Hírlevél – 2008. március

A Hírlevél 2008. év márciusi számának tartalmából:

Hírek

Két kitüntetett
Rosta Katalin , az ELTE Speciális Gyakorló Óvoda és Korai Fejlesztő Módszertani Központ intézményvezetője Éltes Mátyás-díjat kapott a gyermekek harmonikus személyiségformálásában végzett kiemelkedő tevékenységéért. A kitüntetést dr. Hiller István oktatási és kulturális miniszter és dr. Szüdi János közoktatási szakállamtitkár adta át a Néprajzi Múzeum Aulájában, a Magyar Kultúra Napja alkalmából, 2008. január 22-én.

*

Pintér Márta fotóriporternek fotográfiai munkássága, valamint elkötelezett emberi és szakmai magatartása elismeréséül különdíjat adott át dr. Lamperth Mónika szociális és munkaügyi miniszter március 28-án, a XXVI. Magyar Sajtófotó Kiállítás keretében megrendezett „Az esélyegyenlőség jegyében” című kísérő kiállítás megnyitóján. A kiállítások május 1-ig látogathatók, hétfő kivételével minden nap, 10-től 18 óráig a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Mindkettőjüknek gratulálunk!

Fejlődésneurológiai osztály

A megszűnt Svábhegyi Állami Gyermekgyógyintézettől átvett fejlődésneurológiai osztály március 1-jétől, az egykori Margit Kórházban folytatja munkáját országos hatáskörrel. Az országban egyetlen ilyen osztályra évente 1500 olyan csecsemőt irányítanak, akiknél központi idegrendszeri sérülés gyanúja merül fel, illetve akik gerincsérüléssel születtek. A kórház Alzheimer-, Parkinson-kóros betegek rehabilitációját biztosító részleggel is bővült. A kórház új neve: Fővárosi Önkormányzat Szent János Kórháza és Észak-Budai Egyesített Kórházai.

Az Autizmus Világnapja

Az ENSZ 2008-tól kezdődően, április 2-át az Autizmus Világnapjává nyilvánította. E nappal próbálják ráirányítani a világ figyelmét az autista emberek problémáira, illetve arra, hogy az autista emberek száma, az összes ismert felmérés szerint, folyamatosan nő.

Kártérítés oltásért

Az Amerikai Egyesült Államok kormánya beismerte, hogy a higany autizmust okoz. Az eddig példa nélkül álló beismerés a most kilencéves Hannah Poling autista kislány esete kapcsán került napvilágra. A kislány és szülei kártérítést kapnak, de az összegről még nem döntöttek. Valószínűsítik, hogy az oltóanyagok higany alapú tartósítószere, a thimerosal idézte elő az autizmust. Ezt az anyagot ma már nem tartalmazzák a gyerekeknek szánt vakcinák hazánkban sem.
(www.natursziget.hu)

Tízéves az esélyegyenlőségi törvény

Ilyenre nem volt példa Magyarországon: maguk a mozgássérült emberek gyűjtötték az aláírásokat a törvény megszületése mellett. És kivételesen jól vizsgázott a magyar lakosság, 130 ezer aláírást gyűlt össze, amit Gál Zoltánnak, az országgyűlés elnökének adtak át.

Beírom a keresőbe: „esélyegyenlőségi törvény”. 9010 találatot adott. Ellenőriztem magam, hogy keveslésem jogos-e. Beírtam hát egy médiasztár nevét. 314 ezer találatot kaptam, holott írásaival, tévébeli szerepléseivel semmivel sem ment a világ elébb.

Tízéves a sajtó által esélyegyenlőséginek elnevezett törvény, melyet az SZDSZ képviselői, Béki Gabriella és Szép György egyéni képviselői indítványként terjesztett a parlament elé, s amelyet 1998. árcius 16-án fogadtak el. Béki Gabriella március 20-án csendes ünnepségre hívta meg a nagy érdekvédelmi szervezeteket, hogy emlékezzenek a törvény megszületésére.

Ott volt Kökény Mihály is, aki népjóléti miniszter volt az akkori MSZP-SZDSZ kormányban, és mosolyogva bólogatott dr. Hegedüs Lajos (MEOSZ) szavaira, aki arra emlékeztetett, hogy a kormány kihátrált a törvényjavaslat mögül. (Épp a Bokros-csomag után voltunk, nem volt pénz – indokolt Kökény Mihály.) Ekkor olyan lépésre szánta el magát a MEOSZ, amire még nem volt példa Magyarországon: maguk a mozgássérült emberek gyűjtötték az aláírásokat a törvény megszületéséért. És kivételesen jól vizsgázott a magyar lakosság, 130 ezer aláírás gyűlt össze, amit Gál Zoltánnak, az országgyűlés elnökének adtak át. Az aláírások meggyőzték a kétkedőket.

Amikor a törvény vitája megkezdődött, akkor kezdődött először párbeszéd a politikusok és fogyatékos emberek között. A mozgássérült emberek óhaja, jelszava: a „Semmit rólunk – nélkülünk”, akkor került be a magyar közéletbe, és ezzel megelőztük a nemzetközi „trendet” is. Azóta ez a jelszó már világszerte használt. Ha csak ezt hozta volna a törvény, már akkor is érdemes volt megszavazni. A baj az (és ebben minden emlékező egyet értett), hogy a törvény és a valóság eltér egymástól. Mert úgy látszik, nem a törvényeken múlik az esélyegyenlőség, hiszen vannak országok, ahol ilyen törvény nincs, mégis messzemenően figyelembe veszik a a fogyatékos emberek érdekeit. Mert mint Hegedüs Lajos mondta, ez elsősorban emberjogi kérdés, és nem fogyatékosügyi.

A sok fontos, még megoldásra szoruló ügy közül a legtöbb emlékező a munka fontosságát emelte ki. A munkáéét, ami egyre kevesebb. Pedig a számítások szerint a fogyatékos emberek munkába állítására fordított pénz hat év alatt megtérül. Az államnak, az önkormányzatoknak kellene jó példával elöl járni a fogyatékos emberek foglalkoztatásában. Sajnos nem teszik. Könczei György (ELTE BGFK) szerint a legnagyobb erő a fogyatékos emberek mozgalma, mert a minisztériumi ember könnyen megalkuszik, míg a fogyatékossággal élők a bőrükön érzik a törvény végre nem hajtását. Könczei György, Kogon Mihállyal együtt, a Népjóléti Minisztérium megbízásából, a törvény előkészítésében vett részt. Kogon Mihály külföldi útja miatt nem volt ott, de jelenlévőknek szóló levelét Könczei György felolvasta.

Az emlékezők az elismerő szavak mellett, sok kritikát is megfogalmaztak a törvény
végrehajtásával kapcsolatban, és a törvénytől ugyan független, de a fogyatékos embereket igencsak sújtó megszorító intézkedések miatt. Mégis valamennyien úgy érezték, van mit ünnepelni – ezt Hegedüs Lajos fogalmazta meg –, mert van egy olyan igazodási pont, amihez lehet viszonyítani, és amire hivatkozva akár pert is nyerhet egy fogyatékossággal élő ember.

F. Á.

Ápolási díj + ápolásért bér

Hír a www.origo.hu weboldaláról: Nemhogy nem örülnek, inkább rettenetesen feldühödtek a fogyatékosokat nevelő családok a kormány új ötletén, miszerint akkor egészítenék ki jelenlegi 30 ezer forintos ápolási díjukat ugyanennyivel, ha bevállalnák még egy fogyatékos gondozását. A szülők szerint jár nekik a minimálbér, hisz ha intézetbe adnák gyereküket, havi 70-80 ezret kellene fizetniük. (2008. 03. 09).

A szociális tárcánál most kitaláltak valamit. A TÁMOP (Társadalmi Megújulás Operatív Program) keretén belül kísérleti programot indítanának ápolási díjon lévőknek, akik a házi segítségnyújtásban vehetnének részt. A hírről a www.nepszava.hu c. internetes újság tudósított: „A programban azok az ápolási díjra jogosultak vehetnek részt, akik jelenleg nem dolgoznak, a nyugdíjkorhatárt több mint öt év múlva érik el, és legalább három éve jogosultak az ápolási díjra. Az érintetteknek vállalniuk kell, hogy részt vesznek egy gondozói tevékenységre felkészítő (az ápolás-gondozás alapvető szakmai ismeretei tartalmazó, 300 órás) képzésben.”

Jómagam egy netes levelező listáról értesültem az újfajta elképzelésről, és elhűltem azon az ellenszenven, dühödt ellenálláson, amivel a listára író szülők támadták a kezdeményezést. Ők, a gyerekeik mellett tényleg nem tudnak ebben a programban részt venni, de miért ne vehetne részt az, akinek például a középsúlyos értelmi fogyatékos gyermeke már nem jár iskolába, otthon él, segít a háztartásban, nincsen vele különösebb gond? Magát a 300 órás tanfolyamot is támadták, mondván, hogy már „kitanulták” a fogyatékosságot, hiszen ők gondozzák a születésétől kezdve a fogyatékossággal élő gyermeküket. Az persze, hogy valaki nevel egy fogyatékossággal élő gyermeket húsz éve, nem jelenti azt, hogy tud bánni például egy autistával, és ez fordítva is igaz..

Kíváncsi voltam, hogy a valóban érintettek, mit szólnak ehhez. Szándékosan olyanokat hívtam fel, akik középsúlyos értelmi fogyatékossággal élő gyermeket nevelnek. Akit elsőként hívtam fel, már nem tudna ilyen foglalkoztatásban részt venni, hiszen maga is nyugdíjas évek óta. De jónak találta az ötletet, és sajnálta, hogy az ő idejében ilyenre nem volt lehetőség. Egy vidéki kis városban, ahol még napközi otthon sincs, az értelmi fogyatékosoknak csak az otthon négy fala marad gyereknek, szülőnek egyaránt, és ő pénz nélkül is szokott vigyázni egy down-szindrómás kislányra, akinek esti iskolába jár az édesanyja. A másik szülő gyermeke néhány éve fejezte be az általános iskolát megfejelő speciális szakiskolát, de hiába élnek Budapesten, munkát nem talál. Ő sem zárkózna el ettől, bár nem tudja, hogy a tanfolyamot hogyan oldaná meg, hiszen egyedül neveli a gyermekét. De két dolog miatt tartja jónak: lenne társasága a gyermekének, és némi pénzhez jutna ő is.

Megkérdeztem egy szakembert is, aki úgy véli, nem biztos, hogy minden szülő alkalmas lenne erre a feladatra, de szerinte meg lehetne próbálni, és a tanfolyamot – ha tényleg bevezetésre kerül – mindenképpen hasznosnak véli. Azt is elképzelhetőnek tartaná, hogy ebben a programban „kívülállók”, tehát a nem fogyatékos embert nevelők is részt vehessenek.
Az a baj, hogy minisztérium elfelejtette azt az alapelvet, amit pedig elég régóta hangoztatnak a fogyatékos emberek érdekvédő szervezetei: Semmit rólunk – nélkülünk. Pedig biztos lett volna sok jó javaslatuk. Arról nem is beszélve, hogy saját civil hálózatukban felvilágosíthatták volna az embereket, hogy nem kötelező vállalni a „más gyerekét”. A dolog fakultatív. A felháborodás egyik oka épp ez a „kötelező” hiedelem volt. Egyelőre olyan helyeken szeretnék elindítani, ahol az önkormányzat is partner. A visszajelzések alapján a helyhatóságok egyharmada venne részt szívesen a programban, a tervek szerint egyelőre legfeljebb ezren kapnak erre lehetőséget.” – áll a Népszava cikkében.

F. Á.

Vándorkiállítás Budafokon

A Klauzál Gábor Budafok–Tétényi Művelődési Központban volt látható február 4. és 15. között az ÉTA Vándorkiállítása. A megnyitón a kerület alpolgármestere Karsay Ferenc és Rubovszky László mondott beszédet, a műsort Hugonnai Vilma Általános Iskola diákjai adták. Az alpolgármester beszédében elmondta, hogy a civilek és az önkormányzat között jó a kapcsolat, ezért támogatták a kiállítást. Rubovszky László a kiállított piacképes termékekről és arról beszélt, hogy egyre kevesebb munkahelyük van a fogyatékossággal élő embereknek, akik pedig akarnak és tudnak is dolgozni.

Tiltakozó érdekvédők

Autisták Országos Szövetsége, ÉTA Országos Szövetség, Halmozottan Sérültek Szülőszövetsége, Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége és
Jelnyelvi Oktatók Egyesülete az alábbi közleményt jutatta el a Magyar Távirati Irodához 2008. 02. 12-én.

Az Autisták Országos Szövetsége, az ÉTA Országos Szövetség, a Halmozottan Sérültek Szülőszövetsége, a Jelnyelvi Tolmácsok Országos Szövetsége és a Jelnyelvi Oktatók Egyesülete tiltakozik a Szociális és Munkaügyi Minisztérium „Fogyatékos személyek országos és regionális szervezeteinek támogatása” című pályázattal kapcsolatos hanyag, a törvényben szabott közigazgatási határidőket be nem tartó, az érintett szervezetek és ellátottjaik érdekeit figyelmen kívül hagyó eljárása miatt. A Szociális és Munkaügyi Minisztérium a fenti szervezetek számára előirányzott 2007. évi pályázati támogatásokat a mai napig, 2008. február 8-ig sem juttatta el az érintett szervezeteknek, holott azok a 2007. június 1-től 2008. április 30-ig tervezett szolgáltatások finanszírozását tették volna/teszik lehetővé.

Mi, az érintett szervezetek képviselői elsősorban azt sérelmezzük, hogy a közigazgatási határidők több esetben nem kerültek betartásra, a tavaszra ígért pályázati kiírás augusztusban jelent meg, a szeptemberi pályázati határidőt követően pedig több hónapig semmilyen hivatalos értesítést nem kaptunk pályázati anyagunkról. Habár a pályázatokról szóló döntés információink szerint már 2007. októberében megtörtént, a megítélt támogatást a mai napig sem kapták meg szervezeteink, ezzel veszélybe sodorva az általunk nyújtott szolgáltatásokat, fogyatékossággal élő embereket támogató országos munkánkat.

Méltatlan helyzet, hogy a 2007. június és 2008. április közötti szolgáltatásokra kapott forrásokat 2008. február és április között kell felhasználnunk. Méltatlan helyzet, hogy következmény nélkül megtehető fogyatékosságügyi szervezetek finanszírozásának egy éves halogatása. Méltatlan helyzet, hogy a közigazgatási határidők csak a pályázókra vonatkoznak, esetenként 1 napot szabva meg a pályázóknak egy több millió forintos szerződés áttekintésére és aláírására, ugyanakkor ugyanezeket a határidőket a Szociális és Munkaügyi Minisztérium munkatársai saját munkájuk esetében több hónapban szabják meg.

Jelen nyilatkozattal célunk, hogy az SZMM tegye meg a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy a 2008. évi és azt követő források felhasználásakor a szervezetek ne kerüljenek ugyanebbe a helyzetbe.

Székesfehérvári lakástörténet

Nagy dologról volt szó. Arról, hogy lakáshoz tud-e jutni egy állami gondozott fiatalember a Szociális és Munkaügyi Minisztérium pályázata és valamelyik bank kölcsönének a segítségével. Tud. Nehezen, de tud. Ha kellően makacs és elszánt emberek akarják.

Van egy nem fogadott üzenetem. A fővárosi ricsajban nem hallani, ha a táskámban cseng a mobil. A szám nem tűnik ismerősnek, de visszahívom, mert mindenkit visszahívok. Igen, mindjárt szólnak Kovács Istvánnénak. Édes Istenem, ki lehet az a Kovács Istvánné, és mit akarhat tőlem? De töprengeni nincs sok időm, meghallom Kovács Mari hangját, és az ellentmondást nem tűrő kérdést: Mikor jössz hozzánk?

Kevés ember van, akitől nem kérdezném meg: miért is menjek el hozzá? Kovács Maritól nem kérdezem, ha hív, akkor biztos oka van rá. Mentem. A Vértesacsán felvett stopos pontosan tudta, hol van a Fiskális utca, és azt is, melyik házban dolgoznak a megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élő emberek. (Eddig mindig másokkal mentem, nem kellett az utat figyelnem.) Az Alba Civitan Kht., amióta nem jártam itt, megszépült, kifestették az épület minden zegét-zugát, új linóleumpadlót kaptak a műhelyek. Otthonosabb és világosabb lett minden, és ahogy elnéztem, dolgozóik száma is több lett.

Érdemes volt eljönnöm: megismerkedtem Kolompár Istvánnal. Történetét már tavaly hallottam (félig) Kovács Maritól, de mivel még a levegőben lógott, és bizonytalan volt, hogy mi lesz a vége, azt kérte: „ne írj róla, még futok egy-két kört, hátha mégis meglesz.” Bár a történet még így, torzóban is tanulságos lett volna, de ha megígértem, hát megígértem, és hallgattam. Nehogy már rajtam múljon Gazsi (ahogy Istvánt a gyerekkori ragadványnevén hívják) boldogsága. Mert nagy dologról volt szó. Arról, hogy lakáshoz tud-e jutni egy állami gondozott fiatalember a Szociális és Munkaügyi Minisztérium pályázata és valamelyik bank kölcsönének a segítségével. Tud. Nehezen, de tud. Ha kellően makacs és elszánt emberek akarják.

Kolompár István mondja az életét, és mondja a 35 négyzetméteres másfélszobás lakás történetét is. István állami gondozásba került (ott kapta a Gazsi nevet) volt nevelőszülőknél is, két nevelő otthonban is lakott, aztán amikor az állam „levette róla a kezét” élt albérletben, és élt a fehérvári KÖFÉM szállóján. Korongozik, szép vázákat mutat, amiket ő készített, és aminek a színezéstechnikáját is ő találta ki, mellette rajzol és fest. Látom az arcán: a ma napig is fáj, hogy a Kodály grafikájával nyert első díját sosem kapta meg. Pedig a Mátrába, Galyatetőre utazhatott volna másodmagával. Helyette egy zacskó kekszet kapott „meg valami papírt”. Gazsi amolyan ezermester, mindenhez ért, Mari szeretettel mondja: „ő a mi karbantartó gondnokunk”. Azt dolgozik, amit éppen kell. Itt, a Civitanban, ő is a között a tizenhét ember között volt, akik OKJ-s bizonyítványt kaptak textiljáték-készítésből. A Civitan egész csapata őket készítette fel. Megérte, négyes-ötössel végeztek, van közöttük siketnéma, értelmi fogyatékos és van mozgáskorlátozott. A vizsgamunkájukat, egy fekvő kacsát, a szabástól kezdve a megvarrásáig maguk csinálták, de már csak akkor, amikor az írásbelin és a szóbelin átmentek.

Amikor Gazsi elhagyta az intézetet, a gyámjának köszönhetően életkezdési támogatást kapott: vett belőle egy korongot és egy égetőkemencét. Most mindkettő itt van a Civitanban, és a székesfehérvári nyári Királyi Napok egyik attrakciója, amikor Gazsi korongozik, és tanítja a gyerekeket az agyagozás fortélyaira. „Az én unokáim is tőle tanultak”, mondja Mari büszkén, és olyan szeretettel nézz rá, mintha a saját gyereke lenne.

Egyszer minden régmúltbéli történet elérkezik a közelmúltba. Jelent még azért nem írhatok, mert még 2007-nél tartunk, akkor kezdődött minden a Szociális és Munkaügyi Minisztérium pályázatával, ami állami gondoskodásból kimaradt fiatalok lakáshoz jutását támogatta. Mari meglátta az interneten, és azt mondta: nosza, próbáljuk meg. Megpályázták. A konstrukció úgy volt kitalálva, hogy 1,4 millió forintot ad minisztérium, a megyei önkormányzat hozzáad 700 ezret, a többit meg bankkölcsön fedezi, azt pedig Gazsi rokkantjáradékából meg a munkával megkeresett béréből fizeti, és szűkösen, de megél a maradékból. 2007 júniusában tehát elindult a nagy lakásprojekt, akkor, amikor megtudták: Gazsi nyert. Júniustól novemberig csönd volt. Holott ők már kerestek lakást, hiszen a bankkölcsönhöz mellékelni kell az előszerződést (az ilyenhez persze ügyvéd kell – egy járulékos költséggel több), de ahhoz, hogy elinduljanak a kölcsön után, kellett volna a bizonyíték, hogy Gazsinak már van 2,1 millió forintja. A nagy csönd három hónapos idején az eladó visszalépett. „Jogosan” – mondja Mari és Gazsi bólogat hozzá –, hiszen várt, várt a pénzére, aztán úgy látta, ebből sem lesz semmi. Na, akkor megint elkezdtek lakást keresni. Találtak, igaz ez már 500 ezerrel több volt. A történetet tulajdonképpen ketten mondják: Gazsi és Mari, időnként egymás szájából veszik ki a szót, és ma már jókat mosolyogva, derűsen mesélik mind a ketten, hogy mennyit kellett rohangálni, telefonálni, időnként hangot felemelni (ez persze Mari dolga volt), hogy minden sínen legyen.

Ez alatt a néhány hónap alatt jó és kevésbé jó emberekkel egyaránt találkoztak. A jó emberek önzetlenül voltak jók (talán mert „jónak lenni jó?”), a kevésbé jó emberek pedig szerettek volna jó emberek lenni, de vagy mereven ragaszkodtak a paragrafusokhoz vagy nem ismerték azokat. Elindult a telefonálgatás: hol van a megnyert pénz, és mikor kapják meg? Novemberben a minisztérium pénze végre rákerült a megnyitott számlára (a megyei önkormányzaté már régen ott volt), és amikor úgy gondolták: hurrá, mehetünk a bankba, kiderült: a TEGYESZ (Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat) azonnal megterhelte jelzáloggal a lakást. A pályázat ugyanis rajtuk keresztül ment. Eközben járták a bankokat, hátha ad valamelyik hitelt, de két dolog miatt nem adtak: az egyik, meglátták a szerződést, és közölték, az első jelzálogot ők teszik rá a lakásra (a hitel fejében), és a TEGYESZ csak utánuk jöhet. A másik: Gazsi csak 50 százalékos rokkant. Ha 100 százalékos, azaz végleges lenne az állapota – mondták –, akkor minden további nélkül adnának. (E banki prognózis alapján borús munkahelyi kilátásoknak nézünk elébe.) Eközben telefon az SZMM-be a TEGYESZ jelzáloga miatt: kiderül, ilyen rendelkezés nincs, nem értik.

És most lesz szerepük a jó embereknek. A banki és jelzálogi hercehurcák miatt szerződést kellett (többször is) módosítani a lakás eladójával. Minden módosításba belement, nem bontotta fel a szerződést, nem adta el másnak a lakást, mert tudta kinek kell, mert látta Gazsi és Mari nagy akarását. Az ügyvédnő egy idő után már ingyen készítette el a szerződésmódosításokat. Gazsi végül nem kapott kölcsönt, bár a TEGYESZ jelzáloga lekerült a lakásról, helyette az élettársa adósodott el. Igaz, a bank kevesebbet adott neki, mint amennyi kellett volna. A 3,2 millió forinthoz még hiányzott 1 millió 150 ezer forint. Ezt Kovács István magánszemély (amúgy Mari férje) kölcsönözte Gazsinak.

Akár ide is kanyarinthatnám: vége. Pedig még nincs. Mert Gazsi és Mari (vagy Mari és Gazsi) ismét pályáztak. Most már a város önkormányzatához a szociálisan rászorulók lakástámogatására kiírtra. Ez ugyan szintén visszatérítendő, de kedvező kamatozású. Gazsi nyert. A magánemberi kölcsönt visszafizethette.

Előbb-utóbb meglesz a lakásszentelő is. Igaz, nem a 35 négyzetméteres kis lakásban, „ahol megvan mindenünk, szépen berendeztük”. Az előző tulajdonos rájuk hagyta a mosógépét és néhány bútorát, és nekik is volt egy-két fontosabb darabjuk. Most már minden készen áll a lakásszentelőre. Csakhogy ennyi népnek kicsi a lakás, mert a Civitannál 62-en dolgoznak. Itt, a munkahelyen lesz hát a nagy örömünnep, mindenki megelégedésére.

Ferenczy Ágnes

Megújulás pályázati pénzből

Aki felnőtt korban veszíti el a látását, annak újból kell tanulnia az életet. Azt, hogy hogyan lehet élni látás nélkül. Önállóan, mások segítségét csak annyira igénybe véve, amennyire az elengedhetetlen. A Vakok Állami Intézetében jártunk január végén, annak is a felújított részében, ahol a VERCS van: a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja.

Az ünnepélyes átadáson, ahol Rauh Edit szakállamtitkár képviselte a szociális tárca első emberét, Lamperth Mónikát, elhangzott, hogy húsz éve nem volt ilyen fejlesztés az intézetben. Erre is pályázati pénzből futotta: a Salva Vita Alapítvánnyal közösen 30 millió forintot nyertek. Ennek egy részéből felújították az elemi rehabilitációs részleget: az öt szobába 15 lakót várnak, akik az új tankonyhában a főzéshez szükséges ismereteket, a nagyszerűen felszerelt műhelyekben különféle mesterségeket tanulhatnak, és persze van oktató szoba is számítógéppel és mindenféle technikai csodával.

A rehabilitációs részlegnek már ISO tanúsítványa is van, ami még nem túl gyakori az oktatás területén. Csak a minőségi munkát végzők kaphatják meg. Ezt a munkát díjazta a minisztérium is, amikor a rövid kis avatóünnepség végén, Rauh Edit miniszteri dicséretről szóló oklevelet adott át dr. Tolnayné Csattos Mártának, az elemi rehabilitációs csoport vezetőjének.

A VERCS elvégzése után a hallgatók, szintén pályázati pénzből, segítséget kapnak a Salva Vita Alapítványtól, amelynek munkatársai a munkahely keresésében, a megtalált munkahelyen a munkafolyamatok betanulásában és a munkahelyi közösségbe történő beilleszkedésben segítenek. A VERCS három hónapos, térítésmentes tanfolyamára nemcsak bentlakókat, hanem bejárókat is várnak. A tanfolyamon fontos dolgokat tanulnak a hallgatók: tájékozódás – közlekedés, kommunikáció (braille-írás, számítógép használata), pénzfelismerés, vásárlás, eligazodás egy ismeretlen hivatalban stb.

Megnéztük a rehabilitációs csoport szobáit. Szépek, újak. (Kíváncsi lettem volna az intézet többi részére, mert azt hallottam, ott is elkelne egy „nagytatar”. De arra nem volt mód, hogy oda is bekukkantsunk.) Így hát most örülünk a VERCS-nek, és magunkban arra gondolunk, jó lenne, ha más városban is lenne elemi rehabilitációs csoport. Évente Magyarországon, körülbelül ezer ember vakul meg. Az elemi rehabilitációra nemcsak a fiataloknak, hanem az időseknek is szükségük van. Mert aki elvégzi a VERCS-et az „a mindennapi élet újbóli birtokbavételét tanulja meg.” (Idézet a VERCS egyik szórólapjáról).

F. Á.

Az egészségügyi rendszerek mostohagyerekei

Ritka Betegségek Napja

A Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetsége (RIROSZ) a ritkákra akarta felhívni a figyelmet a Ritka Betegségek Napjával, ami egyúttal a Ritka Betegségek Első Európai Napja is volt.

Hihetetlen mennyi veszély, betegség fenyegeti az embert. A mindennaposakról, például nátha, megfázás, allergia, mindenki tud. De hallott-e valaki a mysthenia gravisról, ami egymillió lakosból egyet sújt? Pedig már háromszáz éve ismert betegség, és nálunk is kezelik. De még sorolhatnék más, a többség által sosem hallott betegségeket. A Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetsége (RIROSZ) a ritkákra akarta felhívni a figyelmet a Ritka Betegségek Napjával, ami egyúttal a Ritka Betegségek Első Európai Napja is volt. Talán azért is, mert a finanszírozás átalakítása miatt úgy érzik az érintettek, hogy veszélyben van az ellátásuk. A haemofiliások – szerencsére egy nagyon szűk – csoportjának havi gyógyszeradagja több mint egymillió forintba kerül. Melyik pénztár fogja ezt kifizetni? – hangzott el a kérdés, amikor a betegek is szót kaptak. Székely Tamás, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár igazgatója nem mondhatott mást (jó hivatalnokhoz illően), hogy ez bizony múlik a betegek érdekérvényesítő képességén, próbáljanak lobbizni és bekerüli az Országos Kockázatkezelő Alapba. Nem mondhatnám, hogy ezzel megnyugtatta az érintetteket. Amúgy a kérdések mind személyesek voltak. Volt, aki mérgelődött is miatta, miért a szűk csoportérdekekről érdeklődik a kérdező, de hát minden személyes kérdésben ott volt a többieké is: ha valaki a saját kálváriáját mesélte, a fel nem ismeréstől, az orvostól orvosig való vándorláson át a diagnózisig, abban a többi ritka betegséggel küszködő kálváriája is benne volt. Mert köteteket tudnának mesélni erről. És nem azért mert a magyar orvosok felkészületlenek, hanem azért mert ritkák, és itt a ritkaság nem előny, hanem hátrány. Mert nem gyanakszik az orvos, s amikor a tüneteket kezeli, az alapbetegséggel nem történik semmi. Közben pedig családok mennek tönkre. A Ritkák c. könyv – melyet a Magyar Williams Szindróma Társaság adott ki –, előszavában olvastam (Csató Zsuzsa, a RIROSZ elnök írta), hogy diagnózishoz jutni nehéz: „gyakran évekig tart, sokszor sikertelen.… Hiányoznak a speciális ellátó központok. Ahol van, ott az ellátás távoli, az országban egy vagy két speciális centrum van. …Rendszeres komplex orvosi vizsgálatra van szükségük – csak két-három szindrómánál szervezték meg, ott sem terjed ki mindenkire.”

Az EURORDIS, a Ritka Betegségek Európai Szervezete, amely 24 ország több mint 200 szervezetét fogja össze, és több mint 1000 ilyen betegséggel foglalkozik, felmérést készített, hogy milyen hamar kapja meg a páciens a diagnózist. Az Ehlers Danlos szindrómában szenvedőknél négy betegből egy ember 30 évig várt a megfelelő diagnózisra, ennél talán még riasztóbb az az adat, hogy a felmérésben résztvevők 40 százaléka először téves diagnózist kapott. Nem véletlen, hogy a ritkák központot szeretnének, olyat, ami itt Közép-Európában és a Kárpát-medencében minden ritka betegségben szenvedőnek nyújtana ellátást, gyógyítást, rehabilitációt, életvezetési tanácsadást stb. Ilyen központot a skandináv országok hoztak létre Norvégiában (www.frambu.hu). A többlépcsős beruházás motorja a RIROSZ lenne. Persze ez még csak terv, a realitás viszont az, ami a szórólapokon és a Ritkák c. könyvben olvasható:
„Hatéves korában Sámuelnél egy ritka anyagcsere-betegséget állapítottak meg, Majdnem három évvel Sámuel halála után egy olyan család vagyunk, amely együtt él egy ritka betegséggel: rájöttem, hogy a nálam jelentkező tünetek ahhoz kapcsolódnak, én magam is hordozom a betegséget. A házasságom megromlott a gyermek elvesztése által kiváltott stressz miatt, és a lányom sem tudott vizsgázni az iskolában, mivel meghalt a testvére, az édesapja pedig elhagyta őt.”

A dr. Pogány Gábor és Somogyi Csilla által szerkesztett könyvben az is benne van: „a ritka betegségek gyógyíthatatlanok, általában nincs hatékony kezelés. Néhány esetben a tünetek orvosolhatók az élet minőségének javítására és a várható élettartam fokozása érdekében.”
Nehéz ezzel a tudattal élni, és talán szülőként még nehezebb, hiszen a ritka betegségek 50{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-a gyerekkorban jelentkezik. Épp ezért mindent megtesznek a különböző betegtársaságok, egyesületek, hogy megismertessék az orvosokkal betegségük tüneteit. Nem tudom hány háziorvos volt a ritkák kétnapos rendezvényén, de azt remélem, sokan, és sok orvoshoz eljut például a fent említett Myesthenia gravis diagnosztikája, patológiája és terápiája címet viselő
négyoldalas ismertető, amelynek kimondottan az volt a célja, hogy az orvosokkal megismertesse a betegséget. De említhetném az Ismertető a galaktozémiáról c. kiadványt is, amelyet háziorvosoknak, háziápolóknak, dietetikusoknak és persze a családtagoknak ajánlanak.

A Ritkák c. könyv megvehető a Williams Szindróma Társaságnál, és aki végigolvassa a könyvet segítő, támogató társakra is talál, hiszen címek, telefonok is találhatók benne, a függelékben pedig a Csató Zsuzsa által szerkesztett www.fogyatekosugy.hu oldalán található, a betegeket érintő jogszabályokat, támogatásokat közlik.

A Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetségének interaktív honlapján az információk mellett társakra találhatnak a ritkák családtagjai, hozzátartozói: www.rirosz.hu.

Ferenczy Ágnes

Néhány fontosabb, „ritka” cím a RIROSZ-hoz

Ritka és Veleszületett Rendellenességgel Élők Országos Szövetsége
pogany@williams.ngo.hu
www.rirosz.hu

Alapítvány a Fenilketonúriás Gyermekekért
(támogatás a galaktozémiásoknak is)
1027 Budapest 23 Pf. 14

A Cisztás Fibrózisos (CF) Gyermekek Élhető Életéért Alapítvány
Feczer Tiborné titkár (06 1) 369 4051)

Országos Cisztás Fibrózisos Egyesület
(06 1) 202 6361
holicsf@t-online.hu

Felnőtt CF Betegek Egyesülete
(06 1) 369 4051

Chri du Chat Baráti Társaság
Bencsikné Mayer Mónika
(06 20) 588 3004
chriduchat@freemail.hu

Dávid Kisemberek (Achondroplásiások) Társasága
(06 1) 377 8448
kisemberek@freemail.hu
www.kisemberek.hu

Epidermolysis Bullosa Alapítvány (DEBRA)
(06 1) 266 045/5733
debra@bor.sote.hu
wwww.debra.hu

Lisztérzékenyek Érdekképviseletének Országos Egyesülete
(06 1) 438 0233
info@liszterzekeny.hu
wwww.liszterzekeny.hu

Magyar Williams Szindróma Társaság
Pogányné Bojtor Zsuzsa
(06 1) 326 7492; fax: (06 1) 438 0738
pogany@williams.ngo.hu

Magyar Mukopoliszacharidózis Társaság (MPS)
(06 1) 355 4553
hegybiro@elgi.hu

Magyar Rett Szindróma Alapítvány
Pokorny Katalin, elnök
(06 20) 943 3836
mrsza@mail.datanet.hu
Kalmár Krisztina, nemzetközi koordinátor, gyógypedagógus
(06 20) 804 2825
rettkrisztina@vipmail.hu

Magyar VHL (Von Hippel – Lindau) Társaság
Dr. Süli-Vargha Helga
fax: (06 1) 365 0110
suline@para.chem.elte.hu

Martin-Bell Alapítvány
(06 1) 352 5376
info@martin-bell.hu
www.martin-bell.hu

Magyarországi PKU Egyesület
dr. Pecze Krisztina
(06 30) 602 7185
pku@pku.hu
www.pku.hu;
www.pku.lap.hu

Myasthenia Gravis Önsegítő Betegcsoport
(06 1) 388 2388

Sclerosis Tuberosa Társaság
Nagy Zsuzsanna, (06 30) 437 0568
s.tuberosa@freemail.hu

Pályázatzáró (munka)konferenciák

A munka fontos. Mindenkinek. Az értelmi fogyatékos embereknek még inkább. Önbecsülést ad, társaságot és közösséget teremt. Uniós pályázatok segítik a munkába állásukat, s miközben ennek örül az ember, nem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy mindezt a speciális szakiskolákban kellene megtanulniuk.

Konferencián voltam. Kettőn is. Mindkettő a munkáról szólt. Az egyiket az ÉFOÉSZ szervezte, a másikat a Csupaszívek Társasága és a Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért Egyesület. Mindkét konferencia egy-egy pályázat záróeseménye volt. Az ÉFOÉSZ az Equal Közösségi Kezdeményezés programban vett részt. A 2005-ben induló program során értelmi fogyatékossággal élő fiatal felnőtteket képeztek ki irodai asszisztensnek, s ezzel párhuzamosan önérvényesítő és érdekérvényesítő képességeiket is fejlesztették. Mindez támogatott foglalkoztatás keretében valósult meg, ezért a program során személyi segítőket is képeztek és foglalkoztattak.

A konferencia rendhagyó volt, hiszen nemcsak a programot irányítók beszéltek arról, hogy miért is jó ez a program, hanem maguk az érintettek is mikrofonhoz léptek, és a munkájukról beszéltek. Aztán bemutatták azt is, hogy mit tudnak: vendégeket fogadni, fénymásolni, borítékolni, telefont felvenni és kapcsolni a keresett személyt. A programban az ÉFOÉSZ, az ÉFOÉSZ Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesülete, az ÉFOÉSZ Komárom-Esztergom Megyei Egyesülete, az Értelmi Fogyatékosok Csongrád Megyei Érdekvédelmi Egyesülete és az Értelmi Sérültek Gyöngyház Egyesülete vett részt.

Ami megütötte a fülem, és azt hittem rosszul értelmeztem a hallottakat: a szülők nem nagyon akarták, hogy a gyerekük részt vegyen ebben a programban. Az egyik ok: nem hitték, hogy erre képes, a másik: ha kiveszik az értelmi fogyatékosok napközi otthonából (ÉNO) vagy ha volt munkahelye onnan, amikor vége a programnak nem biztos, hogy el tud helyezkedni a nyílt munkaerőpiacon. Akkor pedig csak az otthon négy fala marad neki.

Tarnai Ottóné, az ÉFOÉSZ Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesületének vezetője megerősítette az elhangzottakat. Náluk például az egyik nagyon jól teljesítő fiatal szüleit úgy győzte meg, hogy rábeszélte: hallgassák meg a fiatalokkal készült riportot, melyet a helyi rádió készített. A riport készítésekor csak a fiatalok voltak ott, senki felnőtt nem befolyásolta őket. Az a fiatal, akit a szülei ki akartak venni a programból, azt mondta, azért szereti ezt a munkát, mert itt nem mindig lábtörlőt kell szőnie, mint az előző munkahelyén, és teljes lelkesedéssel beszélt új munkájáról, ahol felnőttnek tekintik. A riport meggyőzte a szülőket. S most, hogy a programnak vége, a nyíregyházi résztvevőknek van már munkahelye. Igaz, ebben Tarnai Ottóné kapcsolatai segítettek. Mikor azt kérdeztem, hogy ténylegesen munkát végeznek, vagy csak kipipálunk valamit az esélyegyenlőségi listán, azt mondta: „El tudják végezni azt, amit régen egy hivatalsegéd.”

E programnak egyéb haszna is van, három kiadvány is született, mely az ÉFOÉSZ-nál megrendelhető, mindhárom az ÖRÖK munkafüzet főcímet viseli: Irodai asszisztens leszek; Önérvényesítő leszek; Örök levelezőprogram.

Az jó, hogy vannak pályázatok, az is jó, hogy sok pályázat a munkáról, munkába állításról szól. Mégsem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy miért is járnak iskolába a fogyatékossággal élő gyermekek, ráadásul ők 24 éves korig járhatnak, és a nyolcadik kijárása után speciális, munkára felkészítő szakiskolában tanulhatnak. Ott miért nem úgy készítik fel őket a munkára, hogy ne kelljen költséges pályázatokkal és ráadásul csak néhány embernek munkát adó programokkal segíteni őket. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs szükség munkával kapcsolatos pályázatokra, hiszen a fogyatékossággal élő embereknek nagyon fontos az életen át tartó tanulás. Erről szólt a Csupaszívek Társaságának és a Szövetség az Életen Át Tartó Tanulásért Egyesület konferenciája, mely egyúttal a HEFOP 2.2.1-es projektjének zárása volt. Ez program a munkát szervezőknek szólt: a szociális intézmények dolgozóinak, foglalkoztatási szakembereknek, akik komplex elméleti és gyakorlati képzésben vettek részt. A résztvevők csupa pozitív dologról számoltak be, amit a kívülállók is haszonnak könyvelhetnek el: született egy honlap (www.komplexrahabilitacio.hu), melynek fórum rovata alkalmas tanácsadásra, csoportos konzultációra, a szakemberek kapcsolattartására.

És könyv is készült a programról, amelyet a konferencia résztvevői ingyen megkaptak A kötet címe: Fény – értelmi sérült emberek útja a nyílt munkaerőpiac felé, írói: Csató Zsuzsa – Ruttkay Veronika. Ezt bárki haszonnal forgathatja, aki a fogyatékos vagy megváltozott munkaképességű emberek munkába állításával foglalkozik, hiszen mindent, ami a munkával kapcsolatban fontos (felmérés; minősítés: jogszabályi és szakmai célú; egyéni terv készítése; munkára és önálló életre való felkészítés stb.) megtalálhat benne. Ráadásul a könyv kapcsos, azok az oldalak, amelyek a gyakran változó jogszabályok elavult paragrafusairól szólnak, gyorsan kicserélhetők benne, elég hozzá egy fénymásoló és egy lyukasztó.

– czy –

Az Országos Fogyatékosügyi Tanács álláspontja

1. Az Országos Fogyatékosügyi Tanács üdvözli, hogy az új Polgári törvénykönyv tervezete eltörli a cselekvőképességet kizáró gondnokság és a cselekvőképesség általános korlátozásának jogintézményét, valamint bevezeti a személyi autonómiát tiszteletben tartó „támogatott döntéshozatalt”.
Kiemelendő továbbá, hogy a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ-egyezmény alapelveivel összhangban a Polgári törvénykönyv tervezete külön foglalkozik a fogyatékos személyek esélyegyenlőségével.

2. Az Országos Fogyatékosügyi Tanács örömmel üdvözli és köszöni az Igazságügyi és Rendészeti Minisztérium „nyílt jogalkotás” koncepcióját érvényesítő magatartását, amely lehetővé tette az érintett civil szervezetek bekapcsolódását a törvénytervezet előkészítésébe.

Budapest, 2008. április 1.

dr. Hegedűs Lajos
az OFT társelnöke

Önérvényesítés együtt közösen

Az ÉFOÉSZ kétéves Equal programja során 20 főt képeztünk ki, majd 6 főt alkalmaztunk irodai asszisztensi munkakörben. A foglalkoztatás folyamatosan zajlik.

A munkavállaláshoz szükséges dokumentumokat az ÉFOÉSZ könnyen érthető formátumban elkészítette, az irodákat folyamatosan segítette az akadálymentes környezet kialakításában és fenntartásában. Az irodai asszisztensek egyéni képességeinek és a munkahely igényeinek megfelelően meghatároztuk a feladatokat, a munkaidőt és a személyi- és tárgyi feltételeket.

Az eltelt két év értelmi fogyatékos és/ vagy autista személyek képzési és foglalkoztatási tapasztalataira építve összeállítottuk az ÖRÖK – Önismeret, Realitás, Önérvényesítés, Közösségi érdekképviselet – képzési programot, illetve az irodai asszisztensi képzést. Az értelmi fogyatékossággal élő emberek ismeretelsajátítása során fontos a rendszeres ismétlés és a biztonság megteremtése. Ennek érdekében az ÖRÖK képzési program modul rendszerben épült fel, így folyamatos lehetőséget teremtünk a képzési egységekben történő visszalépésre, ismétlésre.
Az összegyűlt ismereteket tematikus egységekben az ÖRÖK kézikönyv tartalmazza, melyhez csatlakozik egy kétórás segédfilm, egy csoportvezetői útmutató, az önérvényesítő személyek munkafüzete, és tanulmányok munkaadók és döntéshozók részére.

A projekt hangsúlyozott eredménye, hogy értelmi fogyatékossággal élő személyek újszerű munkakörök kialakításával helyt tudnak állni a foglalkoztatásban. A munkaköri státusz szemléletén továbblépve az egyéni képességeknek megfelelő feladatok összegyűjtése és ahhoz igazodó munkakör kialakítása egy humánközpontú szemléletmódot eredményez, mely mindannyiunk vágya, miközben hivatását végzi.

Farkasné Gönczi Rita
ÉFOÉSZ

Szolnoki Oázis a Csokonai úton

Amikor felhívom a Szolnokon élő Hofgart Györgynét, Nusit, épp abroszt vasal a „gyerekeknek”. A „gyerekek” felnőtt, családban élő, értelmi fogyatékossággal élő dolgozó emberek. A rendszerváltás után, amikor már lehetett egyesületeket, alapítványokat is létrehozni Nusi az első között alapította meg férjével együtt, 1990-ben, az Oázis Alapítvány, kiválva az ÉFOÉSZ-ból – noha annak megyei szervezetének magalapításában részt vett 1982-ben –megalapította szülőtársaival együtt a Kézenfogva Jász-Nagykun- zolnok Megyei Értelmi Fogyatékosok Érdekvédelmi Egyesületét (ÉFÉE).

Kezdetben saját lakásuk volt az alapítvány otthona. Nehéz időszak lehetett, hiszen a Hofgart házaspárnak három gyereke van. Évike a legidősebb, 36, Györgyi 30, Ádám 26 éves. A két fiatalabb gyerek a maga útját járja, a főiskolát kijárva most Angliában dolgoznak, a Down-szindrómával született Évike a szülőkkel él. Nusi büszke a gyerekeire, és azt mondja: „Kiskorukban nagyon sokat segítettek, most éljék az életüket. Mikor kint voltunk náluk, béreltek egy kocsit, hogy minél több helyet megmutassanak nekünk.”

Nusi az elmúlt 35 évben végigment mindazon a keserveken, amiken a hozzá hasonló agilis és tenni akaró szülők végigmentek. Ha az ajtót becsukták előtte, rázta a kilincset, dörömbölt az ajtón, a végén „bement az ablakon”. Amit akart, azt végigvitte: dolgozott, ellátta a családot, nevelte a három gyermekét, közben hol önkéntesként, hol fizetésért a többi fogyatékos gyermek és család élhetőbb életéért küzdött. 2000-ben sikerült az egyik álma: az Oázis Alapítvány lakást vett Szolnok csendes negyedében, amit ugyan fel kellett újítani, de legalább volt egy hely, ahol találkozhattak a szülők, ünnepségeket rendezhettek, és hétköznap itt dolgozhatnak a „gyerekek”. Most a Teljes Életért Kht. egyik telephelyeként működnek. Az Oázis lakásában, a Csokonai úton, 11 fogyatékos és hat megváltozott munkaképességű ember dolgozik. A közhasznú társaságnak tizenegy telephelye van, megváltozott munkaképességű és fogyatékossággal élő embereket foglalkoztatnak. Magyar Zoltán, a műhely vezetője azelőtt önkéntesként dolgozott itt, akkor Nusi volt a műhely vezetője. Most szakmai tanácsadó.

Amikor Nusi és sorstársai megkezdték a maguk szívós harcát a társadalmi elfogadásért, akkor még olyan szakszavak mint integráció, esélyegyenlőség, egyenlő bánásmód, még nem voltak divatban, pedig ma milyen természetesen használjuk. Nusi csak azt tudta, de azt biztosan, hogy a fogyatékossággal élő emberek is állampolgárai ennek a hazának, és megilletik őket azok a jogok, amelyek a többséget. Úgy gondolta, hogy az elfogadáshoz meg kell ismertetni a társadalom többségét kitevő emberekkel a fogyatékossággal élők életét, és ezt az iskolásoknál kell kezdeni. 1993-ban tartotta az első osztályfőnöki órát, és azóta minden tanévben járja az iskolákat. Munkatársainak anyagából tudom, hogy évente 1000-1500 diák az ő óráinak köszönheti, hogy képet kap a fogyatékos emberek életéről, és arról, hogy milyenek is ők „emberközelben”. Pontosan tudja, anélkül, hogy erről valamiféle uniós tanfolyamon vagy egyéb „fejtágítón” részt vett volna, hogy manapság mivel lehet megfogni a gyerekeket. A mozgóképpel. A Kézenfogva EFÉE megvette hát azokat a játékfilmeket, amelyeknek főhőse fogyatékos ember (Esőember, Carla új élete, Maszk stb.) és díjmentesen kölcsön adja az iskoláknak. Innen már könnyebb elrugaszkodni és megértetni, hogy a fogyatékos emberek is pontosan arra vágynak, mint az egézségesek.

Most, hogy itt ülök az Oázis lakásában, látom a nagy asztalt, aminek abroszát Nusi előző nap vasalta, ott ebédelnek a dolgozók. Mindenki otthonról hozza az ennivalót, ha főtt ételt, akkor megmelegítheti, az edényeket pedig elmossa a mosogatógép, amit a tavalyi 1{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-okokból kapott pénzből vett az alapítvány. Nusi itt minden bútornak tudja a történetét, az alapítványban 18 éve van benne, a szülők mozgalmában 35 éve. Hogy a család mindenben vele volt, azt mi sem mutatja jobban, hogy míg beszélgetünk, befut Nusi férje és Magyar Zoltán néhány aprópénzes befőttesüveggel. Nusi ugyanis megszervezte a városban és a megyében, hogy a nagyobb helyeken kitett tízliteres befőttesüvegekbe bárki bedobhassa az összegyűlt egy-két forintját. Ahogy elnézem, van azokban öt- és tízforintos, mindenféle – persze a zöme a kivonásra ítélt aprópénz. Nemcsak begyűjteni kell hát, hanem szét is kell válogatni, babramunka, de úgy gondolják, minden fillér számít.

Akár a gyerekeiről, akár az eddig megtett útról beszél Nusi, ragyog az arca, még akkor is, ha valami kudarcról vagy bántásról számol be (ami a legjobban akkor fáj, ha sorstárstól kapja), csak akkor borul el a tekintete, amikor arról beszél, hogy nem tudja kinek átadni az alapítványt. Pedig már elfáradt. Fáj a gerincsérve, a térde (bottal és nehezen jár), kínozza az asztma. Olyan ember kellene, aki tovább viszi mindazt, amit az alapítvány és Nusi (vagy Nusi és az alapítvány) képvisel és csinál: a közös anyák napi ünnepségeket, a gyereknapokat, a nyári családos üdüléseket, a kirándulásokat, a sportnapokat, a jótékony célú bálokat, a karácsony ünnepségeket, a fogyatékossággal élők társadalmi integrációját. Mindazt, amit az állami szerveke időről időre kitüntetésekkel ismertek el:
1988. dr. Kálmándi Mihály-díj (Szolnok város önkormányzata); 1999. Pro Familiis (Szociális és Családügyi Minisztérium); 2004. A köztársaság elnökének érdemérme.

Ahogy én Nusit ismerem, fogy ilyen utódot találni.

Ferenczy Ágnes

Derű a kormányoldalon, borúlátás a másik oldalon
Konferencia az egészségpénztárakról

Másodszor rendezett a Népszabadság konferenciát az egészségügyről, mely a „Reform közben, népszavazás után” címet viselte. Azon kívül, hogy hosszabbra sikeredett, mint a szervezők tervezték, hozta a papírformát. A kormányoldal elszántan védte a pénztártörvényt és derűlátóan vázolta a magyar lakosság előtt álló jövőt, az összes többi megszólaló borúlátó volt, és a reform elnapolását/újragondolását javasolta.

A kormányoldal megszólalóit (Kökény Mihály, Kincses Gyula, Tukacs István stb.) azért nem érdemes idézni, mert a kötelező optimizmuson túl nem sok újjal szolgáltak. Hitet tettek az egybiztosítós modell mellett, mondván csak pénztárból lesz több, és a március 9-i népszavazás mit sem változtatott az eddig elképzeléseken. Sőt Tukacs István azt is prognosztizálta, hogy az őszre tervezett népszavazás az egészségbiztosításról sem változtat meg semmit, hiszen itt nem több biztosítóról, hanem több pénztárról van szó. (Közben a népszavazási kérdést beadó Albert házaspár változtatott a kérdésen, és a több-biztosítós” szót a „többpénztáras” szóra cserélte. Az Országos Választási Bizottság március 14-én hitelesítette ezt a kérdést, tehát feltehetőleg ősszel már erről lesz szavazás.) Az viszont kiderült, hogy a kormánynak nincs vészforgatókönyve arra az esetre, ha a többpénztáras verzió valami miatt nem jön be, például elbukik a népszavazáson, vagy a biztosítók nem látnak benne üzletet, s ezért távol maradnak.

Az mindenesetre érdekes volt, amiről dr. Szabó András beszélt (Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft.), hogy felmérésük szerint a magyarok megbocsátóak a tébét nem fizető „potyautasokkal” szemben, nemcsak a magánemberek (40{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}), hanem az orvosok egy része is (27{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}). A „mindenkinek egyenlő ellátás járjon” elvét a kiválasztott minta 76{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-a vallotta, míg az orvosoknak csak 42{729cabe77cfad22e328e3f52dde1cef5a1d84c61b4eb2c69baf36222cdbb8fc4}-a. (Persze az ilyen szolidaritást pillanatok alatt szét lehet verni egy-egy jól megcélzott médiakampánnyal…)
Gulácsi László, a Corvinus Egyetem docense (Egészséggazdasági Központ) szellemes előadásában – melyet a Jobb Jövő Légitársaság kapitányának katasztrófát előrejelző szavai vezettek be –, a jól elhelyezett bonmot-k sem feledtették a fő mondanivalót: álljunk meg, és egy-két évig gondolkodjunk, s eközben kiterjedt kutatásokat, rengeteg konzultációt folytassunk, s nézzük meg: másoktól mi az átvehető, nálunk hogyan adaptálható – mindezt a teljes transzparencia, az átláthatóság jegyében.
A Gazdasági Versenyhivataltól Torjákné Amberger Teréz szerint a GVH-nak nem sok szerep és mozgástér jut. Kérdéseket sorjáztatott: Lesz-e szerepe a versenyjognak? Vállalkozás-e az egészségpénztár és az egészségügyi intézmény? – hogy csak kettőt idézzünk. Ami biztos a mostani szabályozók alapján, az esetleges torzulások láttán sem avatkozhat be az egészségpénztáraknál a GVH, egyedül az államnak van mozgástere. A végső konklúzió ez volt: „Nem igazán tudjuk, mi fog következni.”
Dr. Simon Tamás az orvosi műhibaperekkel foglalkozó ügyvéd szemszögéből vizsgálta az új pénztári koncepciót, és sürgette a szakmai protokollok elkészültét, amelyek szerinte nálunk gyakran hiányosak. Ha volt orvos a teremben azt biztosan nem vidította fel. Csak egy kérdése a sok közül: Ha lesz több pénztár, lesz egy finanszírozó, és az nem engedi meg, hogy eltérjenek a (szakmai) protokolltól (akkor, amikor pedig szükséges lenne), az kinek a felelőssége lesz? Dr. Baraczka a Mariann, az EüM szakállamtitkára erre azt válaszolta, ha kell szakmai protokoll, akkor meglesz.
Filvig István a Signál Biztosítótól (Ausztria) az osztrák és magyar viszonyokat hasonlította össze, miközben kifejtette, hogy a pénztárak ilyen meghirdetése nem teremt versenyhelyzetet, hiszen elő vannak írva a szolgáltatások, pedig a díjaikat és a szolgáltatásaikat maguk szeretnék meghatározni. Majd végigvette, miért is nem éri meg befektetni a biztosítóknak az egészségpénztárakba: „Ezekkel a feltételekkel nem tudunk mit kezdeni, nem tudunk elindulni.”

Kár, hogy ezeket az előadásokat, a megválaszolandó kérdéseket a kormányoldal már nem hallotta. Parlamenti, szavazásos nap volt, előadásuk megtartása és néhány kérdés megválaszolása utána távoztak.

*

Utóirat: Bár a népszavazás igenjei elvezettek az MSZP–SZDSZ koalíció szakadásához, és az egészségpénztári törvény átalakításához is, úgy gondoljuk, nem érdektelen azt tudni, hogy nem csak a „nép” gondolja úgy: a pénztárakról szóló törvény rossz.

F. Á.

FECSKE szolgálat meghosszabbítva

A Kézenfogva Alapítvány négy partnerével, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium finanszírozásával, elindította a FECSKE szolgálatot, a Fogyatékos embereket nevelő családok otthonában nyújtott időszakos kísérését és ellátását. Célja, hogy a családokat segítse, oly módon, hogy a fogyatékossággal élő családtagnak otthoni felügyeletet biztosít.

A család otthonába érkező és az egyéni szükségletekhez igazodó személyi segítő a szolgáltatás időtartama alatt a családról leveszi a mindennapos ápolási feladatok terhét. Fontos funkciója még a programnak, hogy csökkentse a családtagot ápoló család társadalmi elszigeteltségét, elősegítve a társadalomba és a munkaerőpiacra történő visszailleszkedést, illetve a munkahely megtartását.

A FECSKE szolgálat még csak kísérlet, modell, koordinációját a Kézenfogva Alapítvány végzi. A modellprogramot, mely ez év májusának végén zárult volna, a kedvező visszajelzések hatására egy évvel meghosszabbították. A szolgáltatást Budapesten; Székesfehérváron és kistérségében; Sárbogárdon és kistérségében; Nyíregyházán és a fehérgyarmati kistérségben lehet igénybe venni.

Szolgáltatás és információ kérhető:
Budapest: ÉFOÉSZ: (06 1) 374 0304
Csepel: Csepeli Szociális Szolgálat: (06 1) 427 0700
Nyíregyháza és a fehérgyarmati kistérség: SzSzB Megyei ÉFOÉSZ Egyesület: (06 42) 507 012
Székesfehérvár, sárbogárdi kistérség: Székesfehérvári Csemete Alapítvány: (06 22) 507 579.

Kérjük, szóljon azoknak a családoknak, melyeknek szükségük lehet a Fecske munkájára.

További információ: Kézenfogva Alapítvány: (06 1) 215 5213, (06 1) 217 8100; e-mail: orosz.andrea@kezenfogva.hu

.

Egy fáradhatatlan ember: Tarnai Ottóné

Aki végignézi a megyei ÉFOÉSZ által nyújtott szolgáltatásokat, és összehasonlítja más civil szervezetek kínálatával, azt láthatja, hogy itt minden újba belevágnak, s mindennek a motorja Tarnai Ottóné. Nagy kár, hogy nem írja meg a mögötte álló évtizedek harcait, eredményeit és persze a kudarcait.

Tokajban a Bodrog-parti hajdani úttörőtábor üresnek látszik. Pedig csak kirándulni mentek a „táborozók”. Sárospatak nevezetességeit nézik meg. Tarnai Ottóné az ÉFOÉSZ Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesületének elnöke és két munkatársa, Csományné Pados Andrea és Löwné Szarka Judit maradt csak az üdülőben. Előttük halomnyi fénykép, ebből készül majd a tábori napló. Ezt készítik most elő. Az Equal Közösségi Kezdeményezés program zárása az egyhetes üdülés1. A folyosó falán színes tablók mutatják, hogyan kell a háztartási szemetet környezetbarát módon szelektálni. Ez is a program része, mint ahogy része volt az önérvényesítés is. A heti kétszeri foglalkozásra 60-80 fiatal járt.

Időközben megérkeznek a kirándulók. Jókedvűen, mosolyogva, tele élménnyel, mert láttak várat, kardokat, és minden tetszett nekik. Akikkel elsőként szóba elegyedem, azokról kiderül, Marosvásárhelyről jöttek, öten. Az Equal program résztvevői ők is, az önérvényesítést tanulták a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyeiektől. A jó hangulat és a jó programok miatt jó itt lenni – hallom a summázást Nagy Melindától. Tegnap disznóölés volt, ilyet még nem láttak, utána este buli zárta a napot, ma délután meg Ki mit tud? lesz, amit nagyon várnak.

A megyei ÉFOÉSZ nagyon sok (állami) feladatot lát el a térségben. Négy támogatószolgálatuk (Nyíregyháza, Érpatak, Nábrád, Újfehértó) van. Korai fejlesztőik, fejlesztő foglalkozásaik, és a két éve indított fejlesztő iskolájuk, meg a tavaly indult (egyelőre még modell programként működő) Fecske Szolgálatuk mind-mind az élhető életet szolgálják. A fejlesztő iskola új ellátási forma, a súlyos, halmozottan sérült gyermekek iskolája, melyet a törvény csak 2010-től ír elő kötelezően. Húsz gyermek kap itt napi négyórás fejlesztést, s ha a szülő akarja, délután, a napköziben is ott maradhat. Amikor azt kérdem, hogy látható-e fejlődés2 a gyerekeknél? – Zsóka azt mondja: „Igen. Van olyan gyerekünk, akit egy év után a szakértői bizottság áttett egy másik iskolába.” Jó ezt hallani, hiszen igazolja azokat a szülőket és érdekvédőket, akik szívós harccal elérték az oktatási törvény változását. Jövőre autista csoport indítását tervezik, most még együtt tanulnak az értelmi fogyatékosokkal. A városban és a térségben ugyanis egyre több az autista. Vannak, akik azt mondják, a pontosabb diagnózis miatt vannak többen, mások vitatják ezt.

Aki végignézi a megyei ÉFOÉSZ által nyújtott szolgáltatásokat, és összehasonlítja más civil szervezetek kínálatával, azt láthatja, hogy itt minden újba belevágnak, s mindennek a motorja Tarnai Ottóné. Nagy kár, hogy nem írja meg a mögötte álló évtizedek harcait, eredményeit és persze a kudarcait. Azt mondja, nem ér rá, mert mindig van új feladat. Személyes jó példája a családban is megtette hatását: unokáját, Tarnai Balázst is megnyerte e pályának. Balázs most az Egyesült Államokban tanul, készül is hozzá meglátogatni. Ott talán lesz egy kis szusszanásnyi ideje, hogy elgondolkozzon azon: mégis csak meg kellene írni azt a könyvet. Magunknak és az utánunk jövőknek. Okulásul.

*

A fogyatékos emberekért végzett munkáját több kitüntetéssel ismerték el. Legutóbb 2006. március 15-én a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje polgári tagozatának kitüntetését kapta meg.

Ferenczy Ágnes

1 Pályázatzáró (munka)konferenciák c. cikkünkben olvashatnak erről.

2 Most csak heti három-öt órás fejlesztést kapnak többnyire otthon.

Szülősegítő kiadványok a Kézenfogvától

Ezek a könyvek azért íródtak, hogy segítséget adjanak. Szülők és szakemberek írták, s az intézmények, a segítő szervezetek, az állami támogatások ismertetésével nagyon fontos információkhoz jutnak az olvasók.

Fontos könyveket adott ki a Kézenfogva Alapítvány, és ami még fontosabb, ezek a könyvek a szülőknek szólnak. Azoknak a szülőknek, akik fogyatékossággal élő gyermeket nevelnek. A Megszülettél, hogyan tovább? c. könyv alcíme már eligazít: Első segély szülőknek. Írója, Gruiz Katalin, maga is gyakorló szülő, a Down Alapítvány vezetője. Pontosan tudja, hogy milyen stációkon megy keresztül a szülő, amikor azzal szembesül, hogy gyermeke sérülten született. Azt is tudja, hogy azonnali segítség kell. Ezért is hozták létre az alapítványnál a Down Dada Szolgálatot, amelynek célja, hogy közvetlenül a szülés után segítse a szülőket a trauma feldolgozásában, majd információkat, és válaszokat adjon azokra a kimondott és kimondatlan kérdésekre, amelyekre csak az tud válaszolni, aki maga is átélte ugyanezeket.
Ez a könyv is azért íródott, hogy segítséget és információkat adjon. A szülők írásával indul, amelyben a saját első reakciójukat olvashatjuk a rideg tény közlése után, és azt is megtudhatjuk, hogy most, a fejlesztések után, hol tart a gyermekük. Utánuk a különféle rendellenességek ismertetése következik, mindegyik mellé megadva azt a segítő egyesületet, alapítványt, baráti társaságot, ahová fordulni lehet. Az igénybe vehető állami támogatások sem maradtak ki a kötetből. Egy jó tanács az olvasónak: a korai fejlesztő központokat ne ezen a címen keresse és ne a megyei bontásnál. A függelékben ezen a címen találhatók: Szakértői vizsgálatot, rehabilitációs tevékenységet, korai fejlesztést végző intézetek és segítő szervezetek.

A másik könyv címe Kezünkben a diagnózissal, alcíme: Útmutatás sérült kisgyermeket nevelő családok számára. Míg az előző kötet a szülés utáni trauma feldolgozásához ad segítséget, ez a már biztos diagnózissal rendelkezőknek ad nagyon fontos útmutatást. A Borbély Sjoukje által szerkesztett kötet szól a komplex diagnózis fontosságáról, a család életének megváltozásáról, a mozgásfejlesztésről, a kiegészítő terápiákról és külön fejezetben az autistákról. A korai fejlesztésről külön fejezet szól, s a kötet végén található országos és megyei intézményi címlistában ott vannak a korai fejlesztők is.

A bölcsődéről, az óvodáról, az iskoláról is külön-külön fejezetben írnak, és arról a nehéz dilemmáról is, hogy integrált vagy szegregált (gyógypedagógiai) intézménybe járjon-e a gyermek. Senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy integráltan járassa iskolába vagy egyéb intézménybe a gyermekét, de érdemes alaposan megnézni, hova íratják be a gyermeket. Mert sok múlik ezen. A könyv szerkesztője, Kalmár Judit, maga is sérült gyermekeket nevelő szülő, a kiadvány előszavában ezt írja:

„Az iskolaválasztás sem volt könnyű…Láttam, egy, a közelünkben lévő foglalkoztató csoport működését, az alapján döntöttem. Nem biztos, hogy jól. A kisegítő iskolát választottuk. Kínlódtunk pár évet – Marci is, a család is… Olyan magasra tettem a mércét szeretett fiam számára, hogy még a családdal együtt sem sikerült átugrania. A mai napig is furdal a lelkiismeret… Pedig Marci szervezete jelzett…Folyamatosan beteg volt. Nekem csak figyelni kellett volna, és hamarabb eldobni a társadalmi elvárásokat. Hamarabb elfogadni képességeit, készségeit és korlátait. Ahogy megtaláltuk a neki való közösséget, megszűntek a kórházba járások, a hirtelen felbukkanó ’vakbélgyulladás-gyanúk’, a vírusos tüdőgyulladások.”

A harmadik kiadvány a Kézenfogva évente megjelenő IME Információ – Megnövelt esélyek, melyet a súlyosan, halmozottan sérülteket nevelő családoknak adnak ki. Az egészségügyi ellátás, a családoknak járó támogatások, az iskolai és szociális szolgáltatások felsorolása, a kérés módja, hogy hová kell benyújtani stb., ez mind-mind megtalálható a könyvben. És benne vannak azok az intézmények is, ahol a halmozottan sérült gyermeket fogadják és ellátják: fejlesztő intézmények, bölcsőde, óvoda, iskola stb. szóval hiánypótló kiadvány, csak úgy, mint az előző kettő.

Ráadásként még egy Jegyzettömb is van, ami a szakembereknek szól (nőgyógyászoknak, családorvosoknak, gyerekorvosoknak, védőnőknek stb.), mert az ő dolguk a felvilágosítás, ami nehéz. „Ha az orvos bizonytalan a betegség, fogyatékosság megállapításában, de úgy gondolja, jobb, ha a gyermeket szakember látja, letép egy oldalt a jegyzettömbből és átadja a szülőnek, azzal az ajánlással, hogy szerinte a biztonság kedvéért nézessék meg szakemberrel az újszülöttet. A jegyzettömb egyik oldalán az adott megyében működő diagnosztizálást végző gyermekkórházak, gyermekklinikák, illetve a szakértői tevékenységet, korai fejlesztést végző intézetek, a másik oldalon pedig az országos intézetek adatai vannak.” (Forrás: www.kezenfogva.hu)

A könyvek és a Jegyzettömb a Kézenfogva Alapítványnál ingyenesen kaphatók (06 1 215 5213). Ha az olvasó ismer valakit, akinek szüksége lenne valamelyik könyvre, kérjük, hívja fel erre a lehetőségre a figyelmét.

– fá –

Fába faragva a beszélő történelem

Szívesen faragok címereket, legyen az ország-, megye-, helység-, vagy netalán régi nemesi címer. Bár ez nehezebb, mert a címerek faragásánál megkötések vannak, csak a heraldika szerint lehet dolgozni – Sándor János fafaragó vármegyecímerei most kötetbe gyűjtve láthatók.

Sándor János fafaragót nevét már ismerik az ÉTA-Hírlevél olvasói. Ő készítette el fából az ÉTA nagy méretű logóját, de mondhatjuk azt is címerét, amely az ÉTA-központ közösségi termének falát díszíti. De az ő keze munkáját dicsérik azok a városcímerek is, amelyekkel az ÉTA Szövetség a civil szervezetekért legtöbbet tevő polgármestereket és önkormányzatokat kitüntette. De hogy ki is az a Sándor János arról kevesebb szó esett.

Erdély szülötte (1941), ahol hagyománya van a fafaragásnak, ahol sokan csak a maguk örömére és szűk környezetük szépítésére, használati tárgyként készítik a faragásokat. Sándor János sem akart fafaragó lenni, így beszél erről:
„A fafaragást a génjeimben hoztam magammal, hiszen édesapám is fafaragó volt, szobrokat faragott. Nagyon sokáig nem törődtem komolyabban a faragással, madarak preparálásával foglalkoztam. 1989-ben, amikor az egyik vadász ismerősöm egyszerre vagy harminc csonttollú madarat hozott hozzám preparálásra éktelen dühömben, hogy ennyi madarat lelőtt, elzavartam, s elhatároztam többé egy madarat sem fogok kitömni, hátha ezzel segítem az életben maradásukat. Azóta foglalkozom komolyan a fafaragással.”

Madárpreparálással persze csak szabadidejében foglalkozott, hiszen eredeti foglalkozása pedagógus, s tanított is nyugdíjba vonulásáig. Azóta „csak” farag. Művei szerte a hazában és Erdélyben is megtalálhatók nemcsak a lakásokban, templomokban, hanem a köztereken is. A hannoveri világkiállításon (2000) is képviselte hazánkat. A Bocskai Szövetség 1996-ban Bocskai-díjjal tüntette ki.

Az Országos Széchényi Könyvtár a címereit őrzi, amelyeket a könyvtár látogatója akár mindennap megnézhet. Ott van a régi Magyarország 64 vármegyéjének címere, és ott van a könyvtárt alapító gróf Széchényi Ferenc családjának körtefából kifaragott címere is, a hátlapján ezzel az ajánlással: „Készült gr. Széchényi Ferenc, a bőkezű, adakozó és páratlan nagylelkű magyar ember emlékének kegyelettel. Isten áldását kérem a magyarság nevében az általa alapított könyvtár tevékenységére.” A címert 1998-ban ajándékozta a könyvtárnak.

Egy évvel később a könyvtár indult azon a pályázaton, amely a millennium méltó megünneplését és a könyvtár közelgő 200 éves alapítását volt hivatott támogatni. A könyvtár a nagy-magyarországi címerek elkészítésére pályázott, amelyeket Sándor János készített el. Nem volt ez idegen tőle, hiszen ez egyik kedvenc témája: „Szívesen faragok címereket, legyen az ország-, megye-, helység-, vagy netalán régi nemesi címer. Bár ez nehezebb, mert a címerek faragásánál megkötések vannak, csak a heraldika szerint lehet dolgozni. A színek kódolása is megvan a faragásban, meg van kötve, hogy a függőleges, vízszintes vagy rézsút irányú vonalkák vagy pontok pontosan milyen színt jelentenek. De azért itt is hozzá tudom tenni, amit a fa ad, ami a fában már eredetileg is benne volt.” (http://www.patriota.hu – Strupkáné Rácz Judit)

Két évig dolgozott a tölgyfából készült vármegyék címerein, majd továbbiakkal is kiegészítette azokat, például Magyarország cserfa- és olajággal körülölelt un. kiscímerével. 72 címere van a könyvtárban. Sándor János egy vele készült beszélgetésben ezt mondta: „Idővel szeretném megjelentetni ezeket a címereket egy könyvben összegyűjtve is, de egyelőre meg kell hozzá találnom a pártfogókat, akik örömmel támogatják ezt az elképzelésemet.”

Sándor János vágya valóra vált. Fából faragva a történelmi Magyarország címerei a Magyar Nemzeti Könyvtárban címmel szép kötetben jelentek meg faragásai. De nemcsak a címerek képeit láthatjuk, hanem elolvashatjuk a könyvtár történetét, többet tudhatunk meg a heraldikáról és Sándor János faragott címereinek heraldikai vonatkozásairól, és magáról a fafaragóról és művészetéről. Székely András Bertalan, a kötet egyik szerzője ezt írja, hogy a címer a „beszélő történelem”.

Ezt a beszélő történelmet hozza közelebb az olvasókhoz a háromnyelvű Fából faragva c. könyv, amelyben a magyar szöveg német és angol fordításban is olvasható. Oka van annak, hogy a kötet kiadói: a Magyar-svájci Turisztikai Intézet alapítvány és az ÉTA Országos Szövetség így döntött. Mint az Országos Széchényi Könyvtárban tartott sajtótájékoztatón Rubovszky László, az ÉTA ügyvezetője elmondta, szeretnék a könyvet eljuttatni a külföldi magyar civil szervezeteknek, egyetemi kutatóhelyeknek és nagy könyvtáraknak, mert ezzel is szeretnék fölkelteni az érdeklődést hazánk történelme iránt. A szép könyv mellett újabb öröm lehet szívünknek, hogy még nem veszett ki a becsület a magyarból, hiszen a címerek nem postai úton jutottak el könyvtárba, hanem Sándor János kiállt székelyistváni háza elé, és megszólítva a magyar rendszámú kocsik vezetőit, a gondjaikra bízta az épp elkészült munkát. Egyetlen címer sem veszett el! Persze a hozzá látogatókat is megkérhette, hiszen Magyarországról is be-betérnek ide az Erdélyt járó magyarok. Ilyenkor a maga közvetlen módján mindjárt el is mondja, hogyan készül az alkotás: nem ő, a fa dönt, mert mindig a fa mondja meg, mit is faragjon belőle.

Ezt persze a címerekkel nem tehette meg, hiszen a heraldikának, a címertannak szigorú szabályai vannak, amelyekhez neki is alkalmazkodni kellett. A könyv heraldikai részének írója, Bertényi Iván megállapítja: „Ki kell emelnünk, hogy Sándor János címersorozata úttörő vállalkozása a magyar címerművészetnek… Jól sikerült címerei nemcsak azt bizonyítják, hogy mint fafaragó akármilyen címerképet, heroldalakot tökéletes biztonsággal komponál meg, hanem arról is tanúskodnak, hogy szűkebb értelemben vett „szakmája” mellett széleskörű heraldikai tudást is elsajátított.”

Ajánlom jó szívvel a könyvet mindenkinek.

F. Á.

Nem csak a mopedautó megy lassan

Mióta a mopedautó bejött Magyarországra, azóta baj van vele. Pedig az olcsó fenntartású jármű segítséget jelenthet a mozgáskorlátozottaknak és azoknak is, akik gyermeküket, hozzátartozójukat naponta szállítják fejlesztésre, iskolába, napközi otthonba.

Hosszú cikk volt 2007 márciusában a Humanitásban Czepper Tiborral mopedautó-használóval. A cikk arról is szólt, hogy miért nem kell rendszám ennek a járműnek. Ő már több mint két év óta így használja a kis teljesítményű, kevés gázolajat fogyasztó, olcsó fenntartású mopedjét.

A hatóság másképp gondolta: ezt egy szentesi olvasó levele bizonyította. Ott bezzeg a rendőrök nem voltak elnézőek az apósával. Figyelmeztetésben részesítették. Két hibát követett el: rendszám nélkül használta a mopedet, és jogosítványa sem volt rá, lévén az övé A kategóriás.

Körülnéztem a neten, másnak mi gondja-baja volt/van azért, mert mopedautót használt.

Gazdag „irodalma” van itt e kis járműnek, és a vele kapcsolatos lassú ügyintézésnek, a félreérthető jogszabály(ok)nak. Dühödt és kevésbé dühödt modpedautó-használók vagy csak a partvonalról szurkolók mondták el véleményüket egy-egy blogban, fórumon. Főleg azután, hogy tévényilvánosságot is kapott az üzembe helyezés nehézsége. Juszt László a Tévé ügyvédje című műsorában foglalkozott vele. Az MTV Híradójában Barna Péter (Gazdasági és Közlekedési Minisztérium) még 2007. szeptember 19-én megígérte: megszületik a jogszabály módosítása.

Lovas Károly Róberttől, a Nemzeti Közlekedési Hatóság főigazgatójától tudtam meg, hogy egy módosítás valóban megszületett. 2008. január 1-jétől nem az ismerős rendőrök elnézésén múlik, hogy megbüntetik-e vagy sem a rendszám nélkül közlekedő mopedautóst. A külföldről behozott modpedautók most már folyamatosan bekerülnek a hivatalos adatbázisba, és a rendszám kiváltásához szükséges egyedi forgalomba helyezés a Nemzeti Közlekedési Hatóság bármelyik telephelyén elvégeztethető. A főigazgató úr azt mondta: ott vannak minden megyében, a honlapjukon a http://www.nkh.hu-n a „kapcsolat” menüben képviseleteik pontos címe megtalálható.

Az előző jó hír volt. Most jön a rossz: az üzembe helyezés, azaz a rendszám kiváltása pénzbe kerül. Ha egyedi behozatalról van szó, akkor fizetendő az egyedi forgalomba helyezés díja is (22 800 Ft), a műszaki vizsga díja segédmotor kategória esetén csupán 1900 Ft, a műszaki adatlap díja fizetendő mindkét mopedfajta esetében, ami 1190 Ft. És persze az is rossz hír, hogy nem a segédmotorra érvényes M kategóriás, hanem a személyautókhoz szokásos B kategóriás jogosítványt kell megszerezni, ami valóban sok pénzbe kerül. De a B kategória érthető, hiszen különbség van a két jármű vezetéstechnikájában, ráadásul ez a vezető és az úton lévők biztonságát szolgálja. Lovas Károly Róbert ezt szakszerűbben fogalmazta meg:
„A mopedautót, bár a konstrukció alapján segédmotor, az üzemeltetés alapján autónak kell tekinteni. E kétféle szempont szerinti megkülönböztetés lehetősége már megjelenik a január 1-jétől érvényes, módosított 5/1990-es Köhém rendeletben. 2009-től egyébként a quadokra és 2010-től a segédmotorokra is kell rendszám. Műszaki vizsga szempontjából a 4kW-os teljesítményű mopedautók csupán a segédmotorra előírtakat kell teljesítsék, de vannak ennél nagyobb teljesítményűek is …, azok motorkerékpárnak minősülnek, nekik tehát motornak megfelelő műszaki tartalmú műszaki vizsga az előírt. A besorolást a közlekedési hatóság végzi.”

*

A fenti cikk a Humanitás c. újság februári számában megjelent szerkesztett változata. Nem sokkal a megjelenése után felhívott Bander Ferenc, aki a http://www.mopedauto.hu című oldalt üzemelteti, aminek Fórum rovatában eszmét cserélhetnek, tanácsot kérhetnek tőle az autóhasználók és a leendő vásárlók. A Fórum rovatban olvastam azt is, hogy kilenc napra bevonul a börtönbe. Az ok: rendszám nélkül közlekedett mopedautójával. Első fokon felmentették, másodfokon elítélték. Na ezt a pénzbírságos ítéletet üli le Bander Ferenc. Még szerencse, hogy csak ennyit kell ott töltenie, így ott lehet azon a peren, amit ő indított. Ferenc beperelte a közlekedési hatóságot. Mint a Fórumában írja, kártérítési perről van szó a személyautónak minősítés miatt. A perre május 13-án, délelőtt 10 órakor kerül sor a Fővárosi Bíróságon. Ha lesz ítélet, arra visszatérünk.

F. Á.

Hozzászólások lezárva.