókohója lett az otthon, ahol eleinte görbén nézett
egymásra az elárvult zsidó és a csendőr fia.

Az általa alapított Gaudiopolis (az öröm városa; az anyaállam
a Pax Szociális Alapítvány volt) árva, fél árva vagy épp nevelésre képtelen
családok gyermekeinek adott otthont. A város 1945-től 1950 január 7-ig
állt fenn, ekkor államosították. Ebben a városban demokrácia volt a szó
klasszikus értelmében. Önkormányzati testület kormányzott, volt miniszterelnök,
voltak miniszterek, akiket szabad és titkos választásokon maguk a lakók
választottak maguk közül. Volt állampolgársági könyve minden lakónak (amolyan
fényképes igazolvány), amelyben benne volt az állam célja: “Krisztus
evangéliumának szellemében, társadalmi korlátokat megszűntetve, önálló,
öntudatos, önismeretre és önbírálatra törekvő, elméletileg és gyakorlatilag
képzett magyar embereket nevelni.

A hajdani lakók ott tanulták meg, mi a demokrácia, anélkül,
hogy erre külön szót vesztegettek volna. Mint Horváth Árpád (rendező),
aki három évig Gaudiopolis kultuszminisztere volt, fogalmazott: “Sztehlo
született demokrata volt”. Személyes példája volt a fontos. Államában
nem is vállalt semmiféle pozíciót, ő “csak” a katalizátor volt.

Városának államosítása után az evangélikus egyház budapesti
(pesthidegkúti) otthonának szervezője és vezetője. Az otthon sérült gyermekeket
és öregeket fogadott be. Egy évtizedig végezte ezt munkát. Családja 1956-ban
Svájcba “disszidált”. 1962-ben meglátogathatta őket, és ott (talán az
örömtől) szívinfarktust kapott. Orvosi tanácsra Svájcban maradt, gyógyulása
után lelkészként dolgozott.

Most, amikor pedig oly sokszor mondjuk, írjuk: a demokráciát
tanulni kell, vajon vannak-e ilyen példaképek? Hogy legyenek és ismerjék
meg az elődöket is, az Ifjúsági Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi
Minisztérium (ICSSZEM) megszervezte a régi demokraták és az újak találkozóját.
Az újak, a diák- és gyermekönkormányzatok képviselői talán most hallottak
először Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről. Azt hiszem, nem csak a puszta
udvariasság mondatta az Ózdról és a Bordányból érkezett fiatalokkal, hogy
nagyon sokat tanultak itt. Reménykedem, hogy vittek valamit haza erről
a találkozóról, és beszélnek majd a többieknek Sztehlo Gáborról, az emberről,
aki 1974. május 28-án halt meg úgy, hogy egy padon ülve volt neveltjei
leveleit olvasgatta.

A postás talált rá, aki órákkal előbb a leveleket a kezébe
adta. Volt gondozottai évente e napon találkoznak, hogy emlékezzenek rá.
S hogy hűek legyenek szelleméhez, 1990-ben létrehozták a Sztehlo Gábor
Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt
, amelynek célja: segítséget
adni az állami gondozott fiataloknak. Az alapítvány vezetője Merényi
Zsuzsa
, aki csak hírből, filmből, elbeszélésekből ismerhette Sztehlo
Gábort, de öröksége, szellemi hagyatéka olyan nagy hatással volt rá, hogy
kötelességének érzi ápolni és fenntartani az emlékezetét.

Életében itthon senki nem mondott neki köszönetet – hivatalosan.
Az izraeli kormány tüntette ki 1972-ben a Yad Vashem emlékéremmel. 1984-ben
pedig fát ültettek emlékére Jeruzsálemben, az Igazak kertjében.

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Nyári (gyerek)gondok  
     
 

Az elektronikus posta adatgyűjtésre kiváló. Megkérdeztem
a (dolgozó) szülőket, ki vigyáz a gyerekükre nyáron? Az e-maileket az
ország különböző tájairól kaptam. Csak néhány tartalma mutatóba:

1. Az egyik szülő (anya) egész nyárra fizetés nélküli
szabadságot vesz ki. Ez idő alatt kétszer megy táborba a halmozottan sérült
gyerekkel egy-egy hétre, a többi időt otthon töltik. A táborokat alapítványok
szervezik.
2. A gyerek iskolájában van napközis tábor – kivéve a halmozottan sérülteknek.

3. Egy iskolában így kérdezték meg a szülőket: “Ugye nem akarják, hogy
nyáron napközis legyen a gyerek?” Nem akarták. Náluk a nagymama fog rá
vigyázni.
4. Egy-egy hónapra fogadnak mellé pedagógust. Nem biztos, hogy pont gyógypedagógust
sikerül találni. 5. Egy másik iskolában külön-külön beszéltek a szülőkkel,
és mindegyiknek ezt mondták: “Senki nem akar napközit. Ugye ő sem, hiszen
egy gyerekért nem tudnak napközit indítani.”

Budapesten is hallottam hasonló történetet, és amikor
megkérdeztem egy iskolaigazgatót, hogy mégis, hová adja a gyerekét az,
akinek se nagymamája, se más rokona nincs, azt a választ kaptam: szervez
a kerület központi napközis tábort, küldje oda. Harminc évvel ezelőtt
nagyjából hasonló volt a helyzet. Úgy látszik, van, ami sosem változik.

Na de akkor nézzük meg, hogy mit kínálnak a vállalkozók. A gyerekek nyaraltatása,
táboroztatása az utóbbi 10-15 évben ugyanolyan szolgáltatás lett, mint
a felnőtteké. Vettem egy hirdetési újságot. Naivul azt hittem, tele lesz
gyerekeknek szóló programokkal. Na ebben csalódtam. (Lehet, hogy rossz
újságot vettem?) A vendéglátás, illetve az üdülés címszavak
alatt egy fia nyaralási lehetőséget sem találtam a gyerekeknek (családosoknak
gyerekekkel igen), ráadásul sem a magánházak, sem a hotelek-motelek ajánlatánál
nem láttam azt a szót: akadálymentes.

Az interneten jobb a helyzet. Rengeteg nyári tábor van
– a többségnek, a kisebbségnek: a sajátos nevelési igényű gyerekeknek,
szinte semmi. A Budapesti Művelődési Ház ajánlata a www.tabor.bmknet.hu-n
található. Akinek van türelme, ideje kinyitogatni a sokféle ajánlatot,
az talán ráakad olyan helyre is, ahol mozgássérült vagy más sajátos nevelési
igényű gyerekeket is fogadnak. Így találtam rá a www.szunidodo.hu-ra,
készítői a mozgássérült gyerekekre is gondoltak. Ezt a jellegzetes kerekes
székes piktogrammal jelölik, bár körülményes megtalálni. A www.zoldpont.hu
rengeteg táborról, napköziről ad információt, de az értelmi fogyatékosok
egyikbe sem férnek bele.

Aztán rákattintottam Zánka (a hajdani úttörőtábor) honlapjára
is, ahol tudomásom szerint rendszeresen nyaralhatnak – minisztériumi támogatással
– sajátos nevelési igényű gyerekek. Az információban szegény honlapon
erről egy szó sincsen. (Sajnos az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi
Minisztérium honlapja sem ad erről felvilágosítást, holott bőséggel felsorolja,
milyen típusú nyári táborok lesznek Zánkán.) Bezzeg a www.car-tour.utazas.hu
oldal nem fukarkodik az információval. Kíváncsiságból rákattintottam a
Kinderhotels 2005 linkre majd a Kinderlandra, és rá kellett jönnöm: már
megint megelőztek bennünket. A Kinderland (Gyermekország) a gyerekbarát
szállodát jelenti, s amolyan német alapossággal fel is sorolják, hogy
mi az a sok-sok kritérium, aminek meg kell felelnie egy ilyen szállodának.
Hogy melyik szálloda még milyen plusz szolgáltatást nyújt, azt a Kinderland
szimbólumok mutatják, amelyek között ott a “mozgáskorlátozott-barát” piktogram
is. Nekik megéri, nekünk – vállalkozói szinten még nem. Lehet, erre azt
mondanák a vállalkozók, nincs rá fizetőképes kereslet. Ki kellene próbálni.

A szép Jelen Alapítványnak már van tapasztalata arról,
hogy van-e kereslet az ilyen típusú szolgáltatásra. A tíz évvel ezelőtt
létre hozott Fecskepalota (www.fecskepalota.hu)
25 magyarországi civil szervezet összefogásával épült, hogy a fogyatékos
embereknek vagy a valamilyen szempontból hátrányos helyzetű csoportoknak
legyen hol pihenniük. Az épületet úgy építették, hogy a kerekes székkel
közlekedőknek is alkalmas legyen. Van mozgásfejlesztő szakemberük (rehabilitációs
tornaszoba) és foglalkozásvezetőjük (kenyérsütés kemencében). Egy baja
van (szerintem): egyénileg vagy családosan nem lehet igénybe venni a szobákat.
Bár mint megtudtam, próbálkoztak ezzel, de nem vált be. Ide csak csoportosan
lehet jönni, és egy csoport jó, ha 32 főből áll, mert ha kevesebben mennek,
akkor is ki kell fizetni a 32 főre eső költséget, ami idén egy hétre ennyi
embernek: 337 120 Ft. Ebben nincs benne az étkezés, azt külön kell megrendelni.
Ami viszont nagyon jó, hogy a gánti Vértes Vendéglő konyhája lisztérzékeny,
cukorbeteg és más diétás menüt is készít igény szerint. (Annyit kérnek
csak, hogy ezt előre jelezzék.) Az üdülőben főzni nem lehet, és a csoportoknak
legalább egy fő étkezést meg kell rendelni. (Egy főre 1200 Ft, ebből a
reggeli 300, az ebéd 500, a vacsora 400 Ft). Nem egészen 20 ezer forintból
kijön az egy hét, teljes ellátással. (Telefon /fax: (06 22) 354 404, e-mail:
fepa@mail.datanet.hu.)

Más hasonló, csak erre a célra létre jött üdülőről nem
tudok. (Szívesen venném, ha megcáfolnának.) azt viszont tudom, hogy azok
az alapítványok is nyaraltatják a gyerekeket (sokszor igen szűkös körülmények
között), amelyek valamilyen betegség- vagy fogyatékossági csoport megsegítésére
jöttek létre. Ezeknek a tagjai figyelik árgus szemekkel a pályázatokat,
keresnek olcsó és akadálymentes szálláshelyeket, toboroznak önkénteseket.
Táboraikban többnyire csak a sérült gyerekek vannak és az őket segítő
felnőttek. Kevés még az integrált tábor, ahol sérült és ép gyerek együtt
nyaral, és kölcsönösen tanulnak egymástól. Ilyen integrált tábort szervez
évek óta a TÁMASZ Debrecen Közhasznú Egyesület 11 önkéntes gyermekrehabilitációban
jártas szakemberrel. A táborról Borsi Lászlóné (Vica néni)
gyógytestnevelő adott tájékoztatást.
Egy-egy tábor létszáma 70-83 fő, ebből 45-50 gyermek, a többi szülő, illetve
segítő felnőtt és fiatal. Szükség is van ennyi felnőttre, mert a gyermekek
többsége valamilyen ok miatt az életvitelében korlátozott vagy akadályozott.
Tanulásában, gondolkodásában, mozgásában, hallásában, látásában vagy több,
észlelési érzékszervi, érzelmi funkciójának mindennapi használatában igényel
a táborozás során is fokozottabb segítséget, mint ép társai.

Életkoruk is különböző, háromévestől a huszonöt évesig
mindenkit szívesen látnak, akikre a szakemberek felkészültek (gyógytestnevelő,
gyógytornász, konduktor, gyógypedagógus, mentálhigiénikus, neurológus
gyermekgyógyász-szakorvos, hyppoterápiában jártas szakember). Idén augusztus
8-14-ig, Sátoraljaújhelyen gyógylovaglással és gyógyúszással telik majd
az idő egy kis kézműves foglalkozással és túrázással fűszerezve. Hogy
jobban megismerjék egymást a táborozó gyerekek, szülők és szakemberek,
egy szombati napot együtt tölthetnek Debrecen mellett, egy tanyán, ahol
bográcsban rotyog a finom slambuc, chilis bab, pörkölt. A gyerekek lovagolnak,
szekereznek, íjászkodnak, vidám játékos sportprogramban, kézműves játékokban
próbálhatják ki magukat. Ezek után már nem a megszokott félelmekkel indulnak
táborozni, hiszen a frissen szerzett barátok, barátnők induláskor találkoznak
a vasútállomáson. Az év során még több alkalommal szerveznek a gyermekek
és családtagok, testvérek, barátok számára találkozási lehetőséget. Kérdésemre,
lehet-e még csatlakozni, azt válaszolta: szívesen várnak mindenkit, aki
a programjukba belefér. A tábor részvételi költsége: 30 000 Ft. Ha minden
igényelt támogatást megkapnak, és támogatók is lesznek, a költségek akár
a felére is csökkenhetnek. Jelentkezni lehet: (06 30) 398 0201-es telefonon,
az esti órákban, vagy a borsivica@irj.hu
e-mail címen.

Ennek a tábornak egy hibája van: rövid. És ez a hibája
a többi alapítványi tábornak is: egy hétre, maximum tíz napra tudják vállalni
a pedagógusok, az önkéntesek. Nincsenek ötleteim, hogyan lehetne megoldani
a nyarat ott, ahol az iskolában nincs napközi otthon. De remélem, eljön
majd az az idő, amikor az internetes portálokon a sajátos nevelési igényű
gyerekek szülei is válogathatnak a nyári ajánlatok között.

F. Á.

 
     
   
 
 
     
  Mi lesz a halmozottan sérültekkel?  
     
 

A halmozottan sérültek senkinek nem kellenek
– csak a szüleiknek. Csak az a baj, hogy a szülők nem halhatatlanok. A
budapesti szülők egy maroknyi csoportja azért küzd, hogy még az ő életükben
legyen olyan gondozóotthon, ahová szép lassan beszoktathatnák gyereküket.
Mert egy halmozottan fogyatékos embert (hasonlóan az idős emberhez) nem
lehet egyik napról a másikra teljesen vadidegen környezetbe, vadidegen
emberek közé betenni. Emlékszem, talán a rendszerváltás környékén történt,
hogy az egyik egyházi intézmény vidékről a fővárosba költöztette értelmi
fogyatékos gondozottait. A szülők tiltakoztak, de nem volt mit tenni,
beletörődtek a költözésbe. Később megtudtam tőlük, hogy az idősebb gondozottak,
akik évtizednél több időt töltöttek a vidéki intézményben, nem találták
helyüket az újban. Gyors és korai halálukat a szülők összefüggésbe hozták
a kényszerű költözéssel.

Ezt szeretnék elkerülni a budapestiek, és
ezért már megkeresték Göncz Kinga minisztert, a fővárosi önkormányzatnál
Szolnoki Andreát és a köztársasági elnök feleségét, Mádl Dalmát.
Ez utóbbi persze csak megértéséről biztosíthatta a szülőket, mások ennél
többet is tehetnének, mégsem történik semmi. És erre a pénzhiány nem magyarázat,
hiszen évtizedes problémáról van szó. Az állam “arra játszik”, hogy a
szülők úgyis ellátják gyermeküket, azért ad cirka havi 20 ezer(!) forint
ápolási díjat. Igen, ellátják, de csak addig, amíg élnek.

A Kézenfogva Alapítvány felkarolta a halmozottan
sérültek ügyét, többféle javaslata is volt ez ügyben. De foglalkozott
az ellátásukkal (ellátatlanságukkal) a Fogyatékosügyi Tanács is, szintén
konkrét lépéseket javasolva a kormányzatnak. Semmi nem történt. Csak a
budapesti szülők találkoznak néha, tartva egymásban a lelket, és közben
újból kopogtatnak azokon az ajtókon, ahol egyszer már udvariasan kitessékelték
őket.

*

A kormány a 100 lépés program gyermekegészségügyre
vonatkozó részében új lakóotthonokat ígért a fogyatékos gyermekek elhelyezésére:
“160-240 fogyatékos elhelyezésére, így ugyanennyi szülő visszatérhet a
munkaerőpiacra, miközben a nekik járó ápolási díj megszűnik” E lakóotthonok
egyike, másika nem lehetne gondozóotthon, ahol a 18 évesnél idősebb halmozottan
sérültek élhetnének? Jövőre az ő szüleiknek már magasabb összegű családi
pótlék jár. Ezt is meg lehetne spórolni. A szülők pedig elhelyezkedhetnének
(az utolsó előtti percben), s talán valamivel több nyugdíjat kapnának,
mint amit most, az ápolási díj után várhatnak.

-czy –

 
     
   
 
 
     

Hozzászólások lezárva.