Hírlevél – 2013. szeptember

A lap megjelenését
az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) támogatta

Így látom . . .
Születésnapi ünnepség Szajkon
ÉTA Vándorkiállítás: új célpontok

Az ÉTA Diákönkéntes és Közösségi Szolgálat programjáról
Közmeghallgatás Szilvásváradon
Hol éljenek a fogyatékos emberek?
Az ember életében történnek jó dolgok
Adókedvezmény: dolgozó fogyatékos embereknek
Élménybank a Fogd a Kezem Alapítványnál

A régi tantervet kell leporolni, aktualizálni
Ismét kevesbedtünk

Családi napközi indul Herceghalmon
Dr. Dizseri Tamás Habilitációs Központ

Konferencia: koragyermekkori intervenció

Panka megkapta álmai állását

Következetesen ezt a címet választva, az ÉTA-Hírlevél minden számában megosztom gondolataimat: az életünket meghatározó egy-egy eseményt kommentálva, hol aktualizált, hol elvi éllel – nem mindig a lap tematikájához illő tartalommal.

A tematikát illetően most fegyelmezett leszek, és az ÉTA Országos Szövetség két, egyre inkább egymásba fonódó programjáról szólok, mintegy fel-, illetve bevezetve azokat az írásokat, melyek e lapszám tartalmát uralják.

Az egyik programunk a 2002 óta folyamatosan működő Vándorkiállítás. Az elmúlt 11 évben 38 városi településen jelentünk meg vele, döntően települési önkormányzatok vendégeként. Minden esetben reprezentatív környezetben mutattuk be a fogyatékos emberek kézműves termékeit – változatos kivitelben – olyan használati és dísztárgyakat, melyeknek piacképes minőségét vendégkönyvi bejegyzések sokasága igazolta vissza.

A másik programunk az „ÉTA Diákönkéntes és Közösségi Szolgálat”, melyet 2011-ben indítottunk. A programban részt vevő gimnáziumi és szakközépiskolai diákok lelki gazdagsága, közösségi motivációjuk és a más embereken való segítésének élményéhsége a program sikerének feltétele. Ezt a programot két nagy létszámú – kollégiumokat is működtető – középiskolában indítottuk, és évente 3-4 újabb középiskola bevonásával bővítjük.

Úgy döntöttünk, hogy Vándorkiállítást beépítjük a diákönkéntes és közösségi szolgálat programunkba.

… mert úgy látom, azt tapasztalom, hogy fogyatékos embertársaink valós, tehát belső és erkölcsi meggyőződésből történő természetes elfogadása, befogadása elsősorban a fiatalok megszólítását igényli. Ez az a korosztály, a „tizenéveseké”, ahol az élet értéke nem személyekhez kötődik, a fogyatékkal született, vagy azzá vált embereket szerethető embertársaiknak tekintik.

Ebből, és csak ebből a lelkiségből nőhet ki a másokért való felelősség tudatossága.

Dr. Rubovszky László

---

Szajkra menni jó. A nyolcszáz lelkes kis falunak pincesora van, és a dombokon sok-sok, szépen sorokozó szőlőtőkéje, és van egy napközi otthona, ahol a fogyatékos emberek töltik mindennapjaikat. Ez a Stang házaspárnak köszönhető, lányuk értelmi fogyatékos. Ők hozták létre a Fogadj el! Alapítványt!, az alapítvány pedig az értelmi fogyatékos embereknek napközi otthont. Azóta minden évben megünneplik a napközi magalakulásának évfordulóját. Ebben az évben már a tizennyolcadikat.

Most augusztus 31-én gyűltünk össze ünnepelni. Sokan vagyunk, mert nemcsak a napközis felnőttek és azok szülei, hozzátartozói jöttek el, hanem itt vannak a környékbeli civil szervezetektől is gondozottak, szülők, önkéntes segítők (ők főztek, terítettek, kiszolgáltak), és itt vannak a szajkiak is, főleg gyerekek. Szajk polgármestere, egészen szokatlan módon, az ünnepi beszéd elmondása után hosszú órákig ott maradt, beszélgetett az emberekkel, velünk is, messziről jöttekkel.

Egy idő után olyan érzése volt az embernek, mintha búcsúban lenne, ezt az érzést még az is erősítette, hogy a napközi otthon legújabb beszerzésének megszentelése is most történt. Szajk plébánosa rövid misét celebrált, majd megszentelte az új hintát, amit előzőleg már birtokba vettek a kisebb-nagyobb gyerekek.

Műsor is volt, persze hogy volt műsor, változatos és sokfelől jövő szereplőkkel, énekkel, tánccal, mindenki nagy örömére. A gyerekek, ha már megunták a felnőttek közötti létet, az udvar végében Toma csapatának két tagjától tanulták meg, mivel is játszottak úgy ötszáz évvel ezelőtt a gyerekek. Élvezték a rönkhúzást, a különféle dobálós játékokat, és az ügyesebbek még a hordójárást is kipróbálták. Ha ebbe is beleuntak megnézhették, hogyan készül a kürtőskalács, bemehettek az egészségügyi sátorba, ahol társasjátékokkal és mindenféle gyerekre szabott (ismeretterjesztő) ötletekkel várták őket Szajk egészségügyének őrei. A felnőttek a szórakozáson kívül megtudhatták, hogyan készül a vaddisznópörkölt és a köcsögbab vagy köcsögös bab, amiről a tudósító még sosem hallott, és megkóstolva kijelentheti: életében nem evett még ilyen finom babot.

Az ÉTA is hozzájárult az ünnepséghez: az országos szövetség tagszervezeteinek remek kézműves termékeiből kiállítás nyílt. Mindig öröm, ha a látogatók azonnal meg akarnak venni egy-egy nekik tetsző darabot, és csalódottan veszik tudomásul, hogy ez a kiállítás nem vásári célokat szolgál, hanem szemléletformálást: megmutatni azt, hogy mire képesek az értelmi fogyatékos emberek. De aki venni akart, annak sem kellett elmennie üres kézzel: a szajki napközi otthon dolgozóinak ajándéktárgyai, vagy a tordasi otthon plüssállatai megvásárolhatók voltak az ünnepség egész ideje alatt.

Öreg este lett, mire magunk mögött hagytuk Szajkot és a bálozó sokaságot, mert itt, ezt az ünnepet mindig bál zárja a jelenlévő fiatalság nagy örömére.

Ferenczy Ágnes

---

A Vándorkiállítás szeptember 19-étől két héten keresztül látható a mezőberényi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégiumban. A diákok az iskola aulájában ismerkedhetnek meg a fogyatékkal élő emberek által készített piacképes használati és dísztárgyak sokaságával.

A zárás után a Vándorkiállítás a szeghalmi Péter András Gimnázium és Szigeti Endre Szakközépiskola vendége lesz.

---

Az ÉTA diákönkéntesei és vezetőtanáraik augusztusban Balatonmáriafürdőn táboroztak. Mezőberényből és Szeghalomról jöttek. Többségük „csak úgy”, a „jót tenni jó” öröméért vállalta a közösség ( vagy egy konkrét személy) szolgálatát. A tudósító csak egy napot töltött velük, írhatna a benyomásairól, arról, hogy jó volt velük beszélgetni, együtt lenni, de úgy véli, az érintettek hitelesebben szólnak erről.

FARKAS ILONA, PEDAGÓGUS SZEGHALOM

Nehéz elkezdeni ezt a beszámolót.

Minden úgy kezdődött, hogy megkereste iskolánkat, a szeghalmi Péter András Gimnáziumot és Szigeti Endre Szakközépiskolát az ÉTA Országos Szövetség azzal a programmal, hogy próbáljunk együtt önkéntes, illetve közösségi szolgálatot szervezni a diákjainkkal. A vezetőség rám gondolt koordinálóként, és dr. Rubovszky László segítségével elkezdtük a munkát.

Megkerestem több szervezetet, családot, óvodát. Voltak nehézségek, falak, de végül tíz diákkal elindult az önkéntes munka. Diákjaimnak az érettségihez még nem kell az 50 órát teljesíteniük, ezért igazi szívből jövő önkéntes munkát végeztek. Időközben csatlakozott az ÉTA szövetség egy másik kollégája a segítésünkhöz: Papp Ágnes. Az ő személyében is egy rendkívül szenzitív, empatikus embert ismertem meg, akinek szívügye a rábízott munka, csakúgy, mint Rubovszky úrnak. Bármikor fordulhattam hozzájuk, bármilyen kérdéssel-kéréssel, megkaptam a segítséget.

Velünk együtt indította az ÉTA a mezőberényi gimnázium diákjainak önkéntes programját is, így mindkét iskola tanulói és a koordináló tanárok meghívást kaptak Balatonmáriafürdőre, hogy együtt értékeljük az elvégzett munkát és megbeszéljük a tapasztalatokat.

A helyszín a Regens Wagner Alapítvány által működtetett, értelmi sérült fiataloknak otthont adó foglalkoztató intézmény volt, mely egyben akadálymentes szálloda is. A meglepetés már a megérkezésünkkor elkezdődött, és az öt nap alatt mindig ért valami bennünket. A lakók a teraszról nézték az érkezésünket és integettek. A szobánkban patyolat tiszta volt minden, hófehér törölközők, ágynemű és egy narancssárga kis béka a párnán. Akkor még nem tudtam, hogy ezt is ők készítik, ők takarítanak, mosnak, parkot rendeznek.

A szakmai munka is igen értékes volt. Papp Ágin kívül még egy segítőt kaptunk a foglalkozásainkhoz, Benkő Anikót, aki nagyon megszeretett minket, és nehéz szívvel búcsúzott el tőlünk. Foglalkozásaikon megismerkedtünk egymással, megosztottuk tapasztalatainkat, érzéseinket. Átbeszéltük a lehetséges további utakat, lehetőségeket.

Meglátogatott minket Rubovszky László az ÉTA újságírójával. Eljött hozzánk dr. Bodó Márton, az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet munkatársa, aki felelős a közösségi szolgálat beindításáért. Őszinte érdeklődéssel hallgatta felvetéseinket, tapasztalatainkat, ötleteinket. Remélem, valóban megérintette ez a kis csapat, hiszen igazán érzelmekkel teli, szeretetből segítő gyerekekkel, fiatalokkal találkozott.

Mindezek mellett rengeteg szabadidőnk volt. Fürödtünk, pihentünk, ettünk-ittunk, fagyiztunk, grilleztünk…

Valami különleges dolgot kaptunk. Nehéz ezt megfogalmazni, de megpróbálom. Betekintést nyerhettünk a Regens Wagner otthon lakóinak mindennapjaiba, apró örömeikbe-bánatukba, megnéztük az általuk készített gyönyörű munkákat, sőt, táncoltunk is velük. Ezt az érzést nem lehet leírni, gyerekeink sírtak-nevettek…

Mindezek mellett új barátságok szövődtek, megnyílt az a diák, aki eddig kicsit a „pálya szélére” szorult (a vonaton nagy szeretettel megölelt a búcsúzásnál). Ez csak picike szelete annak, amit kaptunk. Csak remélem, hogy mi is adtunk valamit.

A felét sem írtam le annak, ami bennem kering. Rengeteg érzés, gondolat. Ezek fognak vezérelni a további munkámban.

Kívánom azoknak, akik ezt lehetővé tették számunkra, hogy ők is töltekezzenek belőlünk: fiataljaink lelkesedésből, munkájából, és ne adják fel ezt a fantasztikus, lélekemelő munkát. Ehhez erőt, kitartást, egészséget kívánok!

KLEIN ÉVA PEDAGÓGUS, MEZŐBERÉNY

A Mezőberényi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium 11 diákjával rekreációs tréningen vehettem részt Balatonmáriafürdőn, augusztus 12–16-ig. Az ÉTA Országos Szövetség diákönkéntes programja első próba évének lezárásaképpen találkoztunk a magyar tenger mellett található Regens Wagner Alapítvány által működtetett vendégházban

Indulásunkkor a diákok és jómagam is izgalommal telve vártuk az étás tábort. Tábort írok, bár nem az, de a tanulóink között a kezdetektől ez az elnevezés élt. A vonatúton alkalmunk nyílt összeszedni gondolatban azon élményeket, amelyeket szívesen megosztanánk az eddigi tapasztalatokról a közösségi szolgálattal kapcsolatban. A sok előkészület, szervezőmunka végül meghozta eredményét.

A tábornak köszönhetően láthatóvá vált számomra, hogy a közösségi szolgálatból mi módon válhat önkéntesség. Tapintható volt az elköteleződés, a felelősségvállalás. Láttam, hogy tanulnak, a közért tesznek, az önmaguk választotta területen. A választás lényeges elem jelen esetben, hiszen akár a pályaválasztás megerősítésében is szerephez juthat a közösségi szolgálat.

A kudarcok, sikerek átbeszélése közelebb hozta egymáshoz a diákokat, és érezhetővé vált, hogy a szociális érzék, mely képessé tesz valakit a segítésre, bizony megtalálható bennük. A diákok részére a rekreációs program hozadékai közé sorolandó, hogy határozottabbá, magabiztosabbá válhattak. Ebben nyújtottak segítséget a Regens Wagner Otthonban élő fiatalok, akik tudtukon kívül juttatták tapasztalatokhoz, fontos benyomásokhoz vendégeiket. A diákok könnyedén, rendkívül hamar kapcsolatot tudtak teremteni velük, mely csodálatraméltó. Ugyanis a fogyatékkal élő emberekkel olykor felnőttként is nehezen találjuk meg a megfelelő kapcsolattartási módot, a diákok azonban természetesen kezelték a velük való kommunikációt.

A táborban lehetőségük nyílt csoportosan megtapasztalni élményeket, s rögtön reflektálhattak is a körbeülős beszélgetésekkor a látottakra, hallottakra. A segítő szerepek gyakorlására kiváló alkalom nyílhatott az öt nap alatt. Képessé váltak arra, hogy felismerjék azon helyzeteket, ahol segíteni tudnak. A túlsegítés dilemmája ugyan mindig fennáll, azonban helyzetfelismerő készségük sokat fejlődött.

A közösségi szolgálat hangsúlyossá teszi a saját élményű tanulást. Azonban ha nincs úgynevezett tapasztalatösszegző, levezető foglalkozás, akkor feledésbe merülhetnek rendkívül fontos momentumok, melyek a személyiség épülésében játszanak kardinális szerepet. Az augusztusi alkalom éppen erre adott módot.

Nem csak a tanulóknak

jelentett élményt a találkozó, hanem kedves szeghalmi kolléganőm és én is tapasztalatokat cserélhettünk, és kapcsolattartásunkat erősíthettük. Megállapítottuk mindketten, hogy a szociális kompetenciák átadására iskolai közegben csupán töredékesen van mód. Az empatikus készséget, a konfliktusok megoldására törekvést az élet adta szituációkon lehet gyakorolni, és talán egyből vizsgázni is. Az iskolapad ugyan felkínál számtalan lehetőséget, a lexikális tudás átadására szinte minden eszköz a rendelkezésünkre áll, de bizonyos képességek elsajátításához, fejlesztéséhez saját magunknak kell dolgozni magunkon.

A hét során megrendezett táncház, ahol a diákok és az otthon lakói együtt, önfeledten szórakozhattak, a műhelylátogatás, mely során a tanulók megismerhették, hogy a fogyatékos emberek is készíthetnek szép, értékes, eladható termékeket, olyan élmények, amelyek emlékezetesek maradnak egyszer s mindenkorra.

Megtanulni, hogy a „csak beszélgetni” másnak nem „csak”. Látni örömkönnyeket, búcsúfényképek készültét, s látni varázslatos emberi átalakulásokat, bizony számomra is kitörölhetetlen.

A tartozni valahová érzése kiemelkedően fontos. Az ÉTA Szövetség jóvoltából megtapasztalhattuk, hogy milyen a biztos háttér, a támogatás. Az étás pólók, melyeket a diákok a tábor óta is szívesen viselnek, csupán ráadás.

A közösségi szolgálat népszerűsítése ugyan nem feladatunk, de bízunk abban, hogy kellemes tapasztalataink, élményeink hallatán a középiskolás tanulók kedvvel fognak hozzá, az elején még kötelező ízű szolgálatnak.

NAGY RICHÁRD DIÁKÖNKÉNTES, MEZŐBERÉNY

A Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium és Kollégium diákját egy másik diákönkéntes, Ásós Gabriella kérdezte.

– Mikor döntötted el, hogy önkénteskedni fogsz?

– Igazából ez nem döntés kérdése volt nálam, mindig is volt bennem késztetés arra, hogy segítsek azon, aki rászorul. Ennek a késztetésnek ott kéne lennie minden emberben, de sajnos ez hiányzik az emberek többségéből. Tavalyelőtt már jeleztem az ifjúságvédelmi felelősnek az iskolánkban, hogy ha van önkéntességre lehetőség, akkor azonnal szóljon nekem.

– Neked mit jelent önkéntesnek lenni?

– Önkéntesnek lenni annyi, mint önzetlenül segíteni másokon, legyen az bármelyik embertársam. Alapvető emberi kötelességem a másiknak segíteni, elvégre az tesz minket emberré, hogy törődünk a másikkal. Kár, hogy ezt ma az iskolákban nem tanítják.

– Milyen dolgokat tapasztaltál a munkád során?

– Azt hogy ettől én is és az is, akinek segít az ember, többnek érzi magát. Talán a legfontosabb tapasztalat az az, hogy a szellemileg sérült és mozgáskorlátozott embereket nem kell sajnálni.

– Idén volt az első ÉTA tábor, és te is részt vettél rajta. Olyan volt, mint amilyennek elképzelted?

– Kezdetben féltem, és tartottam tőle, hogy mi lesz, elvégre nem ismertem senkit a csoportunkból személyesen és hát 300–400 km-rel odébb, teljesen más környezetben eltölteni úgy öt napot, hogy senkit sem ismerek, ez megrémített…Már az oda felé út se úgy ment, ahogy terveztük… Az első nap mindenki meg volt rémülve, láttam az arcokon, alig-alig szóltunk a másikhoz, de ez páli fordulatot vett, ahogy teltek a napok, s ahogy részt vettünk a közös programokon és beszélgetéseken.

– Milyen programokon vettettek részt?

– Az első nap – ha jól emlékszem –, este hat órakor már volt is egy csoportos beszélgetés. Ez úgy zajlott, hogy székekre ültünk egy nagy kört alkotva, és mindig volt egy adott téma, amiről beszélni lehetett. Anikó és Ági, a beszélgetések szervezői, igyekeztek úgy alakítani a programjainkat, hogy minél több idő jusson a szabad programokra – ez sikerült is nekik. Persze ez nem olyan tábor volt, ahol napirend van, ami a kilenc órai reggelivel kezdődik, és akkor ostorral hajtanak, hogy márpedig betartod az időpontokat! Többször is hangsúlyozta Anikó és Ági, hogy amelyik programon nem akarunk részt venni, azon nem veszünk részt, mert itt semmi sem kötelező. Ettől független mindig mindenki megjelent az adott programokon. Én ezeken a csoportos beszélgetéseken éreztem a legjobban magam, azért mert mindig mindenkiről megtudtam valami újat. Mindezek mellett azt hiszem, hogy a reggelit, ebédet és a vacsorát is vehetjük közös „programnak”, elvégre mindannyian egy ebédlőben ettünk, és mindig volt egy adott téma evés előtt, közben és utána is, amihez mindenki hozzá tudott szólni. Olyanok voltunk, mint egy nagy család.

– Hogy érezted magad a tábor ideje alatt?

– Rengeteg új ismertségre tettem szert, és kötöttem barátságokat. A táj, az emberek, az ellátás, a társaság egyszerűen zseniális volt (függetlenül attól, hogy a vonatút ide nem volt könnyű menet) életem egyik legjobb élménye, hogy ebben a táborban részt vehettem! A végén nagyon nem akaródzott készülődni a visszaútra, s mikor hazaértem, egyszerűen nem találtam a helyem, nem tudtam mit csinálni. Olyan volt ez az öt nap – így visszaemlékezve –, mintha ez az egész egy másik világban történt volna ezer évvel ezelőtt, annyira tökéletes volt. Szeretném megköszönni azoknak az embereknek, akik lehetővé tették, hogy mi önkéntesek öt napot a Balatonnál tölthessünk.

– Nem mellékes, hogy a Balaton partján voltatok. Mennyi idő jutott a fürdésre?

– Az öt napból kétszer az eső esett, hűvös is volt, de ez nem igazán gátolt minket abban, hogy ne menjünk a vízbe. Igyekeztünk úgy alakítani a szabadidőnket, hogy a lehető legtöbb időt töltsük a Balaton vizében. Bár amikor én először belementem, nem sok kellett ahhoz, hogy ne ugorjak ki egyből, mert nagyon hideg volt a víz. De ettől függetlenül hősiesen belementem!

– Milyen érzés volt találkozni a Regens Wagner Alapítvány lakóival?

– A negyedik napon vacsora után nem tudtam eldönteni, hogy kimenjek-e a városba, vagy elmenjek fürdeni a Balatonba. Ezen gondolkoztam a szobában, hogy most akkor mit is csináljak. Eldöntöttem, hogy teszek egy kört az alapítvány négyhektáros területén, és séta közben majd eldöntöm. Mikor az ebédlő bejáratához értem, láttam, hogy ott ülnek a teraszon az alapítvány lakói. És akkor bevillant a harmadik verzió: Nem megyek ki a városba, nem megyek fürdeni, én velük fogok beszélgetni! Odamentem, köszöntem nekik, ők visszaköszöntek, megkérdeztem: leülhetek-e? Bólogattak, nem válaszoltak, kicsit meg voltak szeppenve – nem tagadom: én is. Elkezdtem mesélni az itthoni életemről, a suliról meg az elképzelt jövőmről, majd kezdtek ők is kérdezősködni. Megkértem őket, mutatkozzanak be. Ekkor még csak öt nevet kellett megjegyeznem. Majd elkezdtünk hülyéskedni és nevetni, jó hangosak voltunk. Ez olyan délután hat-hét óra tájt lehetett. Ezek után lassan kezdett előbújni a többi lakó. Gondolom, hallották, hogy jó a hangulat kinn, szóval a legvégére huszonketten voltunk a teraszon. Nekem meg fejben tartani a neveket… hát jó kis memóriagyakorlat! Vagy tízszer elismételtem szépen sorba mindenkinek a nevét, mire megtanultam. Aztán csatlakozott még hozzám pár önkéntes a táborból, ők is bemutatkoztak, és megismerkedtek a lakókkal. Nagyon sok lakóval sikerült kicsit jobban megismerkednem, és meglepődve tapasztaltam, hogy rengeteget tudnak, tisztában vannak a világ eseményeivel és azzal is, hogy mi történik épp az országunkban. Imádják a zenét, külföldit és magyart egyaránt, könyveket is olvasnak és oda-vissza fújják a filmeket és a sorozatokat! A legjobban azt bánom, hogy az utolsó előtti nap mentem oda hozzájuk és nem korábban. A következő nap a hazautazás napja volt, és nem volt könnyű a búcsúzás sem… De megígértük nekik, hogy még visszatérünk, mire ők azt felelték: „Mi itt fogunk várni titeket! “

---

Európa-szerte tapasztalható a fogyatékkal élő embereket gondozó nagy létszámú intézmények megszüntetése, és az un. „kitagolási” folyamat eredményeként a gondozottak új, családias életkörülményeinek megteremtése, lakásszerű lakhatási formák biztosításával.

Ezt történik Magyarországon is.

Jelenleg éppen hat, nagy létszámú intézmény esetében, így például a bélapátfalvainál is folyik a kitagolás, ahol az ott lakó fogyatékossággal élő embertársaink – megtapasztaltam – reménykedve, bizalommal és izgalommal várják életük nagy eseményét. A nagy eseményben Szilvásvárad is érintett, néhányan ugyan is oda fognak költözni. A program Európában mindenhol sikeresnek mondható, hiszen embereknek – embertársainknak – kínál élhetőbb, tartalmasabb – és amennyire állapotuk engedi – önállóbb és örömtelibb életet.

Szilvásváradon ezt nem akarják! Legalább is egy-két ember nem akarja. Mondják: idegenforgalmukat féltik. Ők a hangadók. Ők a megmondó emberek. Közmeghallgatást kezdeményeztek, ami augusztus 28-án meg is történt. Sikerült sok helyi lakost is felhergelni, hogy legyen kellő számú statisztája ennek az emberellenes helyi mozgalomnak.

Augusztus 28-án, a szilvásváradi közmeghallgatáson, ahol a település lakosságát képviselő – reményeim szerint valójában nem a település lakosságát képviselő – helyiek egy csoportja, sokszor cinizmusba hajló elszántsággal adott hangot a fogyatékossággal élő emberek iránti ellenszenvének.

Nem tudhatom, hol van a határa annak az indulatvezérelt emberi mentalitásnak, amikor már a józan ész, és a morális indokok is hatástalanok, így hát olyan tényekre szeretném felhívni a figyelmet, melyek hűthetik a közösségi együttélés évszázados szabályait elutasító szilvásváradiak gerjedelmeit.

Szövetségem, az ÉTA Országos Szövetség (www.eta-szov.hu) – ahol hosszú évek óta dolgozom – harminc lakóotthont és sok-sok nappali foglalkoztatót integrál szakmai érdekvédelmi feladatainak keretében. Ezek az ország városaiban és falvaiban működnek, és jól működnek, és soha sehol gondot nem jelentettek, és létük a helyben lakó emberek köznapi gondolkodásában a természetesség élményét jelentik. E lakóotthonok és nappali foglalkoztatók fogyatékossággal élő lakóit a települések közössége vagy elfogadja, vagy befogadja, vagy kifejezetten szereti.

Magyarországon és Európa-szerte ma már természetes, hogy fogyatékkal élő embertársaink köztünk élnek. Nemcsak lakóotthonokban, de egyre inkább un. támogatott lakhatási formák rendszeresítésével is, ami azt jelenti, hogy családi és társasházak lakóiként is e lakóközösségek elfogadott/befogadott tagjai. Egyre többen vannak – szerencsénkre és szerencséjükre.

Dr. Rubovszky László
az ÉTA Országos Szövetség
ügyvezető igazgatója

---

Hol éljenek a fogyatékos emberek?

Valaha úgy mondták: kitagolás, most intézményi férőhely-kiváltás a neve. Régóta adósak vagyunk ezzel, az ENSZ, az UNIÓ, no meg az emberiesség parancsa is azt kívánja, hogy ne 200-300 fős otthonokban éljenek a fogyatékos emberek és a pszichiátriai betegek.

A mulasztás felszámolását az Orbán-kormány kezdte meg 1257/2011. (VII. 21.) kormányhatározatával. E határozatában döntött a fogyatékos személyek számára ápolást-gondozást nyújtó szociális intézményi férőhelyek kiváltásának stratégiájáról és a végrehajtásával kapcsolatos kormányzati feladatokról.

Az előzmények

Ennek folyományaként jött létre, az Intézményi Férőhely Kiváltást Koordináló Országos Testület (IFKKOT). Az ő dolguk volt kidolgozni azt a stratégiát, aminek alapján a nagy intézmények lassanként kiürülnek – a kormány 25 évvel számolt – 2040-re. Az első körben pályázni kellett az intézmény fenntartójának. Hat intézményben indult meg a kiváltás folyamata. Ennek egyik lépcsőfoka ingatlanok, lakások megvásárlása, ahol majd a fogyatékosok emberek támogató segítségével élni fognak (un. támogatott lakhatás) belesimulva a többségiek életébe, az adott település ritmusába.

A Bélapatáfalván lévő nagy állami intézmény fenntartója is pályázott, és nyert. 150 fogyatékos embernek akarnak élhetőbb életet adni, ezért négy településen vettek házakat, lakásokat. Szilvásvárad, ahová negyven fogyatékos ember költözne, nem akarja őket a falu utcáin látni, ezért augusztus végén közmeghallgatást tartott az önkormányzat.

Faragó Ferenc, a kitagolás egyik mentora, azaz a fogyatékos emberek segítője, szintén jelen volt a közmeghallgatáson, több, a kitagolásban részt vevő szakemberrel együtt (Bartholy Judit, Farkas Edit, Pordán Ákos, Makrai Józsefné, Papp Ágnes, Réti Ferencné, Schenk Lászlóné, Szentkatolnay Miklós).

Faragó Ferenc

– A faluban aláírásokat gyűjtöttek, 313 ember írta alá, hogy nem akarják, hogy a bélapátfalvi fogyatékos emberek ide költözzenek. Mi arra gondoltunk, hogy meg tudjuk győzni őket, hiszen számos jó példa van erre, itthon is. A legszomorúbb az, hogy egy fogyatékos gyermek édesapja volt az ellenzők főszónoka. A lányát is emlegette, el is sírta magát, s mint mondta: ő a fogyatékosok érdekében szól, mert nem lenne jó nekik itt, nem tudnák megszokni, nagy a zaj, megzavarná őket az idegen beszéd, hiszen Szilvásváradon sok külföldi megfordul. Meg aztán a külföldieknek sem lenne jó, mert a fogyatékos emberek majd pénzt, cigit kunyerálnak tőlük, megsimogatják az idegeneket. Megtapsolták őt.

Azt is nehezményezték, hogy miért nem volt beszoktatás, nyugaton évekig tart az ilyen folyamat, őket meg kész tények elé állítják. Horváth László, a terület országgyűlési képviselője, felszólította a főpályázót, vizsgálja felül a pályázatot, és vigyék más helyre a fogyatékos embereket (ehhez lásd keretes írásunkat). Sajnos a főpályázó, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság Heves megyei igazgatója, Benedek István, nem tudott eljönni, mert szabadságon volt.

– A polgármester mindehhez mit szólt?

– Megpróbált semleges maradni, és mederben tartani a közmeghallgatást – fújoltak az emberek, amikor tőlünk valaki megszólalt. Azt mondták: „Magasról jött ember nekik ne beszéljen”. De azt elmondta, hogy ő is csak a földhivataltól értesült a vásárlásokról.

– Azért ennek a történetnek van tanulsága: azt nem tudom, ki rontotta el, de nem lehet megspórolni a helybéliek előkészítését, tájékoztatását. Akik az idegenforgalomból élnek, azok a bevételeiket féltik.

– Az teljesen biztos, hogy féltik, azt hallottuk, hogy két-három turisztikai vállalkozó áll a háttérben. De ettől függetlenül, érzékenyítésre, tájékoztatásra szükség van, még akkor is, ha mint a polgármester mondta: az költözik ide, aki akar, nem kell hozzá engedélyt kérni. A tájékoztatás szükségességére már az is jelzés lehetett volna, hogy maguk a bélapátfalvaiak is elutasították, hogy ott lakjanak az intézményből kikerült fogyatékos emberek. Pedig 1986 óta ott élnek. Más helyeken, ahol valóban volt érzékenyítés, tájékoztatás, még örültek is, mert a kiköltözés új munkahelyeket teremt.

Ferenczy Ágnes

---

Két sommás megállapítás az emberekről (úgy általában): 1. Az emberek rosszak, csak magukkal törődnek, átgázolnak a másikon, ami kell nekik, azt elveszik. 2. Az emberek jók, csak alkalmat kell adni rá, hogy jók legyenek.

Magam az utóbbival értek egyet, és amikor elolvastam Pálházai Csaba történetét az ellopott kerekes székéről, biztos voltam benne, hogy vagy összeadják a jó szándékú emberek a pénzt Csabának egy új elektromos kerekes székre, vagy jelentkezik valaki, aki egy összegben kifizeti a 700 ezer forintot. Titokban egy forgalmazóban vagy gyártóban reménykedtem, akinek ez reklámnak sem lenne utolsó – de nem ez történt.

A jó hírről augusztus 29-én tudósított az RTL Klub, a rosszról is tőle értesültünk három hónappal ezelőtt: Csaba a barátját látogatta meg, a lépcsőházban hagyta leláncolt kerekes székét, a lábát (így idézőjel nélkül). Mire a látogatásnak vége lett, a szék eltűnt. Neki a keze is sérült, a hagyományos kézzel hajtható géppel mit sem tud kezdeni, legfeljebb a lakásban, a lábával lökve magát előre.

Az OEP ugyan ad támogatást a kerekes székekre, ám ezeknek un. kihordási ideje van. Csaba még nem „hordta ki” a magáét, mikor az a galád lelkű – embert leírni, valahogy nincs kedvem – eltulajdonította.

Csaba bízott az emberekben, és nem hiába. Sokan akartak neki segíteni, de mind közül a legjobb ez az új elektromos kerekes szék. Jobb, mint az előző volt, és egy névtelenséget választó vállalkozónak köszönheti. Erről ezt mondta a tévéseknek:
„Az ember életében történnek jó dolgok, nekem most ugyancsak sikerült jó dolgokat megélnem, nagyon sok kritika ért, mert mozgássérült vagyok, de innentől nem érdekel,
mert emberszámba vagyok véve.”
(forrás: http://www.rtlklub.hu/musorok/fokusz/cikkek/537535)

---

A mindenkori minimálbér 5 százalékának megfelelő összeg igényelhető vissza a személyi jövedelemadóból a súlyosan fogyatékos magánszemélyeknek a 49/2009. (XII. 29.) EüM rendelet alapján – ezt Kiss Kálmánné, adótanácsadó nyilatkozta a Webdoki online lapnak. A kedvezményt kizárólag a súlyos fogyatékosságban szenvedő magánszemély vonhatja le a saját, összevonás alá eső jövedelme utáni adóból.
Súlyos fogyatékosság például a cukorbetegség, lisztérzékenység, asztma, trombózis, különböző gyomor-, és bélrendszeri betegségek, hallás- vagy látáskárosodás. Bővebb tájékoztatást a NAV ügyfélszolgálata ad, de az interneten is utána lehet nézni, hogy milyen további betegségek után jár az adókedvezmény.
A teljes lista megtalálható a 335/2009. (XII. 29. kormányrendeletben, de sok esetben a fogyatékosság mértéke dönti el, hogy jár-e a kedvezmény.

A kedvezményt kérni kell, és igazolni is kell:
Az igényléshez orvosi igazolás szükséges, amelyet nem kell a bevallás mellé csatolni, de öt évig meg kell őrizni (ellenőrzésnél szükség van rá). Az igazoláson legyen ott a dátum, amióta a betegség fennáll.
Ha a betegség gyógyíthatatlan, akkor azt jelölnie kell az orvosnak, ebben az esetben nem kell évente újat igényelni.

Ezek legyenek az orvosi igazoláson:
– A súlyosan fogyatékos ember személyazonosító adatai, lakóhelye, adóazonosító jele
– Dátum az igazolás kiadásának időpontjáról
– A fogyatékosság ideiglenes, vagy végleges jellegének megállapítása
– Ideiglenes igazolás kiállítása esetén az igazolás hatályának megállapítása, dátuma,
– A kiállító orvos aláírása, pecsétje.

Az adókedvezményt (adójóváírást) 5 évre visszamenőleg lehet kérni, vagy ha annál rövidebb ideje tart a betegség, akkor annak kezdete óta.
(forrás: http://www.webdoki.hu/dokumentumok/335_2009Kr.doc)

---

Az ERSTE Alapítvány 2013-as Társadalmi Integrációs Díjának nyerteseit június 27-én hirdették ki a bécsi díjátadó ünnepségen. 35 olyan szervezet kapott elismerést, amelyek elkötelezetten küzdenek a hátrányos helyzetűek integrációjáért Kelet-Közép-Európában.

A tizenhárom részt vevő ország Ausztria, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Csehország, Magyarország, Koszovó, Macedónia, Moldávia, Montenegró, Románia, Szerbia, Szlovákia és Szlovénia. A kiosztott díjak összértéke 616 000 EUR. A magyar civilek idén is kiemelkedő teljesítményt értek el, a nyertesek közül nyolc magyar.

A díjra 2000 szervezet nyújtott be pályázatot, ebből 135 került a finalisták közé. A zsűri ezekből választotta ki a 35 díjazott társadalmi programot.

A Fogd a Kezem Alapítvány, az alapítvány által menedzselt szélesebb, több helyi szervezetet is érintő összefogás, a Special Pécs mozgalom Élmény-alap elnevezésű programjával nyert, amivel a fogyatékossággal élők izolációból való kitörését hívatott elősegíteni.
A zéró költségvetésből megvalósuló program egy, a bankok mintájára létrehozott élménybankról szól, amelybe nem pénzt, hanem élményeket lehetett helyezni.

Egy jól megfogalmazott felhívásra élményfelajánlásokat vártak a társadalom különböző rétegeiből, amelyeket aztán a fogyatékossággal élők felé közvetítettek. A programon együtt dolgoztak tehát maguk a fogyatékossággal élők, az őket támogató és egymással együttműködő civil szervezetek, önkéntesek és a szervezők. A felhívásra nem várt mennyiségben közel 50 felajánlás érkezett, közöttük találunk lovas, kutyás élményeket, fotózást, egy vak hölgy múzeumi meghívását a Zsolnai negyedbe, s megannyi más izgalmas, az ép társadalom tagjai számára esetenként szokásos, de a fogyatékossággal élők többségének újszerű élményt.

A szervezők elmondása szerint ők azért dolgoznak, hogy minél több beszélgetés, találkozás legyen az ép emberek és a fogyatékossággal élők között, éppen ezért könnyen elérhető élményeket várnak, mint például kacsázni egy tóparton, táncolni, élni, élvezni a másoknak szokásos örömöket. A program másik fontos célja, hogy a szervezők, az integrációs folyamat vezérlése helyett leginkább azt szeretnék, hogy a felek – az ép társadalom tagjai és az érintettek –, a találkozás után közösen, egymással beszélnék meg az integrációt.

– Konklúzióként levonhatjuk – mondta Pintér Csaba a Special Pécs mozgalom menedzsere –, hogy a társadalom, a helyi közösség, a pécsi közösség nem zárt és előítéletes, ugyanakkor kihívásként jelenik meg, hogy a fogyatékossággal élők valóban kibújjanak az elszigeteltségből – erre tanítottuk őket –, megéljék, betöltsék azt az egyelőre még majdnem üres teret, amire a társadalmi befogadás éppen itt és éppen most fogadókész. Programunkkal hozzásegítjük az embereket a felajánlás, a nyitottság megéléséhez, ugyanúgy ahogyan az érintetteket, a részvétel, az elfogadás megéléséhez.

*

Aki ennél többet szeretne tudni, vagy élménybankos programot szeretne szervezni saját
környezetében, az ezen számon keresse Pintér Csabát: (+36 20) 805 5464.

Pintér Csaba

---

Dr. Pataki László sziklaszilárdan hiszi, hogy a jelenlegi gyógypedagógus-képzés nem a jó irányban halad. E véleményének, ahol lehet, hangot is. Megalapította a Bárczi Gusztáv Magyar Gyógypedagógiai Társaságot, melynek tagjai szintén a változást óhajtják.

Van annak már egy éve is, hogy találkoztunk. Akkor a társaság tagjai arra az elhatározásra jutottak, hogy neki kell állni, és pontról pontra meg kell fogalmazni, milyen is legyen az új típusú képzés. Dr. Pataki Lászlóval azért találkoztam, hogy megtudakoljam, hol is tartanak. Pataki doktor most is tanít a váci Apor Vilmos Katolikus Főiskolán a leendő pedagógusoknak, akik bár normál iskolában oktatnak majd, de a főiskola vezetése fontosnak tartja, hogy megismerjék az SNI gyerekek sajátosságait, hiszen az integráció ezt megköveteli.

Pataki László – akinek a szülei is gyógypedagógusok voltak –, azt mondja, ez nem új dolog, már a húszas években is volt ilyen nálunk (valaha híres és elismert volt a hazai gyógypedagógus-képzés). Akkoriban a normál általános iskolákban kis létszámú osztályokat hoztak létre a kevésbé súlyos fogyatékos gyermekeknek. „Integratív szegregáció” – adja meg a definíciót – a gyerekek ugyanis külön osztályokban tanultak, de az udvaron, az ünnepségeken, kirándulásokon mindenütt együtt voltak a többségiekkel. Felesége, Pataki Klára, szintén ezt csinálja a budapesti, XIII. kerületi Huba utcai Kolping Katolikus Általános iskola Csillag (autista) Csoportjában. Van azért különbség: ebben az iskolában a normál osztályokba járó gyerekek kéredzkednek be a Csillag Csoport különféle foglalkozásaira (pl. néptáncra).

A Bárczi Gusztáv Magyar Gyógypedagógus Társaság tagjai azt szeretnék, hogy a gyereket, a tanítás alanyát, egészben szemlélje a leendő gyógypedagógus. Pataki László – aki nemcsak gyógypedagógus, hanem fül-, orr- gégész és foniáter szakorvos –, azt mondja, olyan nincs az orvosképzésben, hogy csak a fület tanulja meg medikus, hiszen (mondja példaként) az operáció közben leállhat a páciens szíve – az orvosnak az újraélesztést is tudnia kell. Az ő vágyuk a hajdani egységes gyógypedagógus-képzés, mert az embert, a gyermeket a gyógyító pedagógusnak egységben, egészként kell megismerni, a specializáció csak az után jöhet. Ha ez nem így történik a képzés során, akkor csak munka közben szembesül azzal, hogy mennyi kórformát, fogyatékosságot nem tanult meg a főiskolán. Márpedig ha fejleszteni akarja a gyermeket, akkor ezt a tudást nem spórolhatja meg.

A romlás 1963-ban kezdődött, amikor az akkori főigazgató bevezette a kétszakos képzést, ami később egyszakosra redukálódott. Ma ismét két szakra lehet jelentkezni, de ezt kevésnek tartja Pataki doktor: a fogyatékos gyerekek száma, sajnos, nő, és nem lehet tudni, hogy pl. tíz év múlva melyik kórforma fog dominálni, milyen szakosra lesz éppen szükség, arról már nem is beszélve, hogy a gyermeknél többnyire egyszerre több fogyatékosság is együtt van. Az orvostudomány is fejődik, és ma már szerencsére nagyon sok mindent meg tud gyógyítani. Ezért (is) kell az egységes képzés, aminek híve volt Bárczi Gusztáv, a nagy hírű gyógypedagógus is, akiről a főiskola a nevét kapta, és aki még őt is tanította 1960-ban. „Semmi új nincs – véli Pataki doktor – csak a régi tantervet kell leporolni, aktualizálni: beépíteni az új tudáselemeket. Elődeink elképzelését az idő már többszörösen igazolta.”

Pataki doktor és csapata egyetemi szintre szeretné emelni a képzést. Nem lenne „bolognai”, hároméves képzés, hanem a tanulmányok végén mindenki gyógypedagógus-diplomát kapna. Négy évig „mindenről” tanulnának (a tárgy súlyának megfelelően), egészségügyi és pedagógiai tárgyakat párhuzamosan. Közben lenne gyakorlat is, de az kisebb súlyt képviselne az elméleti tárgyakkal szemben. Az ötödév viszont csak a gyakorlaté lenne. Egy, kettő vagy akár három hónapot is eltöltenének egy-egy intézményben a hallgatók, és mindenegyes gyakorlat végén vizsgát tennének. E koncepció ellenzői azt vetik Pataki doktor szemére, hogy túlságosan nagy hangsúlyt fektet az oktatás orvosi részére, holott a gyerekek fejlesztése során a pedagógia módszerek dominálnak. Pataki doktor meg úgy gondolja, hogy e kettő egyensúlyát kell megtalálni, mert szerinte a mostani oktatásban ez épp fordítva van, ma már csak szakanatómiát tanítanak: nem az egész emberi test működését, hanem pl. csak a fülét, vagy a szemét stb., a szakiránynak megfelelően. „És mi van, ha egy siket, ám értelmi fogyatékos diákja lesz a végzettnek? – kérdi Pataki László. – Jó lenne, ha csupa ragyogó értelmű siket kisgyerekünk lenne, de itt még nem tart az orvostudomány, sajnos.”

A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Társasággal együtt első konferenciájukra készülnek, amit a következő év tavaszán szeretnének megtartani. „A konferencia első része a jelenlegi helyzet felmérése, »diagnosztizálása«. A másik része a hogyan továbbról szól.”

Ferenczy Ágnes

---

Mefint gyászolunk. Meghalt Angyal Józsefné szülő. Sokan ismerték, szerették. Nem véletlen, hogy 2009-ben megkapta a Pannon Példakép díjat, amikor olyan jelölteket kerestek, akik a magyar sportélet és sporteredmények javításáért sokat tettek.

Egy régi írás, az ÉTA-Hírlevél 2007. szeptemberi írásának részletével emlékezünk rá: 2007-ben a Hársfa Klub megalakulásának 15. évfordulóját ünnepelték.

„Itt vannak a Hársfa Klub – a majdani egyesület – alapítói: Iván Eszter és Angyal Erika. Van nekik becsületes asszonynevük is – Iván Gyuláné, Angyal Józsefné – de mindenki csak így ismeri őket. A Hársfa magja, a „gyerekek”, egy munkahelyen dolgoztak a TESZÖV-nél, egy védett munkahelyen, ahol Eszter munkavezető volt. Először csak kirándulásokra gyűltek össze (1985), aztán később egy, a szülőknek tartott értekezleten Erika azt találta mondani (1986): a kirándulás nem elég, sportolni kellene a fiataloknak. Volt, aki lebeszélte, mondván „nagyon veszélyes” dolog ez értelmi fogyatékosokkal. Erikát az ellenvélemények csöppet sem zavarták, Sanyi fián látta, hogy mekkora mozgásigénye van, és maga is sokat sportolt lánykorában. Házalt hát egy kicsit, és kapott is ingyen egy tornatermet két órára. Meghirdette a szülőknek, mikor lesz az első foglalkozás. Érzem a csalódást a hangjában, amikor megkérdi: „Mit gondolsz, hányan voltak ott? Ketten. Eszter lánya, Éva, és a fiam, Sanyi”. […]

Egyesületté pedig azért alakultak, mert ahhoz, hogy a Speciális Olimpián indulhassanak erre volt szükség, sőt az egyesületeknek szövetséget kellett alapítaniuk. Az ÉFOÉSZ-hoz Madridból jött a megkeresés, hogy legyenek ott a magyar értelmi fogyatékos sportolók is az olimpián. Megalakult a Magyar Értelmi Fogyatékosok Sportszövetsége (MÉS), amelynek évekig Erika volt az alelnöke. Madridban a Hársfa kosárlabdázói aranyérmet nyertek. Azóta már sok-sok arany, ezüst- és bronzéremmel tértek haza a különféle világjátékokról.”

---

Hajdu Ágnes a hiperaktívnak nevezett gyerekekkel foglalkozik majd negyven éve, és ennek kapcsán autista gyerekekkel is. Élete során különféle képesítéseket szerzett, letette az ADOS-t is (Autizmus Diagnosztikus Obszervációs Séma – ADOS), mely az autizmus egyik vizsgálati módszere.

Tavaly óta működik Herceghalmon az Alternatív Terápiás Központ, melynek Hajdu Ágnes a szakmai vezetője. Ennek folyománya volt a központ által indított nyári tábor hiperaktívaknak és autistáknak. Ági a sikeren és az eredményeken fölbuzdulva idén is belevágott. A tábor remekül sikerült, de balszerencséjére munka közben megcsúszott, eltört a bokája, és az összes tok- és ínszalagja szétszakadt, mikor az egyik, épp elesni készülő kisgyerek után kapott az úszómedencében. A végeredmény: a gyermeknek semmi baja nem lett, Áginak viszont operálni kellett a lábát. 13 csavarral és egy sínnel hozták rendbe úgy, hogy a lába rövidebb lett, és a sebe még most sem gyógyult be rendesen. Emiatt a tábor utolsó turnusát már nem tudták megtartani.

„Ez nem az én évem” – mondja sóhajtva, mikor meglátogatom otthonában. Épp az iskolai évnyitók előtt vagyunk,
miről is beszélhetnénk, mint az integrációról. Arról az integrációról, amit a szülők és civil szervezetek
nyomására úgy hajtanak végre, hogy senki nincs rá fölkészülve, és a vesztese mindenképpen a gyerek lesz.
Hajdu Ágnes az ADHD Magyarország Alapítvány alapítója és szakmai vezetője,
28 ország hasonló civil szervezeteivel van kapcsolatban (dolgozott is külföldön,
akkor autisták hallásterápiájával foglalkozott), e funkciója révén figyelemmel kíséri,
hogy mi történik arrafelé. Azt mondja,

másutt ez nincs így, ott azt az elvet követik, hogy csak azt a gyereket lehet integrálni, aki az épp gyerekeket nem zavarja, és megkapja az állapotának megfelelő fejlesztést. Nálunk nem így van, itt mindenkit integrálni akarnak, ráadásul 32-es létszámú osztályokba úgy, hogy a pedagógusok sincsenek fölkészítve a fogyatékos diákok fogadására. A legtöbb fogyatékos gyermeknek ugyanis olyan speciális fejlesztésre van szüksége, ami a többségi iskolában nem megvalósítható meg, még akkor sem, ha van állandó gyógypedagógus asszisztens, és kijár hozzá az utazó gyógypedagógus is. A pedagógusképzés kötelező tananyagában sincsenek benne a fogyatékossági ismeretek. Bár akit ez érdekel, az magánszorgalomból speciális kollégium keretében tanulhat róla.

Mielőtt még végképp elmerülnénk a közoktatás jelen helyzetének megbeszélésében, váltunk: a jól sikerült nyári táborral folytatjuk. Ági a tábori képekre kattint a neten: boldog, nevető gyerekeket látok önfeledten játszani, úszni, (gyógy)lovagolni. Azt is fölfedezem, hogy tavalyhoz képest a terápiás központ mennyi új eszközzel gyarapodott, amelyek mind-mind a fejlesztést szolgálják. Pénzről is szót ejtünk, hiszen fenn kell tartani a központot (bérleti díj), eszközöket kell venni, munkatársakat fizetni. Tavaly februárban már azon a ponton voltak, hogy bezárnak, amikor egy külföldi cég, a dunaújvárosi Dunafin Kft. (a Delfort csoport tagja) osztrák igazgatója egy évre támogatási szerződést kötött velük. Meggyőzte őt Ági lelkesedése: a cég pénze jó helyre megy. Neki (pontosabban a cégnek) köszönhető, hogy az idei nyári tábort is meg tudták tartani.

Azt mondják, a pedagógusok egy idő után kiégnek. Na, ez a mondás csöppet sem illik Hajdu Ágira.
Akárhányszor találkozom vele, mindig tele van tervekkel, amelyek nagy részét meg is valósítja.
Ami nem sikerült: az iskola létre hozása. Oly sok mindennek kell megfelelni, a
hivatalok oly sok-sok kacskaringóját kell bejárni, hogy erről a tervéről letett.
„Ezt már a fiataloknak hagyom” – mondja mosolyogva. Ez persze nem jelenti azt,
hogy ne vágna bele egy újabb „kalandba”. Az egyik helybéli vállalkozó lakossal szövetkezve,
akinek az alapképzettsége csecsemő- és gyermekápoló, családi napközit hoznak létre.
A napközi fenntartója a terápiás központ lesz, közösen működtetik, és az összes jelentkező sérültet felveszik.
Szeptember 15-én indulnak négy ép kisgyerekkel, és azzal a hárommal, akik eddig is a központba,
Ágihoz jártak fejlesztésre.

Bár a lába látszólag semmittevésre kárhoztatja – aminek csöppnyi, ám gyönyörű kertje látja kárát –, nem tétlenkedik: pályázatokat ír. Az egyik tétje egy neurofeedback program és minden, ami hozzá kell. Meggyőződött arról, hogy a hiperaktív és autista gyerekeknél a neurofeedback jó eredményekkel jár, a tréning alatt ugyanis megtanulják, hogyan irányítsák agyhullámaikat. Ha az ADHD Magyarország konferenciát szervez, azon mindig ott van
dr. Fehér Gabriella is, a terápia hazai meghonosítója, aki saját autista kisfián segített vele.

A soron következő konferenciát szeptember 27–28-án tartják, amelynek első napján szakmai előadások lesznek,
a másodikon pedig különféle terápiákat mutatnak be, amelyeket ki is lehet próbálni ott a helyszínen
(a konferencia programja itt található:
http://www.adhd-magyarorszag.com/).

– ferenczy – 

---

Emberi Hang a neve az érdi habilitációs napközi otthon alapítványának, mely az ÉTA Országos Szövetség tagja. Mikor legutóbb náluk jártunk, 2012 decemberében, az ott készült riport így zárult:

„Marian nem díjra vágyik, arra vágyik, hogy neve legyen a napközijüknek, amit a város dr. Dizseri Tamásnak (1949–2003) köszönhet. 1983-ban Érden volt gyermekorvos, és Pest megyében az elsők között szervezte meg az érdi Családsegítő Központot, és a sérült gyermekeket ellátó napközi otthont.”

Parócazi Zoltánné, Mariannak, a napközi otthon vezetőjének vágya teljesült. Szeptember 6-án a Habilitációs Központ – melynek része a Szociális Gondozó Központ, ahová a napközi is, mint tagintézmény tartozik – fölvette dr. Dizseri Tamás nevét. A névfelvételről Érd város képviselő-testülete döntött 2013. 06. 27-én. Mészáros Tamás, a város polgármesterének előterjesztése így indult:

„1983 szeptemberében dr. Dizseri Tamás gyermekorvos kezdeményezésére elsőként az országban, habilitációs céllal nappali ellátást nyújtó intézmény jött létre Érden Fejlesztő Napközi néven, mely idén ünnepli fennállásának 30. évfordulóját. A jeles évforduló kapcsán a tagintézmény-vezetője azzal a javaslattal élt a fenntartó felé, hogy az intézmény dr. Dizseri Tamás nevét felvéve működjön tovább.

A javaslat elfogadását Dr. Dizseri Tamás életútja, és érdi kötődése… is indokolja.”

______________

Balogh Zoltán, az EMMI minisztere, a névadó ünnepségen Dizseri Tamásra emlékezve Arany Jánost idézte: „Nőttön nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik”.

---

Több mint egyéves előkészület, intenzív szervező munka és tematikailag meghatározott tanulmányok elkészülte után készen állunk arra, hogy a korai fejlesztés szociális, egészségügyi és oktatási helyzetét november 9-én, zártkörű, szakmai konferencia keretében megvitassuk.

Célunk, hogy olyan jövőképet kínáljunk a szakpolitikának, amely minőségében, átláthatóságában és a korai fejlesztéssel összefüggő szolgáltatások elérhetőségében, a civil szerepvállalás további erősítésével kiegyensúlyozottabb kínálatot biztosít.

A novemberi konferencia feladata lesz, hogy meghatározza azt a stratégiát, amelyet az Emberi Erőforrások Minisztériumának fogunk ajánlani, vállalva azt a koordinációs szerepet is, ami a több évre becsült tényleges megvalósítás folyamatait integrálja.

Magyarországon nagyjából 600 ezer 0–7 éves korú gyermek él. A gyermekek ellátása három ágazatot érint (egészségügyi, szociális, oktatási). Közülük az egészségügyi ellátással találkoznak legkorábban a családok. Különösen az alapellátás dolgozóinak fontos a szerepük a rendszeres kapcsolattartás terén. A gyermekek azonban egyenlőtlenül kapják meg az egészséges életkezdéshez és az optimális fejlődésükhöz szükséges releváns és adekvát támogatást. Nincs pontos információnk arról, hogy az érintett korosztályon belül hány gyermeknek lenne szüksége a koragyermekkori intervenció rendszerében megkapható speciális ellátásokra, s mennyien kapják meg ezeket. Korábbi kutatási eredmények szerint Magyarországon a rászoruló gyerekek több mint egyharmada nem jut hozzá a számára szükséges ellátáshoz. Bár ennek többféle oka van, a háttérben főképpen rendszerszintű problémák állnak. A koragyermekkori intervenció három ágazatot is érint, de nincs igazán felelőse a területnek, hiányzik az összehangolt döntéshozói együttműködés.

Az ÉTA Országos Szövetség célja, hogy segítse a döntéshozói hatékony együttműködést, és kidolgozzon egy olyan programstratégiát, mely a már meglévő szolgáltatások fejlesztésére, valamint azok minél gyorsabb elérésére irányul.

ÉTA Országos Szövetség

---

Írtam már Pankáról, pontosabban Gyöngy Annáról, akinek szülei (egyebek mellett)
azért is költöztek el Magyarországról, hogy Panka megfelelő képzést kaphasson. Idén Panka befejezte
szakiskolát, és állást kapott.

Az előzményeket a 2011. júliusi ÉTA-Hírlevélből idézem: „Vargha Anna férjével,
gyerekeivel Skóciában, Edinburgh-ban él. Levelek Skóciából címmel a Szilaj Csikó c.
hetilapban osztja meg az olvasókkal skóciai mindennapjait.
A kezdetben nyomtatásban is megjelenő hetilap időközben felköltözött a netre,
ahol minden eddig megjelent levél elolvasható
(www.szilajcsiko.hu).

Az (idősebb) olvasók talán még emlékeznek a Panka naplója c. könyvre
(2002-ben ismét megjelent), amelyben a skóciai levelek szerzője, akkor Gyöngy
Anna néven spanyolországi, pontosabban katalán emlékeit írta meg Down-szindrómával született lánya óvodában, i
skolában eltöltött éveiről. Időközben Spanyolországból Skóciába költöztek. A skóciai levelekben Pankáról
is szó esik.”

Panka vendéglátósnak tanult, és most végzett. A diplomakiosztón ezt mondta az őt faggató újságírónak:

„Gyöngy Anna 25 éves, és Edinburgh Newington kerületében lakik. Most kezdte el a munkát a Fort Kinnairdban lévő Starbucksban, miután befejezte az Engine Shed hároméves képzését.

Anna Down-szindrómával született. Mint mondja, az álmai váltak valóra ezzel a munkával.

Hozzátette: »Nagyon jó ezen a helyen dolgozni, és nagyon jó emberekkel dolgozom együtt. Mindig is szerettem volna munkát kapni a Starbucksban. Szeretem a vendégek után letakarítani az asztalt, és szeretem az ottani légkört is. A vendégek nagyon kedvesek. Szerettem a gyakorlati időt, amelyet az Engine Shedben töltöttem el, mielőtt megkaptam a munkámat. Segített abban, hogy olyan állást kapjak, amelyről mindig is álmodtam.«

Anna Magyarországon született, majd Franciaországban és Spanyolországban éltek, mielőtt Nagy-Britanniába költöztek. Több nyelven beszél, és mindig is a vendéglátóiparban szeretett volna dolgozni.

Édesapja, István, 62 éves matematikaprofesszor szerint lánya sikerei és boldogsága elérésében az Engine Shed meghatározó szerepet töltött be.”

A történet így kerek (lenne), és örülhetnek a skótok, 11 boldog – 18 és 25 év közötti – fiatal lép a nyílt munkaerő-piacra (kettőnek már van állása). Ám ott sem fenékig tejfel az élet: az Engine Shedet a bezárás fenyegette, mert a helyi önkormányzat megvonta támogatását a szociális vállalkozásban működő intézménytől. Mozgalom indult a megmentéséért. Megint csak az online újságból idézek minden kommentár nélkül. A tanulságok levonását az olvasóra bízom.

„A nagyon népszerű sütödét és éttermet a bezárás fenyegette, mert a tanács meg akarta vonni tőlük a fenntartásukhoz szükséges 211 000 font évi támogatást. De az Evening News felhívta a figyelmet szorult helyzetükre, s hatalmas mozgalmat indítottak el, hogy megmentsék a létfontosságú intézményt. A Disability Alliance Scotland (Értelmi Fogyatékosok Skóciai Szövetsége) kérvényt nyújtott be a döntés ellen, s ezt több mint 10 300-an írták alá.

A felháborodás szintje olyan mértékű volt, hogy a tanács beleegyezett: az intézmény egy újabb pénzügyi évre megkapja a támogatást. A távolabbi jövő azonban még mindig bizonytalan.”

*

Aki az egész cikkre kíváncsi itt megtalálja:
http://www.edinburghnews.scotsman.com/news/eleven-youngsters-graduate-from-saved-engine-shed-1-3080046).

– fá –