„Nem kötelező, hanem természetes” – interjú Nagy Tamással és lányával, Nagy Boglárkával

Egy fiatal lány, aki zenével épít hidakat – interjú Nagy Tamással és lányával Nagy Boglárkával

Van, amikor egy történet túlmutat önmagán. Nem pusztán tehetségről, kitartásról, hanem valami sokkal mélyebbről szól: arról, hogyan válik a segítés természetessé. A 13 éves Nagy Boglárka fuvolajátéka rangos színpadokon is visszhangra talált – de talán még fontosabb az, amit a közösségekben tesz. Óvodákban, kórházakban, fogyatékossággal élő emberek között (a Mozgássérültek Integrált Intézetében) zenél, örömöt adva ott, ahol a legnagyobb szükség van rá. Édesapja, Nagy Tamás súlyos betegséggel él, mégis ő az, aki lánya példáját látva újra és újra erőt merít küzdelméhez. Történetük egyszerre szól családról, közösségről és arról az értékrendről, amelyet az ÉTA Országos Szövetség is képvisel.

Mi indította arra, hogy felvegye a kapcsolatot az ÉTA Szövetséggel lánya elismerése kapcsán?
Nagy Tamás:
Az ÉTA Országos Szövetség fontos munkát végez. Azért kerestem fel önöket, mert fontosnak tartom, hogy a lányom által elért sikerek láthatóvá váljanak a nyilvánosság számára is. Hiszek abban, hogy a szövetség által nyújtott elismerés megerősítést ad neki a további fejlődéséhez. Úgy gondolom, az ilyen pozitív példák erőt és motivációt adhatnak más diákoknak is az önkéntes segítő tevékenységek végzéséhez.

Milyen pluszt ad Önnek, hogy Boglárka ilyen fiatalon tudatosan segít másokon?
Nagy Tamás:
Ez az Én esetemben különösen érzékeny kérdés. Én 10 éve tüdő és mellhártya daganattal küzdök.

Bogi tudatossága számomra a legnagyobb visszaigazolás. Azt a pluszt adja a mindennapokhoz, hogy látom: a nehézségek ellenére is ő egy hatalmas szívű, adni, segíteni akaró ember. Ez erőt ad a folytatáshoz, és megtanít arra, hogy a segítségnyújtás nem feltétlenül nagy tetteken, hanem a figyelmen és a szereteten múlik. Inspirál a kitartása, és boldoggá tesz, hogy ilyen példát mutat nekünk embereknek. Boglárka az élő példa arra, hogy az önzetlenség nem kor vagy képességek függvénye.

Honnan ered Bogi erős empátiája és segítő attitűdje? Hogyan formálta az Ön betegsége a család gondolkodását az életről, segítségnyújtásról, közösségről?
Nagy Tamás:
Talán ez a családi nevelés következménye. Természetesen kell az ő részéről is egy pozitív hozzáállás és tenni akarás is. Úgy gondolom, Bogi empátiája a veleszületett érzékenységének és a nálunk alapvető családi értékrendnek az egyvelege. Tudja, mit jelent elfogadni a segítséget, őszinte örömmel tölti el, ha ő is adhat. Ő pontosan tudja, milyen érzés korlátokba ütközni vagy másokra utalva lenni, (látva az Én betegségemet, minden napjaimat) és ez miatt sokkal mélyebben átérzi mások nehézségeit is. Mivel ő maga is kapott támogatást a környezetétől, természetessé vált neki, hogy ő is visszaadjon valamit ebből a szeretetből a kicsi gyermekeknek és betegeknek. Az Én édesanyám is súlyos mozgássérült volt, aki 30 évesen került tolószékbe. Én akkor 10 éves voltam, húgom 2 éves. Már gyermekként megtapasztaltuk és átéltük, milyen érzés egyedül egy családnak magára hagyva lenni. A közösség szeretete, segítsége tanított meg minket, hogy segítsük a rászorulókat és gyengébbeket. Igyekszünk ezt tovább adni gyermekünknek.

Miben látja lánya történetének legfontosabb üzenetét más családok számára?
Nagy Tamás:
Mindenki képes adni, függetlenül attól, hogy milyen élethelyzetben van. Bogi példája jól mutatja, hogy a segítségnyújtás nemcsak fizikai erőről vagy anyagi lehetőségekről szól, hanem a szándékról is. Ne csak azt lássuk, miben szorulnak segítségre, hanem azt is, mennyi mindent tudnak ők adni a világnak. Természetesen ebben nagyon sok a szabadidő rovására menő munka a gyerek és a szülő részéről is. Előfordul, hogy elveszítünk valamit, de közben valami sokkal értékesebbet nyerhetünk. Egyet, mint szülő biztosan mondhatok: gyermekem ezekről a kis mini koncertekről olyan boldogan és sugárzó arccal jön haza, mintha egy világbajnoki döntőt nyert volna! Hosszú időre erőt ad számára, amikor megoszthatja osztálytársaival és barátaival, mennyi örömöt és szeretetet kapott a kisgyerekektől, valamint a mozgássérült gyerekektől és felnőttektől a fuvolaelőadások alkalmával. Hatalmas energiát ad számára az is, amikor a kicsik átölelik őt a koncertjei után, és megköszönik műsorát. A betegek nagyon szeretnek vele beszélgetni, sőt egyenként megköszönik neki, hogy törődik velük. Valószínűleg ez adja neki az erőt és kitartást, és emiatt érzi úgy, hogy ezt nem érdemes abbahagyni. Hiszen segíteni öröm és boldogság mindkét részről. Arra azonban, mint szülő fel kell készülni, hogy a gyermek ezért a diáktársaitól nemcsak elismerést, de vegzálást is kaphat. Ez komoly lelki megbeszélést igényel a szülő és a gyermek részéről egyaránt. Természetesen nem állítom, hogy ez mindig és mindenhol így van. Nálunk viszont előfordult már.

Mit gondol mennyire van jelen ma a fiatalok körében az önkéntesség bármilyen megvalósulási formája?

Nagy Tamás:
Nincs széleskörű rálátásom a mai generációra, de a lányom osztályában azt látom, hogy az önkéntesség még gyerekcipőben jár. Bogi története talán épp arra lehet jó, hogy felnyissa a társai szemét: az ő korukban is van lehetőség mások támogatására. Talán, ha több ilyen példát látnának, a segítés náluk is a mindennapok részévé válna. Bogi abban más, hogy ő nem kényszerből vagy az igazolásért csinálja, hanem őszinte empátiából. Jó lenne, ha a fiatalok rájönnének, hogy az önkéntesség nemcsak annak ad, akit segítenek, hanem nekik is segít jobb emberré válni. Bár lányunk sokszor megkapja azt iskolájában, hogy ezt csak szülői kényszerből csinálja, de ezt szívből állíthatom, nem így van.

Ön szerint miért fontos, hogy már gyermekkorban találkozzanak a fiatalok fogyatékossággal élő emberekkel, rászorulókkal?

Nagy Tamás:
Sok felnőtt azért jön zavarba egy beteg, sérült ember jelenlétében, mert gyermekként nem volt ilyen tapasztalata. Aki látja, hogy valaki másnak mennyi küzdelembe kerül egy-egy egyszerűbb mozdulat vagy feladat, az a saját életét is jobban fogja értékelni. Fontos, hogy a gyerekek megtapasztalják: a rászorultság vagy a fogyatékosság mögött ugyanúgy ott van az ember, a vágyak, a tehetség és a humor. Ez segít nekik abban, hogy ne a különbségeket, hanem a közös pontokat keressék másokban. Bogi története is bizonyítja: ha időben megnyitjuk a gyerekek szívét, ők nem korlátokat fognak látni, hanem lehetőséget arra, hogy jobbá tegyék valaki másnak a napját. Bogi nem dicsőségre, pénzre vágyik ezzel, hanem ingyen tiszta szívből teszi a dolgát.

Ön szerint hogyan tudnák a szülők a gyermekeiket a segítő szemlélet felé terelni?

Nagy Tamás:
A legfontosabb a személyes példamutatás. A gyerekek nem mindig azt teszik, amit mondunk nekik, hanem azt, amit tőlünk látnak. Ha azt látják, hogy mi is megállunk segíteni, ha valaki elejti a táskáját, vagy természetesnek vesszük az elesettek támogatását, akkor ez számukra is alapvető minta lesz.

Bogi, emlékszel arra a pillanatra, amikor először érezted, hogy szeretnél másokon segíteni?
Nagy Boglárka:
Első önkéntes segítő tevékenységem nem a zenéhez köthető. 2021 december 6-án, a Mikulás napján történt, amikor Magyarországon javában tombolt a koronavírus világjárvány. Az Il Treno pizzérialánc rajzversenyt hirdetett gyerekeknek. Mivel mindig is szerettem rajzolni, beneveztem. Végül megnyertem a versenyt, a nyeremény pedig öt darab pizza volt. Nagyon szeretem a pizzát, de úgy éreztem, ez nekünk túl sok lenne, ezért inkább valami jót és emlékezeteset szerettem volna tenni. Gyerekként sok időt töltöttem betegként a János kórház gyermekosztályán. Ezt az élményt nem lehet elfelejteni – ahogy az ottani ételeket sem. Megbeszéltem a szüleimmel, hogy a pizzákat inkább a kórházban fekvő gyerekeknek ajánljuk fel, hiszen a járvány idején ez különösen nagy örömet jelenthetett nekik. Felvettük a kapcsolatot a kórházzal, ahol nagyon örültek az ötletnek. Ezután felhívtuk az Il Trenót, és elmondtuk, hogy a nyereményt ne nekünk hozzák ki, hanem a gyermekosztályra vigyék. A pizzériában nagyon meglepődtek a felajánláson, de természetesen igent mondtak. Tíz perccel később azonban újra telefonáltak: azt mondták, annyira meghatotta őket a gesztus, hogy úgy döntöttek, megduplázzák a pizzák számát, és ők is szeretnének hozzájárulni az ajándékozáshoz. Én közben összegyűjtöttem a játékaimat, és a zsebpénzemből sok csokit is vettem. Végül az Il Trenóval együtt vittük el az ajándékokat a kórházba. A járvány miatt természetesen nem mehettünk be az épületbe, ezért maszkban, kint, a bejárat előtt adtunk át mindent a nővéreknek. Annyira szép és emlékezetes történet lett belőle, hogy azóta is néhány évente megismételjük az ajándékozást az Il Trenóval, mindig Mikulás napján. Hogy éppen mennyi mindent tudok vinni, attól is függ, van-e félretett zsebpénzem, de igyekszem mindig tartalékolni erre. A pizzéria pedig minden alkalommal ugyanannyival egészíti ki az adományt, amennyit én hozzá tudok tenni. Szerencsére a pizzák száma évről évre nő, idén pedig már a Kontakt32 csokoládé-nagykereskedés is csatlakozott az akciónkhoz.

Mit érzel, amikor látod, hogy a zenéd hatással van másokra?

Nagy Boglárka:
Igazából először mindig kicsit izgulok, de amikor látom a mosolyokat vagy a csillogó szemeket, minden lámpaláz elszáll. Hihetetlen érzés, hogy a zenémmel segíthetek másoknak kikapcsolódni vagy feltöltődni. Ilyenkor érzem azt, hogy tényleg van értelme annak a sok munkának, amit a zenélésbe fektetek. Sokszor látom azt, főleg a betegeknél, hogy szebbé tettem a napjukat, mosolyognak és boldogok. Látom azt, hogy megéri ezt csinálnom, mert ha nem is nagy dolgot adok, de a kicsi is boldoggá teheti mások életét. Elmesélek most erről néhány megható történetet: Az egyik az egykori óvodámban történt. Amikor véget ért az első mini koncertem, több kicsi gyermek is odaszaladt hozzám, átöleltek, csillogó boldog szemekkel néztek rám, és azt mondták, hogy ők is szeretnének majd abba az iskolába járni, ahol én tanulok, és ők is szeretnének ilyen hangszeren játszani. Mivel még én is gyerek vagyok, megszólalni is alig tudtam. Őszinte boldogság áradt szét bennem, mert éreztem, hogy valami csodálatosat tudtam adni másoknak. Anyukám nem tudott elkísérni, de amikor hazaértem büszkén meséltem neki, milyen élménnyel lehettem gazdagabb. Néhány fuvoladarabot a gyerekek is ismertek, így az előadás alatt örömmel énekeltek a zenére. A másik eset, amit szeretnék elmesélni a MEREK.ben (Mozgássérültek Integrált Intézete) történt. Ide azért jelentkeztem, mert édesapám sokat mesélt arról, hogy az Ő anyukája is mozgásában korlátott, kerekesszékes beteg volt. Mivel az intézet melletti utcában lakunk, sokszor látjuk, hogy a kerekesszékes embereknek milyen nehéz közlekedni az utcán. Fellépéseim előtt is sokszor segítek a kerekesszékes betegeknek, ha nincs erejük azt hajtani. Eltoljuk őket az intézetig, és a szatyraikat is visszük. Ebből jött az ötletem, hogy akár ide is elmehetnék fuvolázni, hátha ezzel örömöt szerezhetnék nekik. Megkértem apukámat, hogy írjunk egy levelet az intézet igazgatójának ez ügyben. Pár héttel később jött is a válasz, hogy örömmel várnak. Nagyon nehéz szavakba önteni azt a hatalmas szeretetet és kedvességet, amit az itt tanuló és élő fiatalok és idősek adnak. Odajönnek hozzám, beszélgetnek, simogatnak és ezerszer elmondják, hogy hálásak és köszönik, hogy ilyen csodálatos előadásokat tartok. Nem vagyok nagy művész, nem is mondom, hogy a legjobb fuvolás vagyok, mert sokszor én is hibázom, és nem úgy sikerül az előadás, de ami tőlem telik azt szívből szeretettel adom.

Miért döntöttél úgy, hogy visszamész az óvodádba zenélni?
Nagy Boglárka:
12 éves lehettem, amikor egy országos fuvola versenyre készültem. Nagyon izgultam amiatt, hogy milyen lesz a fogadtatása, hogy fog sikerülni, mennyi ember előtt kell játszanom. A sors különös kiszámíthatatlansága is közrejátszott talán, mert az utcán találkoztunk egy volt óvónénimmel, akinek elbüszkélkedtem a versenyről. Ő erre megkérdezte, hogy lenne-e kedvem ellátogatni a volt óvodámba, hogy zenéljek a kicsi gyerekeknek. Nagyon szerettem a Fillér utcai Százszorszép óvodát, sok szép emlékem kötődik a helyhez és az óvónénikhez. Így nem volt kérdés számomra, hogy elfogadom a meghívást, hiszen ezzel egyúttal a közelgő versenyemre is fel tudnék készülni. A gyakorlás mellett ez öröm szerzés is egyben. Bár előre nem tudhattam, hogy a kicsiknek ez tetszeni fog-e vagy sem, kicsit izgultam. Vittem a gyerekeknek, gyümölcsöt, sütit és üdítőt is – gondoltam, ha a fuvola előadásom esetleg nem tetszik, nem köti le őket, legalább másnak örüljenek. Végül kitörő tapsot, hatalmas ovációt kaptam a gyerekektől. Így az első szereplésem aztán olyan jól sikerült, hogy magával hozta azt a lendületet, hogy nem hagyhatom abba.

Számodra mit jelent a zene, inkább öröm, menedék vagy egyfajta nyelv, amivel másokhoz kapcsolódsz?
Nagy Boglárka:
Vannak dolgok, amiket nehéz elmondani szavakkal, de a zenével rögtön átmennek az érzések. Emellett persze a zene menedék is: ha rossz napom van, az mindig megnyugtat. És végül hatalmas öröm, mert látom, hogy amikor játszom, attól mások is jobban érzik magukat. Ezeken az önkéntes fellépéseimen a csillogó szemek látványa, a taps, a felém áradó szeretet nagyon sokat jelent számomra. A legszebb az egészben mégis az, amikor ezt az örömöt másokkal is megoszthatom.

Miben más egy koncert a színpadon, és miben más, amikor időseknek vagy fogyatékossággal élő embereknek játszol?
Nagy Boglárka:
Kicsi gyermekként sohasem izgultam. Felszaladtam, ha kellett ha nem, koncerteken a színpadra, táncoltam, énekeltem. Ma már tiniként nem megy ez ilyen könnyedén. Sokszor izgulok, már nekem sem egyszerű kiállni a közönség elé és szerepelni. Nyilván más egy versenyen szerepelni, és más egy óvodában. De őszintén elmondhatom, az óvodában a kicsi gyerekektől, és a mozgássérült, fogyatékossággal élő emberektől sokkal több szeretetet és örömöt kapok, mint egy koncerten, például a Vigadóban. Ott szerintem csupán azért tapsolnak meg, mert az kvázi kötelező. Viszont, amikor látom a betegek arcán az örömöt, csodálatot és az érzéseiket, az felejthetetlen élmény, ami inspirál, és így alig várom mindig a következő meghívást.

Észrevetted már, hogy más gyerekek is kedvet kaptak ahhoz, amit csinálsz?

Nagy Boglárka:
Ezt sajnos nem igazán tudom megítélni, mert csak a saját osztályközösségemet ismerem közelebbről. Most hetedikes vagyok, és azt látom, hogy rajtam kívül nem nagyon végez senki hasonló segítő tevékenységet. Persze sokan járnak táncra, sportolni vagy más különórákra, így lehet, hogy nekik egyszerűen nem férne bele az idejükbe. Én is igyekszem a tanulás, a kórus, a zongora- és fuvolaórák mellett időt szakítani erre, bár ez nagyon nehéz. A felnőttek talán el sem tudják képzelni, mennyire megterhelő ma diáknak lenni. Reggel hatkor kelek, nyolctól délután ötig iskolában, kóruson vagy zeneórán vagyok, majd amikor hazaérek, este nyolcig tanulok, leckét írok és gyakorolok. Kilenc órakor már lefekszem. Ez szinte minden nap így zajlik. Néha úgy érzem, alig marad időnk gyereknek lenni. Ugyanakkor tudom, hogy a hetedik és a nyolcadik osztály a felvételi miatt különösen fontos időszak.

Ha egy diák azt mondaná, hogy csak a kötelező közösségi szolgálat miatt segít, mit mondanál neki?

Nagy Boglárka:
Nehéz elkezdeni valamit, ami kötelező. De próbálj meg úgy tekinteni rá, mint egy lehetőségre, amit amúgy sosem próbálnál ki. Én azt tapasztaltam, hogy a segítés közben nemcsak az kap valamit, akinek segítek, hanem én is. Amikor látod a másik ember arcán az örömöt, rájössz, hogy valójában te is kaptál egy ajándékot: azt az érzést, hogy fontos és hasznos vagy.

Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik még nem találták meg, hogyan tudnának segíteni?

Nagy Boglárka:
Azt mondanám nekik, hogy ne rögtön hatalmas dolgokban gondolkodjanak. Nem kell már az első napon megváltani a világot. Elég, ha körülnéznek a saját utcájukban, az iskolában vagy akár a családjukban. Néha az is nagyon sokat jelent, ha átveszünk egy nehéz szatyrot az idős szomszéd nénitől, vagy odaülünk valaki mellé a büfében, aki rendszerint egyedül van. Ezek az apró gesztusok sokszor többet érnek bármilyen hivatalos programnál. A segítés ott kezdődik, hogy észrevesszük a másikat. Én például szeretek zenélni, ezért a zenén keresztül próbálok örömet adni másoknak. Aki jól rajzol, készíthet valakinek egy képeslapot. Aki ért a technikához, segíthet a nagymamájának beállítani a telefonját. Ha megtaláljuk azt, amiben jók vagyunk, a segítés nem feladat lesz, hanem öröm. Nem érdemes megvárni, amíg valaki segítséget kér. Legyünk inkább mi azok, akik először megkérdezik: segíthetek valamiben?

Szeretnéd folytatni ezt az önkéntességet a jövőben is?

Nagy Boglárka:
Természetesen a jövőben is szeretném folytatni ezt a tevékenységet. Amikor lehetőséget vagy felkérést kapok, igyekszem elmenni és zenélni azoknak, akiknek ezzel örömet szerezhetek. Ugyanakkor most kezdődik a nyolcadik osztály, és közeledik a felvételik időszaka, ezért ez az év különösen nehéz lesz számomra. Szeretnék bekerülni a Bartók Konzervatóriumba fuvola szakra, később pedig a Zeneakadémián tanulni. Nagyon remélem, hogy ez az álmom egyszer valóra válik — én mindent megteszek érte. Van egy másik nagy álmom is: egyszer szeretnék eljutni Andrea Bocelli toszkánai koncertjére. Bízom benne, hogy ez is teljesül majd. Különösen sokat jelent számomra, hogy a saját hangszeremet is ennek a segítő, önkéntes tevékenységnek köszönhetem. Édesapám több helyre is pályázatot nyújtott be hangszer vásárlására, hogy végre saját fuvolám lehessen. Még annak a célzott terápiás gyógyszernek a gyártójához is fordult támogatásért, amelyet a betegsége miatt kap, és amely havonta több millió forintba kerül. Választ azonban onnan sem kaptunk. Egy koncertfuvola több millió forintba kerül, ezt pedig a családunk nem tudta volna önerőből megvásárolni. Pedig erre a hangszerre a konzervatóriumi, később pedig remélhetőleg a zeneakadémiai tanulmányaimhoz is szükségem lesz. Végül egy helyen mégis meghallgatásra talált a szüleim kérése. Az egészben az volt a legnagyobb csoda, hogy azért kaphattam támogatást a fuvolára, mert azt mondták: jó visszaadni abból, amit én is adok másoknak. Mivel önkéntesként rendszeresen fuvolázom gyerekeknek, betegeknek, mozgássérült embereknek, és kórházban is felléptem már, úgy érezték, érdemes támogatniuk abban, hogy saját hangszerem legyen. Így a Pro Filii Alapítvány, édesapám üzletember ismerőse, Sokvári Attila, valamint a családunk összefogásával végül megvalósulhatott az álmom: saját fuvolám lett.

Szeretném még elmesélni életem egyik legnagyobb élményét, amit sohasem fogok elfelejteni. Nemrég egy riport a MEREK-ben megjelent rólam, az önkéntes fuvola műsoraimról, amiben leírták, hogy betegeknek segítek a zenémmel. Ezt sokan olvasták. A hír eljutott a Magyar Honvédség Központi Zenekarához is. Ők ezek után megkerestek, és felkértek, hogy egy közös fellépésre szerepeljek velük a Bach Mindenkinek Fesztiválon, a Gödöllői Királyi Kastélyban. Azt mondták szeretnének valamit ők is visszaadni azért, mert segítek másoknak. Akkora sikere volt a közös műsorunknak, hogy ezt sohasem tudom majd megköszönni ezeknek a fantasztikus művészeknek. Annyi köszönetet, kézfogást és gratulációt eddig sohasem kaptam. Tehát aki ad, az sokszor visszakap is. 

Hogyan hatnak Önök egymásra a mindennapokban-ki kit erősít inkább?
Nagy Tamás:
Mi, szülők adjuk Boginak a stabil hátteret, a támogatást, a biztonságot és a lehetőségeket, ő pedig cserébe feltölt minket azzal a tiszta életszeretettel és kitartással, ami belőle árad. Ha mi elfáradunk, Bogi egyetlen mosolya vagy egy váratlanul kedves gesztusa emlékeztet minket arra, mi a fontos az életben. Mi a szülei fogjuk Bogi kezét, ő pedig vezeti a szívünket.

Nagy Boglárka:

Apa betegsége kapcsán nyíltan elmondhatjuk, hogy a betegség elleni küzdelembe Bogi az aki a sok reményt, erőt adja a jövőhöz. Ez testileg erősít, támogat és előre visz.

Mit tanultak egymástól az elmúlt években?

Nagy Tamás:
Bogitól tanultuk meg, hogy nem a nagy szavak vagy a hatalmas tettek számítanak, hanem az az őszinte figyelem, amivel a másik felé fordulunk. Megmutatta nekünk, hogyan kell a legkisebb akadályt is méltósággal venni, és hogyan lehet a nehézségekből is erőt meríteni.

Bogi pedig tőlünk talán a kitartást és a biztonságot tanulta meg. Azt, hogy bármilyen halkan is szól a hangja vagy a zenéje, az értékes, és érdemes hallatni. Hogy a kedvessége, a zenéje egy olyan kincs, amivel az egész világon boldogulni fog.

Együtt minden könnyebb. A családunk nemcsak egy közösség, hanem egy védőháló, ahol mindenki tanára és diákja is a másiknak. Bogi megtanított minket érezni, mi pedig megtanítottuk őt hinni önmagában – ez a mi közös utunk. Ez az életünk, ez a minden napunk.

Ha egy dolgot kellene megmutatni a világnak a történetükből, mi lenne az?

Nagy Tamás és Nagy Boglárka közösen:
Ha egyetlen dolgot mutathatnánk meg a világnak, az az lenne, hogy a szeretet, kitartás, az erő és a zene képesek legyőzni a félelmet, képesek csodát tenni és reményt adni.

A mi történetünkben ott van apa súlyos rákbetegségének nehéz árnyéka, az anyai ági családunk sorsa és az összes küzdelem, amit az élet ránk mért. De ott van benne Bogi, aki a fuvola játékával, fellépéseivel és a versenygyőzelmeivel bebizonyította: a legmélyebb fájdalomból is születhet gyönyörű dallam. Azt szeretnénk megmutatni, hogy sosem szabad feladni az álmokat. Bogi számára az álom egy toszkán utazás és Andrea Bocelli koncertje, ami nem csak egy kirándulás – ez az ő személyes ‘ígéret földje’. Azt jelképezi, hogy a hit és a kitartás elvihet minket a sötétségből a napfényes Toszkán tájakig, ahol a zene már nem a gyógyulás eszköze, hanem a tiszta öröm ünneplése lesz.

Az üzenetünk egyszerű: A nehézségek csak a keretet adják az életünkhöz, de a képet mi festjük bele – és mi úgy döntöttünk, hogy az a kép, a nehézségek ellenére is, gyönyörű lesz.

Boglárka története jól mutatja, hogy a társadalmi érzékenység és az önkéntesség nem életkor kérdése. A személyes jelenlét, a figyelem és a kapcsolódás ereje már fiatal korban is képes valódi változást hozni – pontosan azt az értékrendet képviselve, amelyet az ÉTA Országos Szövetség is erősít.